Nekünk (feltárt) Mohács kell

1526. augusztus 29-én Mohács térségében összecsapott egymással a II. Lajos magyar király vezette, nemzetközi szövetségesekkel kiegészült magyar haderő az ország területére benyomuló oszmán hadakkal, amelyeket II. Szulejmán szultán vezetett. A csata (amelyet az esemény „mohácsi vész” ragadványneve is érzékeltet) a törökök letaglózó győzelmével végződött. A történelmi hagyomány szerint ez a csata volt az, amely végérvényesen eldöntötte, hogy az Oszmán Birodalom uralma alá hajthatja az akkori Magyar Királyság jelentős belső területeit, ezzel pedig hatalmas magyarlakta vidékeket taszíthat hódoltságba az elkövetkező több mint másfél évszázadra.

Dzselálzádé: A mohácsi csata (török miniatúra) Forrás: mek.oszk.hu

De hogyan jutottunk el a mohácsi csatáig? Miért és hol történt, elkerülhető, megnyerhető lett volna-e? A magyarok széthúzása, hibái vezettek a megsemmisítő vereséghez, vagy matematikai szükségszerűség volt a bukás?
E kérdések tudományos vita tárgyát képezik, de a folyamatosan feltárt források és régészeti leletek egyre közelebb visznek minket a válaszokhoz.

A pótolhatatlan Nándorfehérvár

A mohácsi csata előtt öt évvel, véletlenül ugyanazon a napon, 1521. augusztus 29-én, vagyis ötszáz évvel ezelőtt esett el Nándorfehérvár, ami a vár stratégiai szerepét tekintve, a mohácsi vereséggel összemérhető jelentőségű csapás volt a magyarok számára.

„E két vereség egy hosszú folyamat két igen fontos állomása volt.

Stratégiai szempontból Nándorfehérvár elvesztése volt az a pont, amely rendkívül nehéz helyzetbe hozta az országot – mondja B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa. – A nemzeti történeti emlékezetben mégis Mohács kapott kitüntetett, szimbolikus helyet. A mohácsi csatavesztés az emberek tudatában végérvényesen megpecsételte azt a hosszú folyamatot, amely az 1526-ot megelőző évtizedekben zajlott le.”

A mohácsi vereség a történész szerint azért hagyott mélyebb nyomot
a magyarok tudatában, mint Nándorfehérvár eleste, mert az utóbbi után nem változtak meg a hatalmi viszonyok az országban. Csak viszonylag kis területeket foglaltak el a törökök, az ország nagy részén az élet folyt tovább
a megszokott medrében. Nándorfehérvár eleste viszont rendkívül baljóslatú helyzetet teremtett: a következő években nem tudták a fontos végvárat hasonló erősségűvel pótolni. Ennek lett az a következménye, hogy a királyi seregek nyílt mezei csatára kényszerültek az oszmán hadsereggel. Mohács hírességéhez az is hozzájárult, hogy a csatákat általában érdekesebbnek, romantikusabbnak ítéli meg az utókor, mint a gyakran elhúzódó, hosszú inaktív időszakokat magába foglaló várostromokat.

A középkorban nem vívtak túl gyakran a mohácsihoz hasonlóan nagy csatát.
A hadvezérek igyekeztek e rendkívül kockázatos helyzeteket elkerülni.
Az oszmán fősereggel még kedvező körülmények között is életveszélyes lett volna nyílt terepen megütközni.

„Ezt már Hunyadi János idejében is megtanulhatták a magyarok. Noha Hunyadi nagy törökverő hírében állt, valójában az összes nagy nyílt csatáját elveszítette velük szemben – érvel a hadtörténész. – Az utolsó nagy sikere Nándorfehérvárnál egy sikeres várvédelemmel kombinált hadművelet volt.”

A mohácsi csatában életét veszítette II. Lajos király. A kor felfogásában a király halála, az uralkodó Jagelló-dinasztia kihalása és ezzel együtt egy új királyi ház hatalomra kerülése korszakváltó eseménynek számított. Ez a szemlélet egészen a 20. századig meghatározta a történetírás korszakolását, és ezért is tekintették Magyarországon sokáig a mohácsi csatát a középkor végének, amely után valamiféle átmeneti időszak kezdődött a középkor és az újkor között.

Pedig öt évvel korábban Nándorfehérvár elvesztése nyitotta meg az utat
az oszmánok előtt az ország belseje felé. Egyszerűen utána már nem volt még egy Nándorfehérvárhoz fogható erősség a déli végvárvonalban. Ezeknek
a váraknak kettős funkciójuk volt: gátolták a kisebb betöréseket, a fősereg támadása esetén pedig feltartóztatták a törököket, míg a király összegyűjti
a seregeit. A törökök 1526-os támadásakor egyértelműen kiderült, hogy
a magyar félnek nagyon hiányzott az a felkészülési idő, amit egy jelentős végvárnak köszönhetően nyerni tudott volna.

Épp ezért a Nándorfehérvár és Mohács között eltelt öt évben tervezték, hogy egy új nagy végvárat építenek Nándorfehérvár helyett, de ezt nem sikerült megvalósítani. Saját erőből erre a Magyar Királyság ekkor már nem volt képes. Az öt év nem tétlenül telt, háborús időszak volt a magyarok és a törökök között. Várakat ostromoltak, kisebb csatákat vívtak, és jelentős magyar győzelem is született 1523-ban. Nándorfehérvár visszafoglalását azonban egyedül már nem is tartották reálisnak.

Eljött a törökök pillanata

Minthogy 1526-ot megelőzően az oszmánok sorra nyerték nagy csatáikat,
II. Szulejmán (helyesen) úgy gondolta, hogy egy csata kikényszerítése őt hozná taktikai pozícióba. A törökök agresszíven benyomultak az ország belsejébe,
és ezzel kényszerhelyzetbe hozták a magyar uralkodót. A király ugyanis nem tehette meg, hogy visszavonuljon, és ne próbálja meg megvédeni az országot. Így a döntő csata elkerülhetetlenné vált.

A mohácsi csata (Székely Bertalan festménye, 1862) Forrás: Magyar Nemzeti Galéria

„A csatát a papírforma szerint eldöntöttnek lehetett tekinteni, mielőtt elkezdődött volna, hiszen a magyar vezetés is tudatában volt annak, hogy
az oszmánok nyomasztó túlerőben vannak – folytatja B. Szabó János. – De azért megkísérelték a túlerőt az egyensúly felé tolni azzal, hogy részenként ütköztek meg a török sereggel. Ez a terv azonban végül kudarcot vallott.
Az első török hadtestet ugyan még sikerült megverni, de aztán a várakozásoknál hamarabb megérkezett a fősereg többi része, és az ellen már nem tudtak sikerrel harcolni.”

II. Lajos jelenlétét a csatában a kényszer szülte, hiszen a király nélkül
a hadsereg nem vonult volna fel. Az ő személye miatt küldtek a csehek is segítséget a magyar haderőnek (bár a segítségnek csak kisebbik része érkezett meg időben, vagy tízezren még úton voltak). A csatában elhunyt a király, és sok ezer magyar és más nemzetiségű katona. A velük szemben álló hatvanezres oszmán sereg veszteségeit nem ismerjük. A csata után a törökök tömegesen végezték ki a hadifoglyokat, ami fontos szerepet játszik majd a régészeti feltárások során. B. Szabó János szerint, bár a törökök máshol is ehhez az eljáráshoz folyamodtak, a keresztény Európában a foglyok tömeges kivégzése igen brutális (de nem példa nélküli) cselekedetnek minősült.

A mohácsi csata nemzetközi szinten is jelentős eseménynek számított a korban, hiszen a király halála miatt örökölték meg
a Habsburgok a cseh és a magyar trónt.

A Habsburgok a mohácsi csata következtében tudtak alapvető hatalmi centrumot kialakítani Közép-Európában. Emiatt a korábbi európai történetírásban (amíg a had- és diplomáciatörténet-központú történetírás volt a domináns) magától értetődő volt, hogy a mohácsi csatáról szót ejtettek. Hiszen ez az esemény új korszakot nyitott mind a magyar, mind a Habsburg-, mind a török történelemben.

Az biztos, hogy a csata Mohács tágabb térségében zajlott. De pontosan hol? Hol vannak tárgyi emlékei, hol nyugszanak a hősök?

A délszláv háború közbeszól

Négyesi Lajos hadirégész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának docense 1991-ben találkozott személyesen is
a mohácsi csata emlékét őrző tárgyi emlékekkel. „Hivatásos katonaként 1991-ben a délszláv polgárháború miatt levezényeltek bennünket biztosítani a déli határszakaszt. Akkoriban én már bekapcsolódtam közösségi régészeti feltárásokba, amatőr kutatóként jártam a lelőhelyeket – mondja az ezredes. – Ahogy utaztunk a jugoszláv határra a mohácsi csata emlékhelye mellett,
az egyik kollégám megkérdezte tőlem, hogy konkrétan hol volt a csata. Mondtam, hogy nem tudom, de utánanézek. Amikor azonban utánanéztem egy szakkönyvben, a legnagyobb meglepetésemre azt találtam, hogy ezt akkor igazából nem tudta senki.”

Később, amikor Négyesi Lajos újra a területen járt, vitte magával a könyveket, és a korabeli leírások alapján próbálta elhelyezni térben az eseményeket. Nem sokkal később a tapasztalatai alapján a hadirégészben kialakult
a meggyőződés, hogy a csata Majs környékén, Mohácstól 11 kilométernyi távolságra, délnyugatra zajlott. Először azt gondolta, hogy a majsi völgyben volt a török tábor, az ágyúkat pedig a völgy kijáratához állították fel. Amikor terepbejárást tartott a völgyben, – néhány egyéb tárgy mellett – talált egy muskétagolyót. A mohácsi busz indulásáig volt még egy kis ideje, ezért
a terület egy másik részét is megnézte – ez az a helyszín, ahol később a máig tartó régészeti kutatások megkezdődtek.

A szántóföldön észrevett egy elszíneződött kiemelkedést, amely a föld alatt megbúvó épületromokra is utalhat. Hamarosan cseréptöredékeket fedezett fel, majd fémtárgyakra: puskagolyóra és más, csatához köthető leletekre bukkant. Mint később megtudta, egy helyi amatőr régész – Szűcs József – már az 1970-es években megtalálta az ekkor újrafelfedezett faluhelyet, de azt csak egy helyi folyóiratban publikálta, így a tudományos körök nem értesülhettek róla.

Vagyis az 1990-es évek óta sejthető a mohácsi csata helyszíne, de a szervezett régészeti feltárásra még éveket kellett várni. Négyesi Lajos az évek során eltávolodott a mohácsi csata kutatásától. A katonai akadémia elvégzése után hadtörténész tanárként kezdett dolgozni a katonai főiskolán, majd a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. Itt kezdte kutatni Zrínyiújvár 1664-es ostromát.

„A várból ma már nem látszik semmi, ezért igyekeztem alkalmazni minden olyan technológiát, amely az erődítmény maradványainak megtalálásában segíthet. Így találkoztam egy régészeti konferencián Bertók Gáborral, a Janus Pannonius Múzeum régészével – emlékszik vissza Négyesi Lajos. – Ő számos módszert alkalmazott, amellyel »át lehet világítani« a talajt, például magnetométert vagy talajradart. Megkértem, hogy segítsenek a zrínyiújvári lelőhely kutatásában, és amikor eljöttek, akkor meséltem neki a Majs melletti,
a mohácsi csatához kapcsolódó kutatásomról. Ezzel kezdődött a csatahelyszín feltárásának története.”

Fémdetektorral vizsgálják a csata feltételezett helyszínét Fotó: PTE / Szabó Máté

A III-as számú tömegsír

Ekkor 2009-et írtunk. Bertók Gábor, aki ma a mohácsi ásatás vezetője, és munkatársai csakhamar fel tudták vázolni a csata valószínű központjaként szolgáló falu épületeit. A következő években a feltárás megakadni látszott,
de aztán a közösségi régészet újból lökést adott a munkának. Ma már számos fémkeresős műkedvelő régész segíti a szakemberek munkáját. Bár

a helyszínt illetően még ma sincs tökéletes bizonyosság,

a feltárást végző kutatók 80-90 százalékban biztosak benne, hogy a tényleges helyszínre bukkantak rá. Erre a korabeli leírásokkal való egyezés és a csatával összefüggésbe hozható leletek gazdagsága utal. Eddig 8000 fémtárgyat emeltek ki a lelőhelyről, amelyek közül 300 – lövedékek, lószerszámok, fegyverek – kapcsolódhat a csatához.

Az igazi áttörést azonban a tömegsírok vizsgálata hozhatja. A múlt század 1950-es éveiben – a titói Jugoszlávia jelentette vélt fenyegetés miatt – erődrendszert építettek a déli határszakaszra. Az árokásó gép keresztbe vágta az egyik tömegsírt, ahol rengeteg emberi maradványra bukkantak. Egy évtizeddel később a pécsi Janus Pannonius Múzeum végzett feltárásokat
a tömegsírok területén, de a dokumentáción kívül más nem történt,
a lelőhelyet visszatemették. 1975–76-ban a jelenlegi emlékhely térségében újabb három tömegsírt fedeztek fel, de egészen tavalyig nem kezdődött meg
a beható feltárás. Pedig a tömegsírok adhatják a csata megválaszolatlan kérdéseinek kulcsát. A III-as számú tömegsírban nagyjából háromszáz ember maradványait találták meg. A legtöbben katonakorú férfiak, de vannak közöttük tizenévesek és néhány nő is.

„Ahol lehetőségem volt, mindenhol amellett érveltem, hogy a tömegsírokat kellene kutatni – mondja Négyesi Lajos. – Fontos lenne tudni, hogyan haltak meg az idetemetett emberek. A két elmélet szerint ők vagy a csatában vesztették életüket, vagy a tömeges hadifogoly-kivégzéseknek estek áldozatul. A hatvanas évekbeli feltárók azt feltételezték, hogy a tábori szolgák holttestei lehetnek, én korábban felvetettem, hogy az elesett zsoldos lövészek feküdhetnek a sírokban, de egyes feljegyzések szerint a szultán a csata utáni napon kétezer előkelő magyarnak vágatta le a fejét, és ők is lehetnek az áldozatok.”

Régészek és antropológusok a pécsi Janus Pannonius Múzeum feltárásán a Mohácsi Nemzeti Emlékhely III-as számú tömegsírjánál Sátorhely közelében Fotó: Sóki Tamás / MTI

A tömegsírok nem feltétlenül közvetlenül a csata helyét jelzik, elképzelhető, hogy távolabbról, néhány száz méterről szállították oda a holttesteket.
Az antropológiai vizsgálatok még nem fejeződtek be, de a kutatók szerint számos holttesten megkísérelt vagy befejezett lefejezésre utaló nyomok vannak, amit az áldozatokat letérdepeltetve, hátulról hajtottak végre rajtuk.

A kutatások még folytatódnak, így a csata ötszázadik évfordulójára várhatóan sokkal többet tudunk majd arról, mi és hogyan történt Mohácsnál 1526-ban.