Schmidt Máriának nincs igaza!

A Magyar Nemzet 2025. szeptember 27-ei számában cikk jelent meg „Schmidt Máriának igaza van!” címmel. A cikk szerzője az a Gulyás László, akit „rasszista” és „szexista” kijelentései miatt a Szegedi Tudományegyetem 2021-ben eltiltott a tanítástól. Gulyás cikkének lényegi állítása így hangzik: „1990-ig az MTA társadalomtudományi része mind személyi összetételében, mind ideológiai szempontból tagadhatatlanul sztálinista, de minimum kommunista volt.” Én 1994-ben lettem az MTA doktora, majd 2001-ben az MTA levelező és 2010-ben rendes tagja. Az MTA 1990 előtti működéséről tehát nem rendelkezem személyes tapasztalatokkal, így arról nyilatkozni sem kívánok. Szeretnék azonban reflektálni Gulyás néhány olyan megállapítására, amelyekről tudom, hogy részben vagy egészben alaptalanok, illetve tévesek. Ezek a következők:

1. Gulyás éles különbséget tesz a világ minden pontján egységes szabályok szerint működő, „szigorú és objektív” természettudományok és a „mindenkori politikai hatalom ideológiai befolyásának erősen kitett” társadalomtudományok között. A diszciplínák két nagy csoportja közötti különbségtétel teljes mértékben indokolt, ám ebben a megfogalmazásban félrevezető. A természettudósok, akiknek a módszerei egzaktabbak, és eredményeik egyértelműbbek, éppúgy függhetnek és függenek is a mindenkori politikától, mint a társadalomtudósok, akik nemcsak kiszolgálhatnak egy rendszert, hanem szembe is fordulhatnak vele. Ennek számos oka lehet, melyek közül csak egyre utalok: a bölcsészek többségének nincs szüksége különösebb anyagi támogatásra. Ennyiben függetlenek a politikától. A vezető természettudósoknak viszont olyan műszerekre van szükségük, amelyek több millióba, olykor több milliárdba kerülnek. Ezt a mindenkori politikától kapják vagy nem kapják. A sztálinistának nevezett Akadémia 1949 utáni elnökei (talán ezért is) nem társadalomtudósok, hanem természettudósok voltak: 1949-től 1970-ig Rusznyák István belgyógyász, 1970-től 1976-ig Erdey-Grúz Tibor kémikus és 1976-tól 1985-ig Szentágothai János anatómus.

2. Gulyás az MTA-n belül érvényesülő „baloldali véleménydiktatúrának” tulajdonítja, hogy Erdei Ferencre, az MTA 1957 és 1964, majd 1970 és 1971 közötti főtitkárára „még napjainkban is kiváló szociológusként emlékeznek”, nem pedig „a Rákosi- és Kádár-diktatúra egyik építőjeként”, aki „aktív szerepet játszott a vidék kollektivizálásában is”. Erdei egész életpályájának minősítésére szintén nem érzem magam hivatottnak. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy a 20. századi magyar történelem kutatójaként én is egyik tisztelője vagyok a szociológus Erdei teljesítményének. Véleményemmel nem állok egyedül, viszont több kollégámról tudom, hogy ők kritikusabban viszonyulnak Erdei szociológiai munkáihoz. „Véleménydiktatúráról” azonban szó sincs, sem baloldaldaliról, sem jobboldaliról. Az álláspontok különbözősége és azok vitája a tudományos élet természetes közege. Erdei politikai pályája ugyancsak összetettebb annál, mint ahogyan Gulyás lefesti. A negatívumok mellett az is hozzátartozik, hogy 1953-tól Erdei Nagy Imre reformpolitikáját támogatta, a forradalom alatt a Nagy Imre-kormány minisztere, november elején a Tökölön tárgyaló küldöttség vezetője volt. Helyeselte a többpártrendszer visszaállítását.1957-től az Agrárgazdasági Kutatóintézet igazgatójaként pozitív szerepet játszott a mezőgazdaság irányításának korszerűsítésében, mindenekelőtt az egyéni érdekeltséget figyelembe vevő ösztönző rendszer elfogadásában. Fehér Lajos mellett ez elsősorban neki köszönhető.

3. Berend T. Iván 1985 és 1990 közötti elnökségével kapcsolatban Gulyás felteszi a kérdést: vajon ezekben az években „hány nemzeti-polgári-konzervatív társadalomtudós válhatott akadémikussá”? Ezt költői kérdésnek szánja, amit ezért vagy ismerethiányból meg sem válaszol. Én sem tudom a teljes körű választ. Azt azonban tudom, hogy szakmánk, vagyis a történetírás „nemzeti-polgári-konzervatív” művelői közül az 1980-as években legalább négyen lettek az MTA tagjai. 1981-ben Kosáry Domokos és Szabad György, 1984-ben Makkai László (a szintén pártonkívüli Juhász Gyula mellett), 1987-ben pedig Niederhauser Emil (a párttag Ormos Mária mellett). Berend T. Iván közülük hármat aláírásával is támogatott: Kosáryt, Makkait és Niederhausert.

4. Nem igaz, hogy az akadémiai rendszerváltás kimerült abban, hogy „a tudományok doktora fokozatot átnevezték az MTA doktorának”, illetve a „kandidátusi fokozat helyett bevezették az egész világon ismert és elismert PhD-fokozatot”. Az akadémiai rendszerváltás lényege a korábban irányító feladatokat ellátó Központi Hivatal kormányzati függésének a megszüntetése és az egész apparátus alárendelése volt a köztestületté átalakuló szervezet legfőbb döntéshozó szervének, a Közgyűlésnek, illetve a Közgyűlés által megválasztott elnöknek. Vagyis az MTA autonómiájának a helyreállítása. (A kandidátusi, illetve doktori fokozatok átminősítése egyébként nem tartozott és ma sem tartozik az MTA hatáskörébe, ez az egyetemek feladata lett.) Kétségtelen: semmiféle elszámoltatás nem történt, ahogy a politikában és a társadalom más alrendszereiben sem. Vajon hány püspököt vontak felelősségre ügynöki múltja vagy békepapi tevékenyége okán? És hány egyetemi oktatót, diplomatát, tábornokot, külkereskedőt vagy újságírót? Ennek hiányán lehet utólag keseregni, de ez az 1990-ben demokratikusan megválasztott magyar parlament többségi álláspontja volt. Amit egyébként Antall József és Mádl Ferenc is támogatott.

5. Gulyás László kifogásolja, hogy egyik kollégánk nagydoktori védésén a „hivatalos opponensi vélemény ismertetése során kedélyesen emlegették”, hogy korábban a pécsi egyetem „főállású KISZ-titkára” volt. Jelen voltam a védésen, úgyhogy megint csak azt kell mondanom: a cikkírónak nincs igaza. Az említett állítás nem az opponensi véleményben hangzott el, hanem a jelölt életrajzának tárgyszerű ismertetése során. Ami teljes mértékben helyénvaló és indokolt. Kollégánk nem ezért kapta meg az MTA doktora címet, hanem Gömbös Gyuláról és kormányzati rendszeréről írt, nagyon alapos disszertációja alapján. Ha egyszer Gulyás László is eljut oda, hogy nagydoktori disszertációt ír, s azt meg akarja védeni, róla is el fogják mondani, hogy mikor és melyik Fidesz-irodán dolgozott. S a bizottság tagjai nem ennek, hanem munkájának minősége alapján fognak dönteni.

6. Egyetértek Gulyás Lászlóval abban, hogy az „1950-es évek Trianonnal kapcsolatos vulgármarxista álláspontja” elfogadhatatlan és sértő. Nem tudok azonban arról, hogy napjainkban kollégáink közül bárki ezt képviselné. E tárgyban olyan tanulmányokat olvastam, melyek arra mutattak rá, hogy az új magyar állam területén többnyire a gazdasági és kulturális szempontból fejlettebb régiók maradtak, s ez elősegítette a viszonylag gyors és sikeres konszolidációt. Ez viszont igaz.

Romsics Ignác