Rendkívül meleg évtizedet zárunk, gyorsulnak a változások – az MTA köztestületének szakértőivel elemezzük a madridi klímacsúcsot

Ha egy történész 2050-ben megírja a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásunk történetét, a 2000-es és a 2010-es éveket minden bizonnyal az apró lépések korszakaként fogja jellemezni, amikor a lassú haladást az éghajlatvédelem érdekében végzett diplomáciai erőfeszítések egy-egy viszonylagos sikere szakította meg átmenetileg. Jövőbeli történészünk kénytelen lesz a pár napja lezárult madridi klímakonferenciát is a nem túl hatékony lépésekhez sorolni.
A tanácskozás végeztével maga António Guterres ENSZ-főtitkár is csalódottságát fejezte ki, leszögezve, hogy „a nemzetközi közösség fontos alkalmat mulasztott el (…) a klímaválság kezelésére”.

A célok már 1992 óta világosak

Mi történt Madridban 2019 decemberének első felében? Ennek megértéséhez érdemes röviden áttekinteni a jelenlegi klímaváltozás – mint az egész emberiséget érintő folyamat – nemzetközi kezelésének történetét. A klímakutatás több mint négy évtizedre visszanyúló eredményeire alapozva az ENSZ tagállamai 1992. május 9-én fogadták el az Éghajlatváltozási Magyar nyelven elérhető ide kattintva: Az Egyesült Nemzetek Szervezetének Keretegyezménye az Éghajlatváltozásról.Keretegyezményt (UNFCCC). Az egyezmény fő célkitűzése: még olyan szinten stabilizálni az üvegházhatású gázok koncentrációját a légkörben, amely megelőzi az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes emberi (antropogén) hatást. A kialakult helyzetért viselt nagyobb történelmi felelősségük miatt a fejlett országok vállalásai között az szerepelt, hogy országaikból a szén-dioxid és a többi üvegházgáz emberi eredetű kibocsátása a 2000-es évek végére ne legyen magasabb, mint 1990-ben volt (térségünk „átmeneti gazdasági helyzetben”, illetve mély recesszióban lévő országai ennél valamivel korábbi viszonyítási szintet is megadhattak).

Az elmúlt közel három évtizedben kötött különféle éghajlatváltozás-mérséklő, klímavédelmi nemzetközi megállapodások mind ennek a keretegyezménynek a hatálya alá esnek. Az 1997-es Az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése: a Kiotói Jegyzőkönyv.Kiotói Jegyzőkönyv tételesen felsorolva elsőként konkretizálta, hogy mely üvegházgázokat kell számításba venni a kibocsátáscsökkentés során. A vállalások között az szerepelt, hogy a fejlett országok 2012-re átlagosan 5%-kal csökkentik antropogén emissziójukat. Probléma, hogy az Egyesült Államok – Kína mellett a legjelentősebb kibocsátó – nem ratifikálta
a jegyzőkönyvet, majd később Kanada is „kilépett” a megállapodásból. A 2012. évi dohai ENSZ-klímakonferencián fogadták el a jegyzőkönyv módosítását, amelynek lényege, hogy a fejlett országok 2020-ra államonként megadott százalékkal csökkentik a kibocsátást (az EU-tagállamok közösen 20%-ot vállaltak). A módosítás nem lépett hatályba, és több, jelentős üvegházgáz-kibocsátó ország ki is maradt belőle, így az Egyesült Államok, Japán, Kanada, Oroszország, Ukrajna.

A földfelszínen mért globális átlaghőmérséklet emelkedése az iparosodás kezdete óta öt adatbázis alapján Forrás: az Egyesült Királyság Meteorológiai Szolgálata (Met Office)

A keretegyezmény végrehajtásának történetében 2015 decemberében sikerült elérni újabb fordulatot a Párizsi Megállapodás Magyar nyelven: A párizsi klímatárgyalások eredményei.elfogadásával. Fontos szempont, hogy a megállapodásnak majdnem minden ENSZ-tagállam a részese, köztük olyan jelentős kibocsátók, mint Ausztrália, Brazília, az EU tagállamai, India, Kína, de tíz állam nem ratifikálta, például Törökország sem. Oroszország hosszú hezitálás után nemrég csatlakozott e megállapodáshoz, az Egyesült Államok pedig 2019 novemberében benyújtotta kilépési szándéknyilatkozatát, ez azonban csak 2020 novemberében teljesülhet.

Karbonsemlegesség

A Párizsi Megállapodás lényege a következő: a részes felek arra törekednek, hogy az üvegházgáz-kibocsátás tetőzése globálisan minél hamarabb bekövetkezzen. A fő cél a 21. század második felében azt elérni, hogy ismét egyensúly álljon be az emberi eredetű kibocsátások és az olyan beavatkozások között, amelyek hozzájárulnak az üvegházgázok légkörből való kikerüléséhez. Ezt az egyensúlyt nevezik a klímakutatás zsargonjában „karbonsemlegesség”-nek vagy „nettó zéró” kibocsátásnak. „Emellett fontos feladat felkészülni a környezet állapotában bekövetkező változásokra, továbbá az azokhoz való alkalmazkodásra, a szegényebb fejlődő országok támogatására, hogy mérsékelhető legyen a sérülékenységük, valamint hogy további fejlődésük, például az élelmezésbiztonság javítása, az energiaszegénység csökkentése már »klímabarát« módon legyen megoldható” – magyarázza Faragó Tibor egyetemi tanár, Magyarország 1991–2010 közötti klímatárgyalója, az MTA Környezettudományi Elnöki Bizottságának tagja.

Az egyes országokra hárul, hogy konkrétan hogyan járulnak hozzá a megállapodás végrehajtásához, ám ezt ötévenként közzé kell tenniük egy úgynevezett „nemzetileg meghatározott hozzájárulás” (NDC) című dokumentumban. A megállapodás végrehajtása gyakorlatilag 2020 után kezdődik, mégpedig az NDC-kre alapozva.

Így működik a „klímaparlament”

Az ENSZ – szintén az UNFCCC keretében – 1995 óta tart minden év végén klímakonferenciákat; ezek az egyezményben részes felek konferenciájának ülésszakai. Neve COP a Részes Felek Konferenciája cím angol változata nyomán; ezt az intézményt praktikusan nemzetközi „klímaparlament”-ként érdemes elképzelni. Az utóbbi négy találkozó elsősorban a Párizsi Megállapodás végrehajtásához szükséges részletes szabályozás kidolgozásával foglalkozott. Ennek nagyobb részét sikerült a 2018 végi, a lengyelországi Katowicében szervezett Nemzetközi klímatárgyalások: hol tart a három évtizednyi folyamat?konferencián lezárni, azonban a 2019-es ülésszakra maradt volna többek között annak a kérdésnek a tisztázása, hogy miként kell elszámolni, ha egyes országok közreműködnek a kibocsátás visszafogásában, beleértve a kibocsátási „kvóták” nemzetközi kereskedelmét.

A 2019-es klímatárgyalási találkozónak, azaz a COP25-nek már a megrendezése sem volt egyszerű. Az eredeti menetrend szerint a tanácskozást Brazíliában folytatták volna le november 11–22. között, azonban Jair Bolsonaro, a január 1-jén hivatalba lépett, ismerten klímatudomány-szkeptikus brazil elnök beváltotta kampányígéretét, és lemondta a tanácskozást. Ezután Chile vállalta a konferencia megrendezését (Santiago de Chile lett volna a helyszín). Ám Chilében, a társadalmi, megélhetési egyenlőtlenségek miatt Dél-Amerika egyik leginkább konfliktusokkal terhelt államában október elején tüntetéssorozat kezdődött a közlekedési költségek emelkedése, a privatizált nyugdíjrendszer és más, a szegénységet fokozó közpolitikák miatt, ezért a chilei kormány is visszalépett.

Az ülésszakot végül Madridban rendezték meg Carolina Schmidt chilei környezetvédelmi miniszter elnökletével. A fő cél az volt, hogy a Párizsi Megállapodás részletszabályainak ügye megnyugtatóan lezáruljon, s hogy

még a 2020-as, 26. konferencia előtt „letakarítsák az asztalt”.

Ugyanis fontos lenne, hogy jövőre Nagy-Britanniában, Glasgow-ban a minél ambiciózusabb globális és nemzeti célok vállalása lehessen a középpontban, amelyekkel esetleg még megállítható a jelenlegi globális éghajlatváltozás. (Ezt a leggyakrabban a globális felszíni átlaghőmérséklet veszélyes mértékű növekedésének másfél vagy két foknál való korlátozásával azonosítják.)

Az eredeti menetrendhez képest két nappal meghosszabbított COP25 december 15-én annak kimondásával ért véget, hogy jelentős rés mutatkozik a 2015 végén Párizsban vállalt üvegházgáz-csökkentési célok és a legfrissebb tudományos eredmények között, amelyek szerint még jelentősebb csökkentésre van szükség – ugyanis a jelen állapot szerint a 21. század végére már legalább 3 Celsius-fokkal haladhatja meg a globális átlaghőmérséklet az ipari forradalom előtti szintet. Ehhez viszont a tanácskozás nem túl sok konkrétumot tudott hozzárendelni.

Vita az eladható „karbonkreditek”-ről

A közös kibocsátáscsökkentési programok elszámolása, a kvótakereskedelem és a hasonló „nem piaci” megoldások kérdéseivel a Párizsi Megállapodás 6. cikkelye foglalkozik. Többek között lehetővé teszi a részes felek számára, hogy például az erdőik szén-dioxid-nyelő képességét vagy a szélerőműtelepek létesítését eladható „karbonkreditekre” váltsák. Brazília, India és Kína tárgyalói viszont megakadályozták, hogy ezen elszámolási mechanizmus részletszabályairól konszenzus szülessen. A brazil tárgyalók például azt szerették volna elérni, hogy a szén-dioxid-nyelő erdők beszámítsanak a nemzetileg elérendő klímavédelmi célokba, ugyanakkor az erdők meghagyása átváltható legyen „karbonkreditre” is. A tárgyalók többsége ezt a „kreatív kettős könyvelést” nem volt hajlandó elfogadni.

Másfelől az ausztráliai küldöttek megpróbálták a felével csökkenteni a Párizsi Megállapodás szerinti kibocsátáscéljaikat, mégpedig ahhoz ragaszkodva, hogy számítsák be a Kiotói Jegyzőkönyv betartása miatt korábbról megmaradt üvegházgáz-kibocsátási kvótáikat is. Ezt Laurence Tubiana volt francia környezetvédelmi miniszter, a Párizsi Megállapodás egyik főtárgyalója „csalásnak” minősítette, mert az 1997-es jegyzőkönyvben foglalt célok eleve kevésbé ambiciózusak voltak, végrehajtásuk 2012-ig volt esedékes, és e manőver Ausztrália esetében egy több mint húsz évvel ezelőtt kialkudott pozíció további érvényesítése lett volna.

Bonyolult tárgyalások

A másik fő vitatéma a klímaváltozás okozta veszteségek és károk kérdése. Történeti értelemben a legfejlettebb ipari államok a legnagyobb üvegházgáz-kibocsátók, tekintve, hogy az ipari forradalom Nagy-Britanniából indult (az 1850–2012 közötti időszakot tekintve 20%-kal a legnagyobb kibocsátó az Egyesült Államok, majd 17%-kal az EU 28 tagállama következik, ezután 12%-kal Kína, 6–6%-kal pedig Oroszország és India). Ám a klímaváltozás következményeit globálisan vagyunk kénytelenek elviselni, s a sérülékenyebb fejlődő országoknak van relatíve kevesebb eszközük a káros hatások enyhítésére. A fejlett országok csoportja elismeri, hogy a fejlődők kerülnek a legrosszabb helyzetbe, de a „felelősség” kifejezést néhány különösen fejlett ország tárgyalói nem akarták az újabb szabályozási dokumentumokban viszontlátni, mert az nemzetközi jogi következményekkel és komoly mértékű kompenzációs kifizetésekkel járna.

„Valójában hivatalosan a COP25 keretében most nem volt napirenden az úgynevezett »ambíciószint-növelés«, vagyis az, hogy a részes felek minél jelentősebb célokat vállaljanak a kibocsátás csökkentésére, az alkalmazkodásra és a fejlődő országok e tevékenységeinek jelentősebb nemzetközi finanszírozására. Az ambíciószint a 2019. szeptemberi New York-i klímacsúcson volt vezető téma. De érthető, hogy most sokan mégis azt várták el: a madridi ülésszak határozataiban legalább legyen erre a korábbiaknál egyértelműbb szövegbeli utalás. Ez végül alig sikerült, és a Párizsi Megállapodás »szabálykönyvének« még hiányzó, a több ország által együttműködésben megvalósítandó kibocsátáscsökkentési programok elszámolásáról, köztük a »kvótakereskedelemről« szóló részét sem sikerült befejezni” – foglalja össze Faragó Tibor.

A fentiekből az következik, hogy a 2020-as glasgow-i ülésszak még nehezebb tárgyalási fordulónak ígérkezik. A klímakutatók és klímaügyekkel foglalkozó diplomaták, a nem kormányzati szervezetek szakértői egyetértenek abban, hogy az eddigi hosszú távú, 2050-re kitekintő tervek már nem elégségesek – kézzelfogható, rövidebb távú, azaz 2030-ra szóló jelentősebb célokra, vállalásokra van szükség.

Ezt támasztják alá azok a kutatási eredmények, amelyeket a klímakonferencia kapcsán hoztak nyilvánosságra:

• Az UNEP, az ENSZ Környezetvédelmi Programjának összegzése szerint 2030-ig éves átlagban 7,6%-kal szükséges csökkenteni az üvegházgáz-kibocsátást azért, hogy a Párizsi Megállapodásban foglalt klímavédelmi célok tarthatók legyenek. A jelentés szerint a legfejlettebb államokat tömörítő klub, a G20-ak felelősek jelenleg az összkibocsátás 78%-áért.
• A globális fosszilis eredetű CO₂-kibocsátás 2017-ben 1,5%-kal, 2018-ban pedig 2,1%-kal növekedett. Az előrejelzések 2019-re 0,6%-os növekedést mutatnak, továbbá 2020-ban sem várható csökkenés az eddigi adatok szerint (forrás: Environmental Research Letters 14 121001).
• Egy, a Nature honlapján előzetesen publikált tanulmány szerint a grönlandi jégből 3,800 ± 339 millárd tonna olvadt el 1992 és 2018 között, ezzel 10,6 ± 0,9 mm-vel emelkedett meg az átlagos tengerszint. A kutatás azt igazolja, hogy az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete, az IPCC által korábban bemutatott forgatókönyvek közül a legjelentősebb olvadással számoló forgatókönyv valósul meg.
• Világszerte közvetve 1,9 milliárd, közvetlenül 1,6 milliárd embert érint a hegyvidéki gleccserek, hóval borított vidékek és alpesi tavak visszaszorulása, kiszáradása, eltűnése (forrás: Nature, 2019. december 9.).