Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről

Kik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett.

2017. június 1.

Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.

Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv.

A napló, amelyből kettő van

A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történészek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében.

Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kívánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumentumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte.

Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.”

Wettstein János követségi tanácsos és Csáky István gróf Forrás: A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920)

A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre.

„Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhelyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehetős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivisták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csatolják el Magyarországtól.”

E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet.

A magyar delegáció a békefeltételek átvétele után a francia külügyminisztérium lépcsőjén (1920. január 13.) Fotó: Bibliothèque nationale de France

A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből.

„... tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. [...] És mégis: az az idő, amelyet ilyen lelki kínok közt töltöttünk el, kedves emléket is hagyott bennünk –gondolom, mindnyájunkban – annak a jelenségnek révén, amely azt tűrhetővé tette, sőt időnként kellemessé, lélekemelővé. Mert csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetre méltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát...”

(Apponyi Albert előszava Benda Jenő riportkönyvéhez, 1920. június)

Historiográfiai unikumok

Apponyi Albert gróf, a magyar békedelegáció elnöke (1920) Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a magyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a területvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folyamodványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határjavaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szépségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tüntetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról.

„A reggelinél Apponyi, aki rendesen a Journalt olvassa lapjaim közül, megkritizálta a Journalban aznap megjelent szépasszonyt: ezúttal kivételesen tetszett neki. A Journal ugyanis egy idő óta nap nap után közöl egy női fotográfiát ezzel a címmel: Ki a legszebb francia asszony? Apponyi sorra lekritizálta őket. Ezúttal meg nem állhattam, hogy azt ne fecsegjem: – Milyen érdekes volna, ha kegyelmes uram is részt venne a szavazásban?! Ezek a képek ugyanis azért jelentek meg az újságban, hogy a közönség szavazzon, melyik a legszebb asszony.
– Én nem szavazok francia nőre – mondotta Apponyi nem minden él nélkül –, én csak magyar nőre szavazok!
– Éljen! – mondottam félhivatalos kötelességtudással. A mellettem ülő Kiss Sándor pedig azt súgta nekem, hogy ő ezen a téren teljesen nemzetközi érzésű.
– Ezen a téren tehát bolsi Méltóságod? – súgtam vissza.
– Ezen a téren teljesen bolsi vagyok! – mondotta nemeskéri Kiss Pál fia. […]”

(Fabro Henrik gyorsírásos naplóbejegyzése, Neuilly, 1920. február 29.)

A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépírónőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki.

Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy újságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez.

A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták.

Legendás beszéd és prózai befejezés

„Öreg ember nem vén ember.” Karikatúra a Franciaországot jelképező Marianne-nak udvarló Apponyiról. Forrás: Mátyás Diák, 1920. január 18. 5. o.

A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”).

Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.

„A békeküldöttségnek eddigi kéz alatti tárgyalásaiból nyert némileg kedvezőbb benyomásai ellenére a főbb francia lapok és a Temps szerint a londoni konferencia úgy a Nitti által képviselt, mint a magyar álláspont elvetésével a régi békefeltételek fenntartása mellett döntött volna.

„Aláírjuk-e?...” Forrás: Borsszem Jankó, 1920. május 16.

Minthogy nincs kizárva, hogy egy rideg válasz adása által a békeszerződés aláírásának megtagadását s így egy új helyzetet akarnak provokálni, melynek alapján inkább megvolna a lehetőség arra, hogy a kis államokkal szemben vállalt kötelezettségekből engedjenek a mi javunkra, a békeküldöttség igen nehéz elhatározások előtt áll, mert a fenti lehetőséggel szemben viszont az aláírás megtagadásának reánk nézve katasztrofális következményei is lehetnek. Rendkívül fontos lenne tehát autentikus tájékoz[tat]ást szerezni arra vonatkozólag, hogy milyen állást foglalna el az antant velünk szemben az alá nem írás esetében.

A külügyminiszter megkerestetik tehát, hogy e célból szigorúan bizalmas formában a legsürgősebben intézzen kérdést az olasz kormányhoz Cerruti vagy Nemes útján, vajon a románok, csehek és szerbek ezen esetben fel lennének-e hatalmazva Magyarországba való bevonulásra, vagy lehet-e attól tartani, hogy ezt felhatalmazás nélkül is megteszik.”

(Wettstein-napló)

Ugyancsak kevéssé ismert, hogy miként jutott osztályrészül a senki által nem kívánt tizenöt perces történelmi hírnév a békeszerződés aláíróinak. A szerkesztő ismertetése szerint „az aláírók személyének kijelölése nem ment könnyen, a Minisztertanács nem kevesebb, mint négy ülésben volt kénytelen foglalkozni a kérdéssel. A kormány tagjai egymásra mutogattak, de egyiküknek sem akaródzott elvállalni a kétségkívül kínos megbízatást.

Csak Teleki Pál és később Soós Károly vállalta volna önként a feladatot, őket azonban Apponyi javaslatára felmentették, mert az elszakított magyarság lelkén, úgymond, még fájdalmasabb sebet ejtett volna, ha a békét erdélyi származású politikus írja alá.

(…) Május 28-án már véglegesnek látszott a névsor (Soós Károly, Pekár Gyula, Drasche-Lázár Alfréd), melyről azonban ketten rögtön »leiratkoztak«. Soós arra hivatkozott, hogy felkereste őt a Nemzeti Hadsereg két tábornoka, s közölték vele, hogy »igen lesújtólag hatna a nemzeti hadsereg körében, ha a honvédelmi miniszter úr menne ki Párizsba a békét aláírni«. Még érdekesebb volt Pekár magyarázata, aki azt állította, hogy agg édesapja »nem akarja megérni, hogy a fia írja alá a Magyarországot megcsonkító békeszerződést. Ha mégis megtenné, úgy nem akarja őt többé látni.« A Külügyminisztérium jelöltje, Drasche-Lázár Alfréd államtitkár nem lépett vissza, ő már korábban jelezte, hogy hivatali kötelességből hajlandó vállalni a feladatot. Mellé a kormány – feltehetőleg Horthy nyomására – végül a legkisebb befolyással rendelkező tagját, Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi minisztert delegálta. Benárd nem hivatkozhatott sem a Nemzeti Hadseregre, sem idős édesapja érzékenységére – félárva volt, korán elhunyt édesanyja és iszákos apja helyett egyik iskolatársának nagybátyja gondoskodott az ő és testvérei neveléséről.”

A magyar békeszerződés aláírása a Nagy-Trianon palota Cotelle termében (1920. június 4.) Fotó: Ministère des Affaires Étrangères, Archives Diplomatiques

Az 1920. június 4-én, délután negyed 5-kor kezdődő aláírásnál a Wettstein-napló szerint nagyszámú meghívott küldöttség volt jelen, maga az esemény pedig minden incidens nélkül folyt le. A Csáky-napló szerint, amint a magyar küldöttség tagjai „kiléptek a kastélyból, az udvarban a díszőrség tisztelgett. A magyar küldöttek az összekötő tisztek társaságában visszatértek az Hôtel des Réservoirs-ba.”

„Most, hogy a békedelegáció befejezte munkáját, Apponyi gróf kijelentette, szükségesnek érezte, hogy összehívjon egy utolsó értekezletet nem csupán a kiküldöttek, hanem mindenki számára, aki részt vett a delegáció munkájában. Ezen az értekezleten még egyszer hangsúlyozni kívánta, hogy bár a delegáció egyetlen nagyobb módosítást sem tudott elérni a szerződési feltételekben – ami végeredményben nem volt meglepő a számára –, a befektetett munka mégsem ment veszendőbe, s egy jobb jövőben eredménnyel fog járni. Az ország rá fog jönni, hogy bizonyos jelek, amelyek arra látszanak utalni, hogy a nyugati hatalmak egyre kedvezőbben viszonyulnak Magyarországhoz, s amelyek a békedelegáció erőfeszítéseinek eredményei, fontosabbak, mint mulandó értékű, kisebb engedmények.”

(Csáky-napló)

A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató.

A magyar békeküldöttség naplója
Neuilly – Versailles – Budapest
(1920)

A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós

MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
Budapest, 2017