Magasabban fekvő, kisebb településekre húzódtak vissza az Árpád-kor végén az árvizek szintjének emelkedése miatt

A tájökológiával, természetföldrajzzal, régészettel, valamint történelemmel foglalkozó nyolc szakember – közöttük az MTA három doktora – a Debrecentől nyugatra elterülő tiszántúli táj településállományának 13. század végi átalakulását A Quaternary Science Reviews-ben megjelent tanulmányvizsgálta. Kutatásaikban abból a feltételezésből indultak ki, hogy a korabeli változások a környezeti kihívásokra adott társadalmi válaszként értelmezhetők.

Eredményeik arra utalnak, hogy egyértelmű kapcsolat állt fenn a klímaváltozás, a mikrodomborzati (geomorfológiai) és az agroökológiai adottságok, valamint a településállomány stabilitása között. A településelhagyás zónájában a régészeti lelőhelyek tengerszint feletti magassági átlaga szignifikánsan alacsonyabb volt, mint a stabil településállományú zónában.

A herpályi Csonkatorony. Az egykori Herpály nevű településen a 12. században épült monostor maradványa. Forrás: Wikimedia Commons

Kiderült az is, hogy még a stabil településállományú zónán belül is a késő középkori (14–16. század) lelőhelyállomány magasabban helyezkedett el, mint az Árpád-kori (11–13. század). A településhálózat átalakulását és a népesség térbeli elhelyezkedésének változását tükrözi a régió kolostorhálózatának gyökeres átalakulása, az Árpád-kori kolostorok teljes eltűnése is.

A kutatók szerint ezek az eredmények nemcsak azt igazolják, hogy a településterület mérete lényegesen zsugorodott, hanem azt is, hogy a „kis jégkorszak” kezdeti fázisában a népesség a magasabban fekvő térszínekre húzódott.

Szignifikáns eltérést sikerült kimutatni a kutatóknak a stabil településállományú, az elhagyott és a lakatlan zónák között a talajadottságok szempontjából is. A jó és kiváló agroökológiai adottságú területek aránya 1,5-2-szer nagyobbnak bizonyult a stabil településállományú zónában, mint az elhagyott és a lakatlan zónákban. A különbségek arra utalnak, hogy agroökológiai alkalmasság az Árpád-kori megtelepülők számára nem volt olyan fontos, mint a késő középkoriak számára.

A kutatók eredményei hozzájárulhatnak annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miért válhattak szinte teljesen lakatlanná a „kis jégkorszak" első fázisában az árvíznek kitett és viszonylag gyenge agroökológiai adottságú síkvidéki területek.

A vizsgálat utolsó szakasza abból a feltevésből indult ki, hogy ha a hidroklimatikus változások az árterek kiterjedésének és elöntési szintjeinek növekedéséhez vezettek, akkor ez a növényzet összetételében is változást okozott. Növényi makrofosszíliák élőhely-klasszifikációs és statisztikai elemzése azt igazolta, hogy a nedves élőhely igényű fajok aránya a késő Árpád-korban (13. század második fele) a kora Árpád-korhoz képest szignifikánsan emelkedett. A gabonamaradványokat tekintve megnőtt a nedves és hűvös környezeti feltételeket leginkább toleráló rozs aránya.

A rekonstruált változások a településállomány térbeli mintázatában és a növényi maradványok összetételében a táj strukturális átalakulására utalnak. Az elemeiben ekkor megjelenő és a „kis jégkorszak" időszakában kialakuló táji kompozíció egészen a 19. századi vízrendezéseket követő modernizációig meghatározó maradt a térségben.