A hidegháború lezárása, de kiváltképp a 2000-es évek eleje óta az évente kivetett nemzetközi gazdasági – vagy ahhoz kapcsolódó, pl. utazási, fegyverszállítási stb. – szankciók száma ugrásszerűen megnőtt. Kétségtelen, hogy a növekmény egy része metodológiai és mérési szempontokra vezethető vissza. Blokkok helyett államokat szankcionálnak, elterjedtek az ún. „okos szankciók”, amelyek célpontjai természetes vagy jogi személyek. Ettől függetlenül a gazdasági nyomásgyakorlás, illetve hadviselés (economic statecraft and warfare) gyakorlata érezhetően proliferációs folyamaton megy keresztül: egyre többször és talán egyre többen is alkalmazzák.

Az évente hozott nemzetközi szankciók száma (1950–2016) Forrás: Global Sanctions Database, Vox.eu

E folyamat okai és következményei nem teljesen világosak. Az okok értelemszerűen következhetnek mind a nemzetközi rendszer változásaiból és növekvő versenyéből, mind pedig a világgazdaság egyre összetettebb jellegéből és a világgazdasági szereplők növekvő egymásrautaltságából.
A politikai magyarázatoknál ugyanakkor nem szabad elfeledni, hogy
a gazdasági szankcióknak nincs autonóm célrendszerük. A kormányzatok akkor döntenek a gazdasági szankciók mellett, amikor a háborút túlzónak vagy elképzelhetetlennek, a diplomáciai nyomást viszont már elégtelennek gondolják. E szankciók a diplomáciával és a katonai eszközökkel együtt érvényesülnek, egymásra rétegződnek, és legfeljebb eszközszinten különíthetőek el egymástól. Ennyiben a külpolitikai verseny fokozódása, illetve
a hagyományos diplomácia elégtelensége egyaránt mutathat a gazdasági szankciók növelésének irányába. Ugyancsak a gazdasági hadviselést erősítheti, ha a katonai fenyegetés nem valós lehetőség: vagy azért, mert a küldő állam nem kíván katonailag elköteleződni, vagy azért, mert a háború elviselhetetlen kockázatokkal vagy következményekkel járna. Az utóbbi eset kiváltképp fontos, amennyiben a világ 4-5 legnagyobb – jellemzően nukleáris fegyverrel rendelkező – hatalmával szemben a gazdasági szankciók jelentik a közvetlen konfrontáció valószínűleg legmagasabb szintjét.

A politikai magyarázatok között azonban nem szabad eltekinteni a normatív és a nemzetközi rendszeren kívüli indítékoktól sem. Ez utóbbiak jellemzően
a belső közvélemény kielégítésének eszközeként értelmezik a szankciós politikát. Azaz ebben az esetben a szankciók mozgatórugója a belső, jobbára demokratikus közvélemény, amelynek révén az értékalapú megfontolások belpolitikai, majd kormányzati érdekké konvertálódnak. Ebben a megközelítésben a meghatározó elem a kezdeményező társadalmak számára
a szankciós cselekvés elfogadottsága és az arra vonatkozó fokozódó igény.

További képek a tanácskozásról a fotóra kattintva nézhetők meg Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

A nemzetközi gazdasági magyarázatok között első helyen szerepelnek
a vámháborúk és a szankciós tevékenységek elmosódó határai. Előbbieket egyre gyakrabban „csomagolják” – részben taktikai, részben stratégiai okokból – nemzetbiztonsági kontextusba. A rokon területek, pl. a nemzetközi technológiaáramlások, energia- és nyersanyag-kereskedelem, a pénzügyi infrastruktúra szabadpiaci környezete lassan erodálódik, vagy épp nyíltan politikai szempontoknak rendelődik alá.

Meghatározóak a szankciós rendszerek alkalmazásának peremfeltételei is, hiszen az interdependencia és az aszimmetria a világgazdaságban napjainkra más megvilágításba került. A világgazdaság nemzetközi liberalizációs folyamatai lelassultak, illetve az elmúlt évtizedekben esetenként stagnáltak,
a korábbihoz képest eltérő kontextust teremtve a szankciós politikáknak.
Az aszimmetria és alkalmazása lehetőségeit is sok vonatkozásban érintik ezek a változások.

Ugyanakkor a szankciók világgazdasági következményei nem a méretükből és direkt hatásaikból fakadnak. Az ezredfordulón a korábbi vizsgálatok alapján
az így keletkező GDP-veszteség messze 1% alatt maradt világgazdasági szinten. Mindazonáltal a szankciós politika léte, egyre kiterjedtebb használata az általa közvetlenül nem érintett országok magatartását is befolyásolja, mivel potenciális fenyegetést teremt korábban a biztonságpolitika által nem érintett területeken is. A 20. századhoz képest ma már sokkal kevésbé absztrakt fogalom pl. a nemzetközi fizetési rendszer, a biztosítási piac, az informatikai rendszerek és a technológiai hálózatok. E területek alkották a globalizáció infrastruktúráját, így potenciális szegmentációjuk politikai szempontok mentén gazdasági értelemben is radikálisan új helyzetet teremthet.