ERC-nyertes magyar kutatás vizsgálja az állam és az egyházak több évszázados konfliktusát

A közép-európai állam (a Habsburg Monarchia és utódállamai) és az egyház viszonyának hosszú távú alakulása rendkívül komplex és szerteágazó téma. Ezért a kutató és társai olyan jelenséget kerestek, amelyen keresztül

meg lehet ragadni a háttérben zajló folyamatokat.

Így találták meg az állameskü intézményét, amely hosszú távon jelen volt a térség legtöbb országában, specifikusan jellemző a régióra, és ezért vizsgálhatóvá teszi állam és egyház konfrontációját.

Fejérdy András Fotó: BTK / Szőts-Rajkó Kinga

„Az egyházi vezetőktől megkövetelt álameskü nem csak a közép-európai térségben volt jellemző. Régiónkban azonban az egész vizsgált időszakban, tehát a 18. század vége és a 20. század vége között folyamatosan fennmaradt, míg a legtöbb ország gyakorlatából a 20. század második felére kikopott – mondta Fejérdy András. – Az állam a 18. század végétől mindinkább a modern állam szuverén vonásait igyekszik kiépíteni. Az államesküvel az állam arra törekedett, hogy az egyházi személyek hozzá legyenek lojálisak.”

Ez a törekvés a katolicizmus esetében azért különösen érdekes, mert a kereszténység egyetemes valóságképe kihívást jelentett az államszuverenitásra. A 19–20. században az állami hatóságok és az egyház közötti tárgyalások eredményeképpen változott az esküszöveg, de az állam szempontjából az intézmény funkciója mindvégig annak biztosítása maradt, hogy

konfliktus esetén az egyházi személyek ne a nemzetek feletti egyházszervezethez, hanem az államhoz legyenek hűek.

Ezt az esküt kezdetben csak a püspököktől követelték meg, később a kommunista diktatúrákban már az egyszerű papok számára is kötelezővé tették.

„Ebből legtöbbször konfliktus támadt, hiszen a püspököknek megvolt természetesen a maguk egyházi hűsége is. E konfliktusok rendszerint úgy rendeződtek, hogy tárgyalásos úton, együttesen szövegezett meg a Szentszék és az adott állam egy mindkét fél számára elfogadható eskümintát – mondta a kutató. – Ez egyaránt jellemző volt II. József uralkodása alatt, a Habsburg Monarchia 19. századi uralma idején, de a két világháború között a Monarchia utódállamaiban is, és a második világháború utáni kommunista rendszerek is folytatták a gyakorlatot. Vagyis az állameskü intézményének és ezáltal a mi kutatásainknak is sajátos vonása, hogy különböző rendszereken átívelve tudjuk vizsgálni általa az állam-egyház viszonyt.”

Az eddigi állam-egyház konfliktussal foglalkozó kutatások a folyamatot a szekularizáció paradigmáján keresztül vizsgálták, amely értelmezésben az állam világnézeti jellegű támadást intézett az egyház ellen, és próbálta kiszorítani társadalmi funkcióiból. A most támogatást nyert kutatóprogram megközelítése más. Fejérdy András és kutatótársai főként azt fogják vizsgálni, hogy

a 18. század végén megszületett modern állam hogyan próbálta két évszázadon keresztül biztosítani a szuverenitását egy nemzetek feletti intézménnyel szemben.

Ennek eszköze volt az állameskü. Ebből az aspektusból megérthető, hogy miért alkalmazták az esküt ideológiailag egymástól teljesen eltérő rendszerekben is.

Ez a folyamat nem jelentett feltétlenül szekularizációt, hanem olykor egyenesen reszakralizációt: előfordult ugyanis, hogy az állam az egyházi szereplőket, illetve magát a vallást a saját hatalma legitimálására próbálta felhasználni. A kutatóprogram eredményeinek még tágabb értelmezése segíthet megérteni, hogy a közép-európai állam-egyház szétválasztás miért alakult sajátosan, vagyis miért maradt meg mondhatni hibrid állapotban (a nyugati egyértelműbb szeparációhoz képest). E régióban ugyanis az állam és az egyház között jobban megmaradt a kölcsönösségen, az egymás támogatásán és az egymásrautaltságon alapuló viszony.

Fejérdy András kutatásai korábban az 1945 utáni kommunista rendszer időszakára és az állam-egyház viszony ekkori történetére irányultak, és már a II. vatikáni zsinat időszakában, a Vatikán keleti politikájának elemzésekor felfigyelt az egyházi személyek többes (a saját nemzetállamuk és az egyház iránti) lojalitásának problémájára. Később ugyanezt a kérdéskört a jozefinizmus időszakában vizsgálta tovább az 1822. évi magyar nemzeti zsinat történetével összefüggésben. A többes lojalitás az elmúlt két évszázadban a papok egy részének már inkább hármas lojalitást jelentett, mert a nemzetek és az államok határai nem estek egybe. Így például egy erdélyi magyar püspöknek az első világháború után egyszerre kellett (volna) lojálisnak lennie a román államhoz, a magyar nemzethez és a Szentszékhez.

Az államesküt a 20. század elejéig jellemzően csak a püspököktől követelték meg, és a beiktatásukhoz írták elő. Később több helyütt szinte minden papnak kötelezővé tették. A második világháború utáni kommunista vezetés azzal indokolta a teljes klérustól megkövetelt esküt, hogy a fizetésüket az államtól kapják, így egzisztenciálisan állami hivatalnoknak minősülnek. Vagyis elvárható tőlük az állam iránti hűség. Aki megtagadta az eskü letételét, az nem működhetett lelkipásztorként.

Az állameskük szövege viszonylag rövid volt:. Eltérő részletességgel fogalmazták meg a vállalt kötelezettségeket, és két fő elemből épültek fel: ígéretet tartalmaztak arra, mit nem tesz az eskütevő a hatalommal szemben, és arra, minek a megtételét vállalja. Utóbbi jellemzően az állami jogszabályok teljes körű betartását és a hívekkel való betartatását jelentette. Az állam természetes módon minél több pontot be akart venni az eskübe, az egyház pedig igyekezett minél kevesebbet elfogadni. Olyan esetekben, amikor az állam törvényei (például az abortusz vagy éppen a házasságjog kérdésében) szöges ellentétben állnak az egyházi törvényekkel, az egyház csak úgy fogadta el a világi törvények megtartására tett eskü szövegét, ha megfelelő záradékkal biztosították, hogy a papságot lelkiismeretben nem kötelezi az egyházi tanokkal ellentétes törvény betartása vagy betartatása.

„Amikor az állameskü kötelezettsége a kommunista diktatúrában már az alsó papságra is vonatkozott, egyre többen voltak, akik megtagadták a letételét. Ez a működési engedélyük megvonásával járt. Ilyenkor például gyári munkásként helyezkedtek el, és nem hivatalosan folytattak lelkipásztori munkát. Ez döntően az egyébként is betiltott szerzetespapokra volt jellemző – mondta Fejérdy András. – 1949 után a magyar püspöki kar mindenesetre a papoknak engedélyezte az eskü letételét, de maguk a püspökök a Szentszék engedélyének hiányában évekig nem tették le. Idővel egyes püspökök letették, mások nem. A helyzet az 1964-es szentszéki–magyar részletes megállapodással rendeződött. Az egyház fő célja a tárgyalások során mindvégig az volt, hogy az eskü csak a lelkiismeretével összeegyeztethető mértékig kötelezze az illetőt.”

A kutatóprogram keretében a történészek

döntően levéltári kutatást fognak végezni a magyar állami levéltárakban, a Habsburg Birodalom utódállamainak levéltáraiban és az egyházi levéltárakban, kiemelten a szentszéki levéltárak gyűjteményeiben.

Az itt fellelhető dokumentumok, illetve sajtómegjelenések, emlékiratok, levelezések alapján tárják fel az állameskük előkészítésének folyamatát, az egyház és az állam közötti tárgyalások menetét és korszakokon átívelő jellemzőit.