Tudós és művész – Kodály Zoltán az Akadémián

„Nem kerestem ezt a tisztséget” – fogalmazott akadémiai elnöki beköszöntőjében Kodály Zoltán. A fél évszázaddal ezelőtt elhunyt zeneszerző-tudós embert próbáló feladatot vállalt: az intézmény második világháború utáni megújítását. Kodály azt vallotta, tudomány és művészet nem lehetséges egymás nélkül. Dalos Anna írása az mta.hu-n.

2017. március 31. Dalos Anna

Kodály Zoltánt 1943. május 14-én választották meg az MTA levelező tagjának: az I. osztály negyven tagjából harmincnyolcan szavaztak mellette. Megválasztása jelentőségét jelzi, hogy – habár ekkor már néhány éve a Néptudományi Bizottság tagja volt, s az 1936 óta akadémikus Bartók Béla Amerikába történő távozását követően, 1940-től a Magyar Tudományos Akadémián dolgozott a népzenei gyűjtemény gondozójaként és rendszerezőjeként – két évvel korábban még nem kapta meg a kellő támogatottságot a tagsághoz.

Tekintély és elismertség

A fiaskó akkor a hazai progresszív értelmiség felháborodását váltotta ki, aminek sajtóorgánumokban is hangot adtak. A népzenekutatás és a nagy népzenei gyűjtemény jelentőségével azonban az Akadémia tagsága is tisztában volt: Gombocz Zoltán rendes tag már 1933-ban javasolta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia adja ki a gyűjteményt. Ennek köszönhetően dolgozhatott Bartók 1936-tól a Székház „patkós szobájában” a fonogramok revízióján és a lejegyzett gyűjtemény tudományos rendezésén, s ezt a munkát vette át tőle pár évvel később barátja.

Kodály Zoltán népdalt jegyez le egy magnetofon segítségével Forrás: Kodály Archívum (Kodály Zoltánné szíves engedélyével)

Az Eötvös Collegium egykori diákja, a bölcsészdoktor Kodály 1941-ben már 35 évnyi komoly tudományos pályát tudhatott a háta mögött. 1906-ban megvédett, úttörő jelentőségű doktori disszertációját (A magyar népdal strófaszerkezete) követően olyan meghatározó és máig hivatkozott tanulmányokat publikált, amilyen a magyar népzene pentaton rétegét elsőként bemutató Ötfokúság a magyar népzenében (1917), az összehasonlító népzenetudomány módszertanát paradigmatikusan képviselő Árgirus nótája (1921), a magyar népzenéről szóló, monográfia-nagyságrendű tanulmány (Magyar népzene, 1936) vagy éppen a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? kötethez írott Magyarság a zenében című nagy esszéje (1939). E népzenetudományi kutatásokon túlmenően az 1930-as évek nagy részében Kodály intenzíven foglalkozott a magyar népzene 18–19. századi írásos forrásainak feltárásával is, megalapozva ezzel a korszak zenetörténeti kutatásait, valamint tanítványai ekkor kezdték el kidolgozni útmutatása nyomán a később nemzetközi hírűvé vált zenepedagógiai szisztémát, az úgynevezett Kodály-módszert is.

Az Akadémián egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig végzett, közel negyedszázados tevékenységének középpontjában is az egyes tudományszakok diszciplináris önállóságának és a tudományágak békés egymás mellett élésének biztosítása állt.

Tekintélye és elismertsége rendkívül nagy volt a hazai tudományos közösségben: 1945-ös rendes taggá választását követően 1946. június 24-én az MTA elnökévé és tiszteleti taggá választották, s rábízták az intézmény második világháború utáni megújításának feladatát. Kodálynak nemcsak a Székház romos állapotával és a tudományos életet ért nagyszámú veszteséggel kellett szembenéznie. Érzékelte az Akadémia felbomlásának veszélyét is: a nemzetközi sikereket elérő természettudósok egyre nagyobb részt követeltek az Akadémia addig elsősorban a humán tudományok uralta életében. Kodály erre elnöki beköszöntőjében is utalt: „Nem kerestem ezt a tisztséget […]. Egyetlen kvalifikációm e helyre, hogy bennem őszinte nagyrabecsülés él az Akadémia mind a két, egymással szembe került ágazata iránt. Ha sikerül bennük egymás kölcsönös megbecsülését annyira meggyökereztetnem, hogy beköszönt a tartós békesség: missziómat befejezettnek tekintem.” A diszciplínák közötti együttműködés jeleként értékelhetjük, hogy a Kodály mellett működő alelnök a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt.

Az Akadémia védelmezője

Kodály és Szent-Györgyi azonban ekkor még nem tudhatta, hogy a vállalt és máig aktuális misszió jelentősége messze eltörpül majd amellett, ami a következő években Magyarország életében történik. Az 1948-1949 táján bekövetkező tragikus politikai fordulat révén Kodály elnöki pályafutása egészen más irányba terelődött, mivel arra kényszerült, hogy részt vegyen a Magyar Tudományos Akadémia szovjetizálásának első lépéseiben. Habár az átalakítás menetéről szóló levéltári források feldolgozása még várat magára, sokatmondó, hogy 1949 októberében Kodály távol maradt elnöki periódusának utolsó zárt üléséről.

Az ülésen Voinovich Géza, a szintén búcsúzó főtitkár elsősorban azt köszönte meg a távozó elnöknek, hogy védelmezte az Akadémiát a méltatlan támadások ellen.

S hogy az MTA szerencséjének mondható, hogy Kodály vezette a tárgyalásokat. Az új politikai hatalom azonban világosan látta, a tudós zeneszerző hosszú távon nem fog együttműködni a tudományos intézmény szovjet mintára történő és a szakmai szempontokat politikai érdekek mentén felülíró teljes átalakításában.

Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert és Voinovich Géza az Akadémián (1946) Forrás: Kodály Archívum (Kodály Zoltánné szíves engedélyével)

A megélénkülő zenetudományi közéletben

Leköszönését követően maga Kodály látványosan visszavonult saját zenetudományi közösségébe, és célként tűzte ki, hogy biztosítsa annak diszciplináris függetlenségét. 1951-ben egykori zenetörténész tanítványával, Szabolcsi Bence akadémikussal közösen létrehozta az MTA Zenetudományi Bizottságát, amely hosszú ideig a zenetörténeti kutatás fő irányító szerve volt. Ugyanebben az évben a Nyelvművelő Bizottság elnökévé is megválasztották. Elérte, hogy 1953-ban létrejöhessen az MTA önálló Népzenekutató Csoportja, amely a később megszülető Zenetudományi Intézet egyik alappillére lett, s amelynek elsődleges feladata a Magyar népzene tára monumentális kiadványainak előkészítése és közreadása volt. Aktívan részt vett a megélénkülő zenetudományi közélet szervezésében is, elsősorban a Bartók-, Haydn-, Erkel- és Liszt-évfordulókhoz kapcsolódó nemzetközi konferenciák és emlékülések létrehozásában.

Az idős Kodály tudományos és szakmai közéleti aktivitását jól tükrözi utolsó két évtizedének publikációs termése és a Népzenekutató Csoport működésének felvirágoztatása is. Kodály és Bartók ugyan már 1913-ban megfogalmazta a magyar népdalok rendszerezésének és közreadásának alapelveit, a rendszerezés módszertana azonban csak az ötvenes-hatvanas évek fordulójára vált olyan kidolgozottá – nem függetlenül Kodály tanítványa, Járdányi Pál munkájától –, hogy a Népzene tára-kötetek közreadása egy szinte interdiszciplináris elvekre épülő szakmai team működtetése révén megindulhatott. Kodály maga is részt vett az első öt kötet munkálataiban.

A közreadói és előszóírói tevékenység mellett számos jelentős dolgozatot publikált, amelyek elsődleges célja a hazai zenetudomány témaválasztásainak ösztönzése volt: Bartókról szóló, máig alapvetőnek számító esszéi mellett (A folklorista Bartók, 1950; Szentirmaytól Bartókig, 1955) olyan tanulmányokat is közölt, amelyekben rávilágított a magyar zenetörténeti kutatások fehér foltjaira (Magyar táncok 1729-ből, 1951), illetve új módszertani megközelítésekkel kívánta gazdagítani a zenéről való gondolkodást (Dalvándorlás, 1962).

„A tudomány és a művészet sem lehet el egymás nélkül”

Zeneszerzői és tudományos munkáját Kodály Zoltán egymással összefüggő, egymástól elválaszthatatlan tevékenységként fogta fel. 1948. június 4-én, a Magyar Tudományos Akadémián tartott elnöki beszédében tudomány és művészet egységére, az interdiszciplinaritás gazdagító hatására is utalt: „nemcsak a tudomány különféle ágai tartoznak össze, és mindegyik megsínyli, ha túlságosan bezárkózik szakmája szűk körébe, hanem a tudomány és a művészet sem lehet el egymás nélkül. A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. Művész pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül megreked a művészet peremén.


A szerző az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa