Fajkihalások: ott vagyunk a listán? – Báldi András tudományünnepi előadása videón

Egy repülőgépen utazunk, és azt látjuk, hogy kiesik a szárnyból egy apró csavar. Aggasztó, persze, de ha gépünk továbbra is repül, talán megnyugszunk előbb-utóbb. Újabb csavarok esnek ki sorban, egymás után – a gép repül, mi pedig bízunk benne, hogy a több ezer további csavar teszi a dolgát, és összetartja. Azután egyszer csak elkövetkezik az a pillanat, amikor kiesik egy újabb csavar, és a repülőgép lezuhan. Ezzel a tanulságos – kitalált – történettel illusztrálta Báldi András a biológiai sokféleség csökkenésének jelenlegi és várható hatásait.

Báldi András és egy kis válogatás Földünk gerinces állatvilágából. A képre kattintva galéria nyílik! Forrás: mta.hu/Szigeti Tamás

A csavaronként széteső repülőgép képe talán alkalmas arra, hogy a problémát legalább megpróbálja felemelni a háború, a járványok vagy a klímakatasztrófa szintjére a közgondolkodásban. A természet ugyanis a hétköznapi tapasztalataink szerint köszöni, jól van – kimehetünk az erdőbe kirándulni, hallgathatjuk a madarak hangját, és ha kicsit elhagyatottabb vízpartra megyünk nyáron, a bőrünkön érezhetjük, hogy a szúnyogok se tűntek el. A „csavarok”, amelyek az ökológiai rendszereket összetartják, úgy tűnik, még tartanak.

Az ökológusok azonban már rég nem osztoznak ebben az optimizmusban. Báldi András előadásának diáin jellemzően lejtős görbéket láthatunk, amelyek fajok és egyedek számának csökkenéséről számolnak be. És a lejtő, amelynek végén a például a mezei pacsirta hazai egyedszáma nagyjából felére csökken nem valahol a történelmi korokban indul, hanem két évtizeddel ezelőtt. A WWF Élő Bolygó Jelentése, amely kicsit korábbi időponttól, 1970-től vizsgálja a folyamatot, több mint ötezer faj állományainak átlagában majdnem 70%-os csökkenést mutat. Ez hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy aki a múlt század 70-es éveiben volt gyerek – mint Báldi András – lényegesen gazdagabb természetet tapasztalhatott meg maga körül, mint a mai fiatalok.

De miért nem cselekszünk, ha ilyen nagy a baj? Miért nincs épp akkora felháborodás és társadalmi aktivitás e területen, mint például a klímaváltozással kapcsolatban? Nos, az egyik magyarázat az „eltolódó alapvonal” (shifting baseline) jelensége, amelynek alapja az, hogy a változás a hétköznapi tapasztalatainkhoz képest még így is lassú, és ahhoz az állapothoz viszonyítunk, amit a saját generációnk megszokott. A másik, talán még alapvetőbb ok az, hogy az életünk a természet elszegényedésével párhuzamosan sokkal kényelmesebb lett, és ezt a növekvő kényelmet (amit Báldi András nagyszerűen illusztrált az autók, a telefonelőfizetések és a nemzetközi utazások számának meredek emelkedésével) nagyon is megéljük a hétköznapokban – és nehezen engedünk belőle.

Az ökológus előadásának konklúziója egyszerre volt reménykeltő és elszomorító. A közelmúlt történelme ugyanis megmutatta, hogy az emberiség, ha a körülmények rákényszerítik, hihetetlen gyorsasággal és elképesztő erőforrásokat megmozgatva képes reagálni egy fenyegető helyzetre. Ezt a napnál is világosabban megmutatta a koronavírus-járvány és az arra adott összehangolt és hatékony emberi válasz. A lehetőségünk tehát megvan, hogy változtassunk, hogy – például az élelmiszerpazarlás mérséklésével, kevesebb hús fogyasztásával, kímélőbb erdészettel és hasonlókkal – kicsit több teret adjunk (vissza) a természetnek. Elszomorító ugyanakkor, hogy a koronavírus-járvány enyhülésével a gazdaság és a társadalom folyamatai, úgy tűnik, visszatérnek a régi kerékvágásba. Kérdés, hogy lesznek-e elegen, akik látják a példabeli csavarok potyogását és az ebben rejlő veszélyt, és a civilizációnk képes-e valóban megtenni egy „fenntarthatósági ugrást”?

Az előadást beszélgetés és közönségkérdések követték, mindet meghallgathatjuk az alábbi videólejátszóra kattintva.