Az erdélyi reformátusok zsinatai a 17–18. században – Sipos Gábor külső tag székfoglaló előadása

Az erdélyi reformátusok országos zsinata törvényhozó, egyházkormányzati és igazságszolgáltató intézményként működött az egyházszervezet legmagasabb szintjén, feladatai közé tartozott a lelkészi utánpótlás biztosítása is a jelöltek vizsgáztatása és szolgálatra való ünnepélyes kibocsátása révén. Legfelső bíróságként döntött a lelkipásztorok tanbeli és fegyelmi ügyeiben, valamint a fellebbezett házassági perekben, ami a társadalom széles rétegét érintette.

Tevékenységét az 1599-ben megkezdett vaskos jegyzőkönyvben foglalták írásba, a 18. század elején emellé újabb protocollumokat indítottak. E fontos – nem csupán az egyháztörténészek érdeklődésére számot tartó – forráscsoport 1849 januárjában sajnos elpusztult Nagyenyeden. Pótlására indították el Sipos Gábor és munkatársai az 1990-es években a zsinati iratok összegyűjtését. Forrásrekonstrukciós munkájuk eredménye 1770-nel bezárólag 2016-ban jelent meg két kötetben, a harmadik, befejező köteten most dolgoznak. Sipos Gábor ennek alapján tervezi megírni a „generalis szent synodus” intézménytörténetét, székfoglaló előadása akár e reménybeli monográfia szinopszisának is tekinthető.

Sipos Gábor Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Képgaléria a székfoglaló előadásrólRégi szokás szerint évente két zsinatot tartottak az erdélyi reformátusok, egyet télen, egyet pedig nyáron, 1623-tól fogva azonban csak évente egyszer gyűltek egybe, mégpedig a Szentháromság vasárnapja utáni második vasárnapon. Ez az egyszeri gyűlés öt-hat napig tartott. Kezdetben minden lelkész és iskolatanító kötelezően részt vett a synoduson, 1710-től fogva azonban, a református egyház védekezésbe szorulásának egyik jeleként, korlátozták a hivatalból részt vevők számát, a traktusokból az esperes mellett az egyházmegyei jegyző és egy assessor jelent meg, ez utóbbi a lelkészi vizsgán látta el a vizsgálóbiztos feladatát.

A zsinat feladatainak megfelelően két részre oszlott, a lelkészavatást megelőző vizsga, majd az új prédikátorok ünnepélyes kibocsátása nyilvánosan a templomban zajlott, míg az egyházi rendszabályok, az egyházkormányzati ügyek tárgyalása, a házassági perek ellátása meg a fegyelmi eljárások természetszerűleg zárt körben folytak.

A zsinat általában levelezés vagy küldöttség útján tartotta a kapcsolatot a mindenkori államhatalommal, a 17. században a – hitsorsos – fejedelemmel, 1690 után pedig az uralkodó egyházi jogosítványait megöröklő, a legmagasabb tisztségeket betöltő református főurakból álló Egyházfőtanáccsal. 1713-tól kezdve a Főkonzisztórium előzetes javaslatai és képviselői útján egyre nagyobb befolyást gyakorolt a zsinat tárgyalásaira.

Zárt ülésein igen változatos témákat tárgyalt a szinódus, a törvényhozás tekintetében az 1606-ban véglegesített Tasnádi Ruber-féle kánonok meg a fél évszázaddal később elfogadott Geleji-kánonok említhetők. Európai egyháztörténeti szempontból is figyelemre méltók John Durynak a protestáns egyházak egységét szorgalmazó kérdéseire 1634-ben Gyulafehérvárott megfogalmazott válaszok vagy az 1734-ben remonstráns nézetek hirdetésével vádolt Nádudvari Sámuel lelkipásztor ügye.

A zsinat nyilvános része, a prédikátorjelöltek több napig tartó vizsgája egyfajta továbbképző tanfolyamnak számított mind a részt vevő lelkipásztorok és iskolatanítók, mind a felsőbb osztályos kollégiumi diákok, mind pedig a helybéli vagy messzebbről jövő érdeklődők számára. Kezdetben hitviták mintájára tartották a vizsgát, majd a 18. század utolsó évtizedeiben áttértek a korszerűbb, a teológia különféle ágaira (bibliai nyelvek, dogmatika, egyháztörténet) kiterjedő kérdező módszerre. A vitapartnerek a kollégiumok teológiát hallgató diákjai, illetőleg az előző évben fölavatott ifjú lelkipásztorok közül kerültek ki, a 18. században a kollégiumi tanulmányokat végző főnemesi ifjak is szerepeltek az opponensek között. E vizsgát nagy figyelemmel kísérték a helybéli vagy környékbeli érdeklődők, illetőleg a lelkészjelöltek gyülekezetének küldöttsége. Jó alkalmat nyújtott a zsinat a református főrendek és nemesek és az érdeklődő lelkipásztorok kötetlen találkozására, a kapcsolatépítésre csakúgy, mint a tapasztalatszerzésre.