Pozsarevác, 1718: nagyhatalmi érdekek és nemzeti törekvések Közép-Európában – konferencia az Akadémián

A Habsburg Birodalom, az Oszmán Birodalom és a Velencei Köztársaság között 1718. július 21-én megkötött békeszerződés alaposan átrajzolta a korabeli Közép-Európa térképét. A Habsburg Monarchiához szorosan kapcsolódó Magyar Királyság visszanyerte teljes területi integritását, sőt déli határainál Szerbia és Havasalföld északi részeinek az elfoglalásával sikerült az oszmán fenyegetést is csökkenteni.

A Habsburg-uralom alatt álló európai területek a mai Belgiumtól az itáliai területeken át egészen a Balkánig nyúltak, és kijelölték a további terjeszkedés irányait is. Az Oszmán Birodalomnak viszont sikerült megszereznie Velencétől annak peloponnészoszi (moreai) területeit.

A magyar történelem szempontjából nemcsak a Magyar Királyság teljes területének visszaszerzése miatt fontos e szerződés. Itt dőlt el a Rákóczi-szabadságharc vezetőinek – II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek és társainak – a sorsa is, akik a háború után török földön maradtak.

A hosszú török háborúkban elpusztult magyar hódoltsági területek telepesekkel való benépesítése és újjáépítése is ekkor kezdődött el. A békekötésnek fontos kereskedelmi következményei is voltak, hiszen az oszmánok a korábban elsősorban a francia kereskedelem által élvezett legnagyobb kedvezmény elvét kiterjesztették a Habsburg Monarchia területeire is.

A pozsareváci béke korabeli ábrázolása Forrás: Hadtörténeti Múzeum, Bécs

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete és a Bordeaux-i Michel de Montaigne Egyetem munkatársai két egymással összefüggő tudományos konferenciával emlékeztek meg a jelentős európai eseményről. Az első tudományos tanácskozást Bordeaux-ban tartották 2018 júniusában. A rendezvényen elsősorban a velencei–török háború eseményeit, illetve a békekötésnek a Mediterráneumra vonatkozó következményeit vizsgálták a korszakot kutató történészek. A második tudományos találkozót Budapesten rendezték meg 2018. szeptember végén. Itt elsősorban az 1716–18-as török háború eseményeit és a békekötés közép-európai hatásait vették górcső alá a kérdés nemzetközileg elismert szakértői. Az első konferencia lebonyolítását a Bordeaux-i Michel de Montaigne Egyetem vállalta magára, a másodikat az MTA BTK TTI Kora újkori témacsoportjának munkatársai – Tóth Ferenc és F. Molnár Mónika – szervezték. A budapesti „Pozsarevác, 1718: nagyhatalmi érdekek és nemzeti törekvések Közép-Európában” című kétnapos nemzetközi konferencia további partnerei a Budapesti Francia Intézet, a Szegedi Tudományegyetem, az Université Paris I – Panthéon Sorbonne, az Agence Universitaire de la Francophonie és a Nemzeti Kulturális Alap voltak.

A rendezvény résztvevőit az első nap a Francia Intézet igazgatója, Frédéric Rauser és Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója köszöntötte. Az első szekció előadásai a térségben érdekelt három hatalom: az Oszmán Birodalom, a Habsburg Monarchia, valamint a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság érdekei szempontjából közelítették meg a török háborút lezáró pozsareváci béke kérdését.

Fodor Pál (MTA BTK TTI) az Oszmán Birodalom kapcsán kiemelte, hogy a katonai vereséget belső megújulás követte, a békekötést követő „Tulipán-korszak” jellemzője lett a nyugati kapcsolatok szorosabbra fonása, követségek küldése az európai államokba. A háború és a béke vallási alapokon álló oszmán felfogásával kapcsolatban pedig felhívta a figyelmet az előbbi identitásteremtő hatására; az utóbbi szempontjából pedig nyomon követte azt a lassú változást, amelynek során a szultántól egyoldalúan biztosított kegytől eljutottak a békekötő felek egyenlőségéig.

Kalmár János (ELTE BTK) a Habsburg Monarchia szempontjából azokat a dinasztikus érdekeket járta körül, amelyek miatt a császár nem tudta maradéktalanul kiaknázni a pozsareváci béke által nyújtott előnyöket. Itt elsősorban Bourbon V. Fülöp spanyol királlyal az itáliai Habsburg-birtokok kapcsán kibontakozó konfliktusokra kell gondolni, illetve arra a hadműveletre, amelynek során Fülöp a török háborúban lefoglalt VI. Károly császár ellen indított támadást, ekkor még sikertelenül. Hosszú távon azonban VI. Károlynak az itáliai birtokaival kellett fizetnie a Habsburg nőági örökösödés elfogadtatásáért.

A térségben harmadikként érdekelt szomszédos állam, Lengyelország szempontjait Tomasz Ciesielski (Uniwersytet Opolski) mutatta be. Előadásából kiderült, hogy az 1710-es évek legfontosabb lengyel érdeke az Oszmán Birodalommal mindenáron megtartott béke volt, mind a II. Ágost és a Tarnogrodi Konföderáció közötti polgárháború idején, mind a Dnyeszter-régióban kijelölt török–lengyel komisszió tevékenysége alatt.

A második szekció az 1716–1718. évi török hadjárat katonai oldalát mutatta be. Ciro Paoletti (Commissione Italiana di Storia Militare) Savoyai Eugen hadjáratának állomásait idézte fel egészen attól a kiindulóponttól, amikor a hadvezér javaslatára 1715 legelején – pénzhiány miatt – még az oszmánokkal megtartandó béke volt napirenden. A Német-római Birodalom rendjei által megszavazott segély nyomán meginduló támadás időszakából pedig Pétervárad és Temesvár ostromát emelte ki a Belgrád elfoglalásáig vezető úton. Marie-Françoise Saudraix (Sorbonne Université) két, eredetileg bajor szolgálatban álló katona visszaemlékezéseit vetette össze Belgrád ostrománál játszott szerepük kapcsán. A különböző társadalmi hátterű és habitusú Alessandro de Maffei és Jean-François Martin de la Colonie közös vonása volt azonban, hogy mindketten büszkén szolgáltak Savoyai Eugen parancsnoksága alatt.

A konferencia délutáni szekciója a pozsareváci béke körüli diplomáciai alkudozások vizsgálatával folytatódott. Géraud Poumarède (Université Montaigne Bordeaux) a pozsareváci tárgyalások velencei háttéremberének, Pietro Grimani Bécsbe delegált velencei követnek a tevékenységét elemezte, aki sikerrel küzdött azért, hogy a tárgyalások során háttérbe szoruló városállam képviseltetve legyen a béketárgyalásokon annak ellenére, hogy az oszmán küldöttek – felhatalmazásuk hiányára hivatkozva – eredetileg nem akartak beleegyezni Carlo Ruzzini velencei követnek a tárgyalásokon való jelenlétébe.

A diplomaták pozsareváci hétköznapjait vizsgálta előadásában Güner Doğan (Karatekin Üniversitesi), aki felhívta a figyelmet az oszmán diplomatáknak a Topkapı palotában található, eddig nem vizsgált levelezésére, továbbá szintén kiemelte, hogy az Oszmán Birodalom csak Bécs nyomására volt hajlandó az általa „csalónak” titulált Velencét bevonni a párbeszédbe.

Szoros egységben két előadás foglalkozott II. Rákóczi Ferencnek a Habsburg–oszmán viszonyban betöltött szerepével. Papp Sándor (SZTE) isztambuli és bécsi források segítségével mutatta be a fejedelem azon hiábavaló törekvéseit, hogy a pozsareváci béketárgyalásokon részt vehessen magyar megfigyelő, valamint hogy a szultán deklarálja: a Magyar Királyság elveszett szabadságaiért harcol. Minthogy azonban az Oszmán Birodalom 1705 után letett a magyar területek visszahódításáról, a karlócai béke rendelkezései maradtak irányadók az erdélyi emigránsokkal kapcsolatban. Bár a szultán nem adta ki őket a császári oldalnak, a határoktól távol eső Rodostóban jelölte ki tartózkodási helyüket.

Tóth Ferenc (MTA BTK TTI) vázolta, hogy XV. Lajos udvara a hármas és négyes szövetség idején már tartózkodva fogadta II. Rákóczi Ferenc terveit, ugyanakkor néhány kevésbé ismert levéltárban – mint például a d’Argenson család levéltárában vagy a nantes-i Diplomáciai Levéltárban – található források alapján kimutatta, hogy egészen 1756-ig követhető azoknak a kapcsolatfelvételeknek a nyoma, amelyeket francia részről, titkos ágenseken keresztül tettek az erdélyi-magyar emigráció felé a lengyel, majd az osztrák örökösödési háború idején. Kiemelte ugyanakkor, hogy a fejedelemmel és körével való kapcsolatkeresés az oszmán diplomácia részeként történt.

Viorel Panaite (Universitatea din București) az iszlám jogelméletben a békekötésekkel kapcsolatos fogalmaknak az oszmán diplomáciai gyakorlatra tett hatásait mutatta be előadásában. A nemzetközi szerződések az ahd vagy az ahdname-i-hümayun kategóriájába estek: az előbbi többek között az olyan időleges egyezményeket jelentette, mint például a pozsareváci béke, amelyet fegyverszünetként interpretált az oszmán fél. A második kifejezés takarta a nyugat-európai államokkal kötött, kapitulációnak nevezett szerződéseket, amelyek a szultán életének idejére voltak érvényesek, és amelyeket unilaterális kiváltságlevélként, aláírás nélkül, a szultán tugrájával állítottak ki.

Kövér Lajos (SZTE) előadása a francia, illetve frankofón jelenlét három kategóriáját vizsgálta Dél-Magyarországon a 18. században. A telepesek két hullámban, VI. Károly és Mária Terézia betelepítéseinek köszönhetően érkeztek Elzász-Lotaringiából és Luxemburgból. A francia ajkú katonák vagy császári szolgálatban, vagy hadifogolyként kerültek ide. Az utazók között pedig emigránsok és diplomaták vagy a kíséretükben érkezett személyek is szép számmal előfordultak.

A konferencia második munkanapján a Magyar Tudományos Akadémia Székházában Zsoldos Attila akadémikus köszöntötte a tanácskozás résztvévőit, majd Molnár Antal elnökletével folytatódott a tanácskozás. Itt a diplomácia mellett a Temesi Bánság térségének különböző népeiről és a tartománynak a Habsburg Monarchiába való integrációjáról, továbbá a pozsareváci kereskedelmi szerződésről esett szó.

Lucien Bély (Sorbonne Université) előadása a Spanyolország által II. Rákóczi Ferenchez titokban küldött ügynök, Jacques de Boissimène tevékenységének bemutatására koncentrált. Miután azonban Rákóczi egyik levelét elfogták, és fény derült az egyezkedésre, Boissimène küldetése a Portához szóló misszióvá vált, és nemzetközi botrányt okozott, amely az ügynök visszahívásához vezetett. A hivatalos francia diplomácia képviselője a pozsareváci béketárgyalásokon, Bonnac márki azonban már korábban sem adott hitelt a kalandornak.

Harald Heppner (Universität Graz) több szempontból járta körül, hogy a pozsareváci béke milyen következményekkel járt a régió lakosságára nézve. Kiemelte azt az egyenlőtlenséget, hogy a béke hatására a Habsburg Monarchia kereskedői privilegizált helyzetbe kerültek oszmán, bolgár, román stb. vetélytársaikhoz képest. Míg a központi hatalom szempontjából az erődök építése a fejlődés jelének tűnt, addig az elkerülhetetlen háború a katonaság pusztítását vonta maga után. Az adminisztrációban a katonai határőrvidék területen kívüliséget élvezett, valamint megjelent a „cordon sanitaire”. A háború után épített, újonnan tervezett utak és városrészek pedig szemmel láthatóan is szabályozottabbá tették a hétköznapi életet.

Benjamin Landais (Université d’Avignon) a Temesi Bánságnak a Habsburg Monarchiába való integrálódásáról, kortárs terminológiával élve „inkorporációjáról” tartott előadásában a hódítás jogával magyarázta, hogy a tartomány központi kormányzás alá került. A nemzetiségek kormányzati jogait a lojalitásuk szintje határozta meg, így csak a római katolikusok juthattak polgárjoghoz. Érdekesség, hogy „nacionalistáknak” azokat nevezték, akik továbbra is az oszmán törvényeknek megfelelően éltek. A helyi közösségeknek ugyanakkor nagy autonómiájuk volt, ami a későbbiekben hozzájárulhatott a Bánság mint területi állam értelmezésének a kifejlődéséhez.

Agustí Alcoberro (Universidad de Barcelona) előadásában a Barcelonából a Bánság területére érkező spanyol katonák és telepesek történetét mutatta be. A spanyol örökösödési háborúban vereséget szenvedő VI. Károly császár Katalóniából evakuált hadserege három lovassági és két gyalogsági ezredként vett részt az 1716–1718. évi osztrák–török háborúban. Barcelonából több hullámban, 1714-ben és 1735-ben is önkéntesek érkeztek a területre, de tartós megtelepedésüket lehetetlenné tette a pestis és az újabb oszmán háború kitörése.

Nenad Ninković és Goran Vasin (Univerzitet u Novom Sadu) a szerb ortodox egyház 18. század eleji helyzetéről tartott előadást, amelynek privilégiumai
I. Lipót uralkodása idejére nyúlnak vissza. Ezeknek a privilégiumoknak az alapján a szerbek – más nemzetiségektől eltérően – kedvező pozícióba kerültek, és a pozsareváci béke után e kiváltságokat a Szerb Királyság területére is kiterjeszthették.

Hóvári János (KGRE) a nemzetközi diplomáciának a pozsareváci békekötés időszakában történt fontos változásaira hívta fel a figyelmet expozéjában. A korszak szempontjából a legfontosabb változások Kelet- és Közép-Európában zajlottak, ekkor indultak meg a Oszmán Birodalomból a fontosabb követségek Európa különböző országai felé, az onnan visszatérő diplomaták pedig később az oszmán reformkor – a „Tulipán-korszak” – fő vezetőivé váltak.

Christine Lebeau (Université Paris I) előadásában amellett érvelt, hogy jogi, politikai és kereskedelmi szempontból a pozsareváci béke a vesztfáliai és az utrechti békék sorába illeszkedik, és a korábbiaknál fontosabb szerepet kell neki tulajdonítani nemcsak a pozitív jogban betöltött szerepe miatt, hanem az itt megkötött három megállapodás közül az oszmán–Habsburg kereskedelmi szerződés következményeivel is számolva. Ezeket helyi, regionális és birodalmi szinten elemezve kiemelte, hogy a Habsburg Monarchia kereskedelmi tere milyen óriásira nyílt, és hogy a császár a periféria kereskedőinek véleményére is támaszkodott.

David do Paço (Sciences Po Paris) elemzésében a régió integrálódását vizsgálva kitért arra, hogyan mobilizálták gazdasági és társadalmi forrásaikat a Habsburg Monarchia szolgálatában álló arisztokraták és kereskedők, aminek köszönhetően birodalmakon átívelő klienshálózatot építettek ki. E hálózatokon nyugodott ugyanis a két birodalom közötti diplomácia, valamint így közeledett egymáshoz a két hatalom irányító rétege, hogy a mindkettejük érdekében álló közös kereskedelmet integrálják.

Claudia Römer (Universität Wien) előadásában felelevenítette a pozsareváci kereskedelmi szerződés különféle változatainak és másolatainak a jellegzetességeit. A neves oszmanista kutató nemcsak a szövegek tartalmi, hanem stilisztikai elemzésére is vállalkozott, aminek segítségével rámutatott az oszmán diplomáciai dokumentumok irodalmi értékeire is.

Ömer Gezer (Hacettepe Üniversitesi, Ankara) elsősorban a pozsareváci békekötés után kialakított észak-balkáni oszmán védelmi vonal fontosabb erődeinek (pl. Vidin és Nis) fontosabb védműveit és az ott állomásozó helyőrség összetételét és harcértékét mutatta be az előadásában. Ezen információk alapján könnyebben meg lehet érteni a császári hadsereg az 1737–39-es újabb török háborúban elszenvedett súlyos kudarcainak okait is.

Szász Géza (SZTE) expozéjából megismerhettük az 1718 után betelepített és fejlődésnek induló egykori hódoltsági területeken áthaladó utazók benyomásait és emlékeit. Az útleírók tapasztalatai alapján kirajzolódik egy Kelet és Nyugat közötti „köztes” Európa képe, amely mind etnikai és kulturális sokszínűsége, mind pedig dinamikus fejlődése révén felhívta magára a nyugat-európai utazók figyelmét.

Az előadásokból és az azokat követő tudományos vitákból rendkívül sokrétű és árnyalt kép bontakozott ki e magyar és egyetemes történelmi jelentőségű, eddig méltatlanul keveset kutatott eseményről. A két egymáshoz kapcsolódó nemzetközi konferencia előadásaiból készült tanulmányokat a szervező felek közös kiadványban tervezik megjelentetni.

Hámori Nagy Zsuzsanna