Búcsú Szabó Miklós régésztől, az MTA rendes tagjától

Szabó Miklós (1940–2023)
Fotó: elte.hu

Megrendülten értesültem a hírről, hogy december 14-én hajnalban elhunyt sokunk egykori tanára, Szabó Miklós professor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, egyetemünk 1993–1999 között hivatalban levő rektora. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektoraként szomorú kötelességemnek érzem, hogy mentorom, atyai barátom és egyben hivatali elődöm tudós tanári és kutatói pályájáról személyesen emlékezzem meg.

A kiváló tudós, tanár, ókorkutató régész pedagóguscsaládban született 1940-ben Szombathelyen. 1963-ban az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és latintanár szakos diplomát szerzett, 1965-ben ugyanitt ókori régészetből doktorált. 1963 és 1966 között a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán, majd 1966-tól a Szépművészeti Múzeum Antik Osztályán dolgozott muzeológusként. 1975-ben a Szépművészeti Múzeum tudományos titkára, majd 1984-ben főigazgató-helyettese lett.

Az ELTE Bölcsészettudományi Karának Régészeti Tanszékén 1973-tól megbízott előadóként, 1978-tól másodállású adjunktusként, majd 1983-tól docensként tanított. Barátsággá szövődött mester-tanítványi kapcsolatunk is ekkor kezdődött, hiszen elsőéves hallgatóként pontosan negyven éve kezdtem el látogatni az óráit. 1987-ben került főállásban a Régészeti Tanszékre docensként. 1989-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, és még az ugyanabban az évben megalakult Régészeti Tanszékcsoport általa alapított Ókori Régészeti Tanszékének első tanszékvezető professzora lett, mely tisztségét 2005-ig látta el. 1991 februárjában az ELTE általános rektorhelyettesévé, 1993-ban rektorává választották. 1992-ben tagja lett az Országos (Ideiglenes) Akkreditációs Bizottságnak, amelyben 1994-ben a Társadalomtudományi Kollégium, valamint az Ókortudományi és Muzeológiai Szakbizottság elnöke lett. 1994 és 1997 között a Magyar Akkreditációs Bizottság Társadalomtudományi Bizottságának az elnöke volt. Az 1995-ben az ELTE BTK-n létrejött Régészettudományi Intézet alapító intézetigazgatója lett. Igazgatói feladatait tíz éven át, 2005-ig látta el. 1998 és 2000 között a 2001. évi franciaországi magyar kulturális évad miniszteri biztosa volt.

Kutatási területe, amelyet az egyetemen évtizedeken át elméletben és gyakorlatban is oktatott, az általa Magyarországon az egyetemi oktatásban meghonosított klasszika-archeológia és a kelták régészete volt, különös tekintettel az ókori régészeti módszereken alapuló protohisztorikus kutatásra. 1970-től kezdve közel egy évtizeden keresztül rendszeresen részt vett az athéni École Française d’Archéologie kutatómunkájában, főként Delphoiban és Argosban. Ekkor készítette el a boiótiai archaikus agyagszobrászat összefoglaló feldolgozását, amellyel 1980-ban kandidátusi fokozatot szerzett. 1998-ban tiszteletbeli tagjává választotta a Görög Régészeti Társaság Athénban.

Az 1980-as évek eleje óta rendszeresen tanított vendégprofesszorként külföldi egyetemeken, elsősorban Franciaországban (Párizs: Sorbonne, École Pratique des Hautes Etudes IV. szekció, École Normale Supèrieure, Collège de France). Előadásokat tartott, szemináriumokat vezetett ír, skóciai, spanyol, olasz, svájci és német egyetemeken egyaránt. Tagja volt a rangos Études Celtiques (Párizs), a Lexikon zur keltischen Archäologie (Bécs) és az Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) című régészeti, az Antik Tanulmányok ókortudományi szakfolyóiratok, valamint a Magyarországi Kelta Leletek Korpusza szerkesztőbizottságának és a Lexicon Iconographicum Mythologiae Classicae (Basel) Tudományos Tanácsának. 1987-ben a történettudományok doktora (régészet) fokozatot szerzett a Magyar Tudományos Akadémián a Kárpát-medence kelta művészetének feldolgozásával. Tudományos munkásságának elismeréseképpen 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 2001-ben rendes tagjává választották. 2005 és 2012 között a Magyar Tudományos Akadémia II. Filozófiai és Történettudományok Osztályának osztályelnöki tisztségét látta el. 2014-től két cikluson át a Magyar Tudományos Akadémia Elnökségének a társadalomtudományokat képviselő választott elnökségi tagja volt.

1963 óta folyamatos, több mint hétszáz tanulmányba és húsznál is több könyvbe foglalt tudományos teljesítményét a hazaiak mellett számos nemzetközi tudományos társaság ismerte el. 1972-ben lett tagja az MTA Ősrégészeti Albizottságának, majd 1980 és 1990 között az MTA Régészeti Bizottságának titkára volt. 1994-ben a Régészeti Bizottság elnökévé választották. 1977-ben az Union Internationale des Sciences Pré- et Protohistorique vaskori, 1985-ben pedig magyar nemzeti bizottságába választották be. 1987-ig tagja volt az ICOM nemzetközi muzeológiai, illetve magyar nemzeti bizottságának. UNESCO-szakértőként 1986-ban és 1987-ben egyebek között kelta művészeti kiállítás és ahhoz kapcsolódó kiadvány munkálataiban vett részt. A velencei Palazzo Grassiban 1991-ben megrendezett, nagy sikerű „I Celti. La prima Europa” kiállítás egyik igazgatója volt. A Deutsches Archäologisches Institutnak 1977-ben, a barcelonai Királyi Akadémiának 1997-ben választották levelező tagjává. Ugyancsak levelező tagja lett a Francia Tudományos Akadémiának (Académie des Inscriptions et Belles-Lettres). A párizsi Collège de France, amelynek később professzora lett (1989, 1991), valamint Dijon városa emlékéremmel tüntette ki. 1995-ben a francia Becsületrend lovagja (Chevalier de la Légion d’honneur), 1996-ban a francia Becsületrend parancsnoka (Commandeur de la Légion d’honneur) és több, további magas francia állami kitüntetés (Ordre National du Mérite, Commandeur de l’Ordre des Arts et des Lettres) birtokosa, 1997-ben pedig a dijoni Université de Bourgogne díszdoktora lett. 1999-ben díszdoktorává avatta a bolognai Università degli Studi, 2017-ben pedig alma matere, az Eötvös Loránd Tudományegyetem is. Az Ókortudományi Társulat Marót- és Révai-díját, valamint a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Kuzsinszky- és Rómer-emlékérmét ugyancsak megkapta. Állami elismerései sorában a 2007-ben adományozott Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal, illetve a 2011-ben elnyert Széchenyi-díj kitüntetést kell megemlíteni.

Szabó Miklós folyamatosan nagy hangsúlyt helyezett az ókori régészeti graduális képzés nemzetközi szintre való emelésére, emellett fontosnak tartotta a régészeti PhD-képzés elindítását is: 1995-ben így jött létre a Régészeti Doktori Iskola (jelenleg: Régészet Doktori Program), amelynek 2001–2010 között a vezetője volt. Ez idő alatt csaknem 30 tanítványa védte meg doktori értekezését témavezetői irányításával. Ezt követően az Egyetemi Doktori Tanács elnöke lett. A Magyar Tudományos Akadémián 2001 és 2004 között az Akadémia Doktori Tanácsának tagja volt.

Az egyetemi régészképzésben elsőként valósította meg franciaországi kutatásai révén a külföldi tanásatást. Miután 1975-től bekapcsolódott a franciaországi Saint-Blaise régészeti feltárásaiba, illetve 1985-ben tagja lett a bibractei nemzetközi Tudományos Tanácsnak, 1988-tól kezdve, a rendszerváltást megelőzve, francia–magyar közös ásatási programot indított az ókori Bibracte (ma: Mont-Beuvray) területén, amely feltárás azóta is folyamatosan zajlik. A bibractei, illetve a velem-szentvidi, továbbá gellérthegyi kelta oppidumok területén folytatott régészeti ásatások során feltárt leletanyagból nemcsak számos, a nemzetközi szakma figyelmét joggal kiváltó tudományos könyv és tanulmány született, hanem a kezdetek óta eltelt csaknem három évtized során magyar és francia tanítványai munkájának és témavezetői odafigyelésének eredményeképpen számos szakdolgozat és doktori értekezés is. Franciaországi ásatásainak legjelentősebb és azóta különös nemzetközi figyelmet kapott eredménye a vezetésével feltárt és feldolgozott kora császárkori forum és basilica komplexuma volt.

Az iskolateremtő tudós az 1970-es évek óta tanítványok több nemzedékét nevelte ki és vezette el a doktori fokozatig. Legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó eredménye annak az úttörő és azóta világszerte alkalmazott eljárásnak a kidolgozása volt, amellyel a klasszika-archeológia módszereit kiterjesztette a kelta művészet vizsgálatára.

Szabó Miklós akadémikus, professor és rector emeritus személyében a nemzetközi és hazai ókori történeti, régészeti, művészettörténeti, társadalomtörténeti kutatások kiemelkedő, értelmiségi felelősségvállalásban a maga tudományos szakterületén messze túlmutató hatású alakját, egyetemünk hat éven át hivatalban lévő, a felsőoktatás ügye és egyetemünk iránt mindig is felelősséget érző egykori rektorát veszítettük el.

Emlékét mi mindannyian, akik őt tanítványként, kollégaként és barátként évtizedeken át személyesen ismertük, tiszteltük és szerettük, emlékezetünkben őrizzük és szívünkben ápoljuk tovább.

Borhy László