Kétféle zenetudomány? A formától a kollektív emlékezetig (invariánsok, memóriakutatási hipotézisek) – Grabócz Márta külső tag székfoglaló előadása

Az elmúlt 40 évben a zenetudomány nagy változáson ment át: a társadalom- és természettudományok fejlődését követve integrálta azok bizonyos kérdésfeltevéseit, módszereit (lásd pl. „cultural studies”, kognitív zenepszichológia, zoomuzikológia, biomuzikológia, neuroesztétika, toposzelmélet, zeneszemiotika, zenei narratológia, „performance studies”, feminista zenetudomány, digitális zenetudomány, vázlat- vagy keletkezéstörténet-kutatás, zene és idegtudomány stb.).

Grabócz Márta
(Az akadémiai székfoglaló előadásról készített képgaléria a fotóra kattintva nézhető meg.) Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

E sokféleséget figyelembe véve az előadás címében felvetett kérdés polarizáló és kissé provokatív, de a fent felsorolt irányzatok két nagy csoportba sorolhatók. Az egyik típusú megközelítés a zenei paramétereket, a mérhető és formai törvényszerűségeket tanulmányozza, míg a másik a történeti-társadalmi kontextust figyelembe véve, a zenei kifejezést is vizsgálva, kapcsolatot teremt a társadalom eszmevilágával, életével, valamint az antropológiai kutatások legutóbbi eredményeivel.

Grabócz Márta 32 éve szembesül azzal, hogy a kifejezés és a jelentés mellett elkötelezett zenetudomány valóságos „harc”: az „esztétikai agnoszticizmus” (lásd Ujfalussy, 1962) ellen vívott mindennapos küzdelem. A legtöbb nyugat-európai országban és az Egyesült Államokban a szakmai műhelyek az említett két tendencia mentén válnak szét, néha a tanításban, kutatásban jelentkező vitákkal.

Az előadás első része a fenti alapkonfliktus jelenkori előtérbe kerülését, a dualizmus mai megnyilvánulási formáit mutatta be, illetve főként a második csoport, a „kontextuális és expresszív megközelítés” új elemző módszereire és eredményeire koncentrált. Ezen elemzések egy része az Arisztotelész óta ismert retorikai közhelyfogalmat mint típust tekinti egyik kiindulópontjának, azt, amit Kelet-Európában „intonációnak”, Nyugat-Európában, Amerikában pedig „toposzelméletnek” neveznek. Az utóbbi két évtizedben ezek vizsgálata jelentősen kibővült: egyrészt a zoomuzikológiai, etológiai „univerzáliák” kutatásával, másrészt a kortárs zene új kompozíciós folyamatainak feltárásával, amelyeket a komputeres hangelemzés, a természeti jelenségek hanganalízise inspirált (Semiotic Temporal Units [STU], archetipikus formálások, hangzó naturalizmus stb.).

Az előadás második része a kollektív emlékezet fogalmára építve új kutatási témát vázol fel. Az ezredforduló óta érdekes párhuzam figyelhető meg a zenei típusok vizsgálata (az emberi és az állatvilágbeli invariáns zenei formák, zenei folyamatok feltérképezése) és a kognitív idegtudomány bizonyos, a mentális tárgyak és kulturális reprezentációk állandóságára koncentráló felismerései között. Stanislas Dehaene 2007-ben megjelent munkájában fejezetet szentel „a kulturális formák egyetemességének”, illetve a kulturális invariánsok problémájának. Jean-Pierre Changeux-t idézi, aki a neuroesztétikáról tartott előadásaiban az emberi kultúra dimenzióinak rendkívüli, de nem végtelen sokféleségét hangsúlyozza. Dehaene a „kulturális tárgyak” invariáns jellegéről szóló elméleteket tekinti át (Lévi-Strausstól, Chomskyn, Dawkinson és Sperberen át egészen Brownig), és az alábbi következtetésre jut: „Természet és kultúra szorosan összefonódik. Evolúciós történetünk a genetikai örökségünk révén egy részben ugyan módosítható, ám korlátokkal rendelkező agyi architektúrát határoz meg, amely behatárolja a megtanulható kulturális tárgyak terét […]” (Les Neurones de la lecture, 2007: 198).

Ezekre a hipotézisekre építve indult 2022-ben a Strasbourgi Egyetem és a caeni emlékezetkutatással foglalkozó neuropszichológiai laboratórium (NIMH) együttműködésével egy interdiszciplináris kutatás, amely főként a Szabolcsi-féle Musica Mundana zenepéldáit használja majd fel az „epizodikus” és „szemantikus” zenei emlékezet vizsgálatánál.