Aki több mint fél évezrede megújította a csillagászatot: Copernicus életútja

Idén volt 550 éve, hogy Nicolaus Copernicus 1473. február 19-én egy kis kereskedővárosban, Toruńban (a mai Lengyelország területén) megszületett. Nevét latinosítva írta, s mi is így használjuk. Eredetileg talán Mikołaj Koppernik vagy Koppernigk volt a neve; az irodalom sokféle néven említi, s maga is különböző írásmódokat alkalmazott: Copernic, Coppernik stb.

Toruń, Copernicus szülővárosa Forrás: wikimedia commons

Sokan és sokat vitatkoztak Copernicus nemzetiségén; a vita értelmetlen, hiszen az ő idejében még nem voltak mai értelemben vett nemzetek. Szülővárosa egykor a királyi Poroszföldön feküdt, majd 1454-ben a Lengyel Királyság része lett. Copernicus anyanyelve német volt, csillagászati munkáit latinul vetette papírra.

Egyházjogászból csillagász

Atyai felmenői rézkereskedelemből lettek vagyonosak (erre utal a család neve is); apja házasság útján a város előkelői közé került. Anyjáról nem sokat tudunk, születési és halálozási évszáma is ismeretlen. Pedig előkelő családból származott: testvére, Lucas Watzelrode (vagy Watzenrode) Ermland tartomány gazdag és tekintélyes püspöke lett, s Lidzbarkban vitte szinte királyi udvarát.

Amikor atyja 1483 táján elhunyt, a gyermekek (Nicolaus, Andreas és két leány) gondját Lucas nagybátyjuk vállalta. Az egyik lányt zárdafőnökasszonnyá tette, a másikat egy előkelő férfiúhoz adta férjhez. A két fiút taníttatta: előbb (1491-ben) a krakkói egyetemre, majd Itáliába küldte őket.

Már ekkor kitűnt, hogy a két fiú természete teljesen különböző. Andreas korhely kalandor volt, minden zsiványságra kész; Nicolaus félénk és csöndes, csak a tudomány iránt érdeklődött. Négyéves tanulmányai során Nicolaus alaposan megismerkedett a matematikával, s bizonyára a csillagászattal is, hisz kiváló csillagász tanárok dolgoztak ott – bár nagybátyja nem olyan pályára szánta, ahol e diszciplínák fontosak. Egyik fiú sem szerzett doktori fokozatot Krakkóban.

A bácsi a két fiúnak 1495-ben a fromborki székesegyházban – nem minden nehézség nélkül – kanonoki stallumot szerzett, hogy életük végéig anyagi biztonságban éljenek. Ehhez nem kellett pappá szenteltetniük magukat, s ők nem is tették ezt meg. Engedélyt kaptak viszont, hogy tanulmányaik folytatása céljából (1496-ban) Itáliába utazzanak. Nicolaus tehát (testvérével) Bolognába utazott egyházjogot tanulni.

Közben nem szűnt meg, sőt erősödött érdeklődése a csillagászat iránt. Egyik tanára, Domenico Maria de Novara neves csillagász és asztrológus volt; fontos csillagászati észlelést végzett vele 1497. március 9-én, amikor a Hold elfedte az Aldebarant, a Bika csillagkép legfényesebb csillagát. Tapasztalták, hogy a várt fedés bekövetkezett ugyan, de az előre számítottól jócskán eltérő időpontban. E megfigyelésből az is kitűnt, hogy az akkor elfogadott ptolemaioszi modell előrejelzésével szemben a Hold parallaxisa nem változik lényegesen, bármilyen fázisban van is.

Nicolaus az 1500-as jubileumi évben Rómában járt, majd Lucas bácsi utasítására 1501-től Padovában orvosi tanulmányokat folytatott. 1503-ban megszerezte egyházjogi doktori diplomáját – Ferrarában, ahol pedig egyetlen szemesztert sem hallgatott. Bolognában ugyanis elvárták, hogy a friss doktorok diplomájuk megszerzésekor ünnepi mulatságot szervezzenek. Ennek költségét és fáradságát takarította meg avval, hogy tanulmányait Ferrarában fejezte be, ahol nem kívántak tőle ilyesmit. Ekkor már bizonyára fejében hordozta a napközéppontú világkép elgondolását, amelynek – titokban – élete hátralévő idejét szentelni akarta. (Akkoriban az asztrológia elfogadott „tudomány”-nak számított, s az orvosi tanulmányok szerves részét képezte – ám Copernicus sosem vette komolyan; nem írt róla, valószínűleg nem foglalkozott vele.)

Egy elmélet születése

Bizonyára Ferrarában ismerkedett meg Celio Calcagninival (Cælius Calcagninus), aki szinte mindennel foglalkozott, és érdekelte a csillagászat is. Bizonnyal beszélgetett néhány évvel idősebb kollégájával, Copernicusszal, aki – tán egy kocsmában, egy kupa bor mellett – mesélt neki a fejében alakuló új világképről. (Találkoztak később is, amikor Copernicus már otthon dolgozott, és Calcagnini valami diplomáciai feladattal arra járt.) Calcagnini 1525 táján írt egy értekezést Quod Cælum Stet, Terra Moveatur („Hogy az égbolt áll, a Föld mozog”) címmel, s egy kötet vegyes témájú rövid írás közt adta ki. Egyes tudománytörténészek ezért őt tüntették föl a heliocentrikus világkép atyjaként, ám a kötet Copernicus halála után, 1544-ben jelent meg. Könnyű, de nem érdektelen olvasmány ez; korántsem tudományos alapossággal foglalkozik a témával, csak mint érdekes gondolattal, matematikai bizonyítás nélkül. Hogy lássuk, milyen volt ez a mű, idézzük első lapjainak néhány mondatát:

„Epicurus szerint a Nap kétlábnyi vagy nem sokkal nagyobb. A filozófusok is emlegetni szokták az ép és szilárd evezőt, mely mint mondják, a vízbe dugva töröttnek látszik. Arisztotelész elismeri, hogy az értelemnek azt az erejét, melynek segítségével a formákat és képzeteket befogadjuk, szemeink csodás képei megrontották s megcsalták, ezáltal azok az igazságnak mindenképpen ellenszegülnek. (…) És ahogy Hippokratész írja: akiknek a szemét elfutotta a vér, azok mindent vörösbe borulva látnak, és ugyanígy a hályogosok számára zöld az egész világ. Akik jól beittak, s eláztak a bortól, azoknak a szeme is úszik, és számukra minden körben röpköd és forog. Tudjuk, hogy Agrigentumban volt egy ház, amelyet »triremis«-nek, azaz három evezősoros hajónak neveztek – merthogy egyszer néhány nemes ifjú kissé bőkezűbben vendégelte meg ott magát a boros kupákból, mint amennyire a mértékletesek helyeselték volna, és idővel az egész ház inogni, hullámzani, sőt már-már fölfordulni látszott számukra. Így hát azt gyanították, hajón vannak, és kiabálták, hogy csaknem hajótörést szenvedtek; majd hirtelen úgy döntöttek, ahogy a részegség sugallta nekik: minden házi eszközt és bútort a hajó megkönnyítése végett az ablakokon és erkélyeken át kihajigáltak. Innen kapta a ház a nevét.

De tán azt mondhatja valaki, hová akar kilyukadni e hosszú beszéd? Oda, hogy megértessem veled: nem szabad szemednek annyira hitelt adnod, hogy amit jelez, azt mindjárt biztosnak és meggyőzőnek kelljen tartanod. Nemrég említettem neked, hogy az égboltnak az a gömbje, melyet te kimondhatatlanul nagy sebességgel forogni vélsz, s ez a Nap, amelyet te egyazon forgással rohanni hiszel, állnak, saját pályájukra támaszkodva állandó nyugalmat élveznek. E Föld pedig, melyet te fixnek s mozdulatlannak tartasz (így megcsal téged a látásod), sem nem áll, sem valami nehezebb elemeken nem fekszik, ahogy pedig az emberek óriási többsége hiszi. Miért ne lenne lehetséges, hogy hasonlíthatatlan állandósággal és örökké ugyanazon görbülettel kering, minket pedig, ostoba és helyzetünkről mit sem sejtő halandókat házainkkal, városainkkal, a hegyekkel és folyókkal együtt forgat…”

Az újdonsült egyházjogász hazatért, s Lidzbarkban, a warmiai püspökség székhelyén telepedett le mint Lucas nagybátyja udvari orvosa. A következő években Copernicus inkább orvosként volt országszerte ismert, semmint jogász vagy pláne csillagász.

De ő Commentariolus címmel néhány oldalon mégis összefoglalta elmélete lényegét, majd e kis írást 1507 táján elküldte kéziratban néhány tudósnak. Hogy pontosan kiknek, nem tudjuk, de az írás szerencsére fennmaradt.

A Commentariolus 16. századi kézirata Forrás: wikimedia commons (Osztrák Nemzeti Könyvtár, Bécs)

Ez időben, ha valaki műveltnek akart látszani, illett megmutatnia, hogy mind a latin, mind a görög nyelvben otthonos. Copernicus esetében a latinnal nyilván nem volt gond, de görögbeli jártasságát, úgy látta, bizonyítania kell. Előásta és latinra fordította egy 7. századi bizánci történész, bizonyos Timokharisz Szimokattész sótlan irodalmi leveleit. A munka 1509-ben jelent meg Krakkóban; mai olvasó nem számíthatja Copernicus fontos munkái közé, akkor azonban megvolt a maga elvi jelentősége – elsősorban persze a szerző szempontjából.

1510 és 1513 közt a warmiai káptalan titkáraként működött Fromborkban, s aprólékos gonddal vezette az egyházi birtokok számadásait. Közben – többnyire nagybátyjával – sok diplomáciai utazáson vett részt. Nagybátyja (kinek haláláért naponta misét mondatott a Német Lovagrend akkorra rablóbandává züllött maradéka) 1512-ben egy krakkói utazásról hazatérőben, Toruńban váratlanul és gyanús körülmények között meghalt; úgy hírlett, a lovagok megmérgezték. Copernicus, orvosa és állandó kísérője ezen az útján nem volt vele.

A Julián-naptár pontatlansága századok alatt akkorára nőtt, hogy emiatt bizonytalanná vált a tengeri navigáció s evvel a kereskedelem; a katolikus egyháznak pedig gondot okozott a mozgó ünnepek időpontjának meghatározása. Nyilvánvaló lett, hogy naptárreformra van szükség. A reformot 1513 után Rómában a pápák (VII. Kelemen, majd X. Leó) egyre határozottabban sürgették; ehhez persze szakemberek segítségét kellett igénybe venniük. 1514-ben sok csillagászt, köztük Copernicust is felkérték, hogy a lateráni zsinaton mondjon véleményt a kérdésről. Válaszát nem ismerjük, de tudjuk, hogy a zsinatra nem ment el – nyilván korainak tartotta a reformot, mert szerinte (igaza volt) az év hosszát és egyéb csillagászati állandókat még nem ismerték elég pontosan ahhoz, hogy új naptárt alapozzanak rájuk. Mátyás király udvari csillagásza, a csodagyereknek indult Regiomontanus a pápa meghívására Rómába utazott, ahol akkor éppen pestisjárvány dühöngött. A fiatal csillagász elkapta a ragályt, s belehalt – így megmenekült attól, hogy egy rossz, elhamarkodott naptárreform fűződjék a nevéhez.

Új könyv régi adatokkal

Copernicus 1515 körül rászánta magát, hogy megírja a heliocentrikus világéképről szóló, rég tervezett könyvét. Munkáját jórészt nem saját mérési eredményeire, hanem régi, főként ókori adatokra alapozta. Eszébe sem jutott ezek pontosságát megkérdőjelezni, és az ógörög püthagoreus elképzeléshez is ragaszkodott: mást el sem tudott képzelni, mint hogy az égitestek egyenletes körmozgást végeznek. Nekifogott a munkának, ám hamarosan látnia kellett, hogy elmélete nem adja vissza elég pontosan a bolygók észlelt mozgását.

A Német Lovagrend még mindig nem nyugodott. 1519-ben megtámadta a békés országrészeket, felprédálta a falvakat – vissza akarta szerezni régi hatalmát. A kanonokok többsége elmenekült, Copernicus viszont – miután elpusztult fromborki udvarháza – Olsztynba költözött, és sikeresen megszervezte a város védelmét a lovagok ellen. A béke megkötése után kormánybiztosként működött. Visszatért Fromborkba, s élete hátralevő részét lényegében megszakítás nélkül ott töltötte.

Ezer más gondja-baja közt arra is szakított időt, hogy gondolkodjék a gazdaság hanyatlásának okairól. Leszögezte, hogy a bajok fő oka a pénzromlás. Az elsők között, mindenesetre önállóan állapította meg a ma közismert Gresham-tételt: ha a pénzforgalomban azonos névértékű, de nem azonos nemesfémtartalmú érmék vannak, akkor a jobb érmék fokozatosan eltűnnek a forgalomból. Korát jóval megelőző felismeréseken alapuló pénzreformtervezetet készített, s 1522-ben a porosz tartományi gyűlésen benyújtotta, hogy segítse a gazdaság helyreállítását, a királyi Poroszföld és a lengyel korona egységét.

A mogorva, öregedő emberben szinte senki nem ismerte föl a zsenit. Egyetlen barátja maradt: Tiedemann Giese kanonok, aki nem értett ugyan a csillagászathoz, de lehetett vele beszélgetni a Copernicust érdeklő kérdésekről, és aki igyekezett öreg barátját megvédeni az esetleges támadásoktól vagy a kortársak megjegyzéseitől. Volt ugyan egy másik tudós barátja is, a krakkói Bernhardus Wapowski, de ő távol élt; a haláláig, 1535-ig levelezésben álltak. Wapowski 1524-ben felkérte Copernicust, adjon véleményt egy német csillagász, Johannes Werner egy munkájáról, az akkoriban általánosan feltételezett, állítólag a világ külső határát alkotó „nyolcadik szféra” mozgásairól. Tudósunk keményen bírálta a mű módszertani és más tévedéseit Levél Wapowskihoz című művében, a ránk maradt három copernicusi csillagászati szöveg egyikében. Saját elméletéről szót sem ejt e kritikában, holott ez ott nagyon is helyénvaló lett volna. Csak annyit jegyez meg: véleményét másutt óhajtja kifejteni.

Kopernikusz csillagász,avagy beszélgetés Istennel
(Jan Matejko festménye, 1873) Forrás: wikimedia commons (Jagelló Egyetem, Krakkó)

1530 körül megbízták, hogy egy kanonoktársával, Alexander Scultetivel készítsék el Poroszföld térképét. Copernicus nekilátott a munkának, de nem fejezte be.

Kezdetleges műszereivel csillagászati megfigyeléseket is végzett ma is meglévő fromborki toronyszobája teraszán. Hangoztatta: boldog lenne, ha méréseinek hibáját 10 szögperc alá tudná szorítani. Ez megdöbbentő: 10 szögperc a Hold látszó átmérőjének harmada; ennél már az ókorban is sokkal pontosabb méréseket végeztek, hisz ez még szabad szemmel is könnyen lehetséges. Copernicus idejében, bár a távcsövet még nem ismerték, lényegesen jobb észlelésekre volt lehetőség.

Copernicusnak azonban, ki tudja mért, nem voltak korszerű műszerei, pedig kanonoki jövedelme bőven lehetővé tette volna ilyenek beszerzését. Meglévő eszközeit az ókorban is ismerték és használták a csillagászok és a hajósok (a 2. században Ptolemaiosz is leírta őket fő művében, az Almagesztben). Három ósdi műszerének egyike egy nagy, három lécből álló triquetrum volt, amelynek egy része ma is megtekinthető; az egyik, mintegy 10-12 láb hosszú léc függőlegesen állt, a másik vízszintesen. A harmadik mozgatható volt, nézőkével ellátva. Evvel megcélozva a kérdéses égitestet, a vízszintes lécre írt beosztáson le lehetett olvasni az égitest látóhatár feletti magasságát. Másik műszere a „Jákob botja” (baculus astronomicus) volt, egy egyenes, beosztással ellátott léc, rá merőlegesen álló rövid keresztléccel. Ezzel két égitest szögtávolságát lehet – nem túl pontosan – mérni; navigációs mérésekhez minden tengeri hajó felszereléséhez hozzá tartozott a – sokkal később feltalálandó – szextáns helyett. Volt még egy függőleges napórája, gnómonja is.

A pápa jóindulatú érdeklődése

Elméleti csillagász lévén egész életében mindössze néhány tucat, legfeljebb ha 100 mérést végzett, és ezek közül talán 27-et használt fel fő művében.

Minden más szükséges adatot, mint említettük, régi, jórészt görög megfigyelésekből vett át – kritika vagy ellenőrzés nélkül. Csak évtizedekkel fő műve kéziratának befejezése után merültek fel benne kétségek, amelyek azonban megingatták volna egész munkája értelmét. Ekkor már késő volt, hogy művét átdolgozza – kétségeit tehát inkább figyelmen kívül hagyta.

1532-ben Kulm, majd 1537-ben egész Ermland püspöke és így Copernicus „főnöke” lett a serfőző fiaként Danzigban született Dantiscus (eredeti nevén Johannes Flaschbinder). Ez a tipikus humanista nagyszerű költő és diplomata volt, emellett kiváló tudós; bejárta Európát, levelezett az akkor ismert egész világgal. (Ifjúkori szerelmi viszonyai – melyekkel püspökként persze felhagyott – egész Európát „lefedték”. Egykori szerelmeiről és gyönyörű leányáról sosem feledkezett meg, róluk mindvégig gondoskodott.) Dantiscus régebbről, még Lucas bácsi idejéből ismerte és becsülte Copernicust. Amint elöljárója lett, azonnal meghívta magához, ám Copernicus, elfoglaltságára hivatkozva, alázatos és hízelgő levélben elutasította a meghívást. Néhány év múlva ez megismétlődött. Dantiscus jól tudta, hogy „elfoglaltságaitól” a kanonok nyugodtan hozzá utazhatott volna – így nem meglepő módon meg is bántódott.

Megbántottságát igyekezett nem éreztetni a tudós kanonokkal, hamarosan mégis kénytelen volt Copernicus magatartása ellen kifogást emelni. A kanonoknak ugyanis – mint nem egy kanonoktestvérének – volt egy (távoli rokon) „házvezetőnője” vagy ahogy akkor nevezték: „focariája”. Ez korántsem vetett jó fényt az idős tudósra; Dantiscus tehát felszólította, bocsássa el a nőt. Copernicus a maga alázatos módján megígérte, hogy engedelmeskedni fog – ám nem tett semmit; talán azt remélte, a püspök elfelejti a kínos ügyet.

Időközben a csillagász lényegében egyedül maradt: egyetlen barátja, Giese – igaz, nem túl messze Copernicustól – a porosz egyházmegye püspökeként már Kulmban lakott. Dantiscus neki írt levélben kérte, szóljon az öreg tudósnak a focaria-ügyről, de tapintatosan, nem említve, hogy a figyelmeztetés kitől származik. Kímélni akarta a tudós érzékenységét, nem akarta megbántani felülről jött „paranccsal”. Giese beszélt is Copernicusszal, az öreg kanonok pedig kénytelen volt elbocsátani focariáját, ami nem ment némi botrány nélkül.

1533-ban VII. Kelemen pápa információt kért Copernicus művéről. Személyi titkára, Albert Widmanstadt (vagy Lucretius) megfelelő tájékozódás után beszámolót tartott a pápának, akinek érdeklődését felkeltette a dolog (és egy értékes régi könyvvel jutalmazta a titkárt). 1536-ban Copernicus levelet kapott a pápa egyik bizalmasától, Schönberg bíborostól, aki biztosította a csillagászt a pápa jóindulatú érdeklődéséről, és kérte, „hozza felfedezését a művelt világ tudomására”. Ebből Copernicus világosan láthatta, hogy bár elmélete ellentmondani látszik a Szentírásnak, egyházi részről nem fenyegeti semmiféle retorzió.

Jelentőség és hiba

A már említett Commentariolus gondolatai közben terjedni kezdtek Európa vezető tudósai közt. Sokan – így Luther is – „élből” elutasították, mint a Szentírással ellenkezőt. De akadtak, akik képesek és hajlandók voltak elgondolkodni rajta, s felismerték jelentőségét. Egy fiatal német matematikust, Johannes Leughlint (humanista nevén Rheticust) annyira föllelkesítették e gondolatok, hogy elhatározta, alaposabban megismerkedik velük. 1539-ben fölkerekedett, s elutazott a lengyel tudóshoz. Ez nem volt veszélytelen: Rheticus protestáns volt, s Poroszországban akkor heves protestánsüldözés folyt. Szerencsére a tudósokat akkora megbecsülés övezte, hogy útja során a német matematikus a legkedvezőbb benyomásokat szerezte – legalábbis ez derül ki fennmaradt írásaiból.

Megismerkedve Copernicusszal és rég kész, fiókban heverő művével, akkori címén a De revolutionibusszal azonnal felismerte a mű jelentőségét. Megpróbálta rávenni az öreg tudóst, hogy adja ki, az azonban nem akart ebbe beleegyezni.

Tudta, hogy elmélete új és jelentős, de azt is tudta, hogy hibás.

Hiszen bár egyszerűbb számolni vele, mint a ptolemaioszi elmélettel, az eredmények, a bolygók számított pozíciói, nem pontosak. Hiba volt az elméletben – és Copernicus nem tudott rájönni, mi az. Tartott tőle, hogy Európa-szerte gúnyolódásnak tenné ki magát, ha publikálná. Rheticus többek között azzal érvelt, hogy ha a többi csillagász megismeri művét, akkor talán lesz, aki rájön a hibára, és teljessé teszi a művet. (Igaza volt: később Kepler megtalálta és korrigálta a hibát – de ez már egy másik történet.)

Mivel „mestere” (ahogy Rheticus gyakran nevezte öreg barátját) tovább ellenkezett, elhatározták, tanácsért Gieséhez fordulnak. Elutaztak hozzá Kulmba, s most már hárman vitatkoztak a kiadásról. Rheticus átrágta magát a kéziraton, sőt meg is értette, majd a szerző beleegyezésével kiadott egy kivonatot a De revolutionibusról Narratio prima címen.

Ezután már nem volt értelme a titkolózásnak. Copernicus kénytelen volt engedni Rheticus és Giese érveinek, és – némi habozás, kikötések és aggályok sorozatán túljutva – végre beleegyezett műve kiadásába, melyben Rheticus közben kijavította a szerző számítási és íráshibáit. E hatalmas munka 1540 közepétől 1541 szeptemberéig tartott. Közben Rheticus – mellékesen – befejezte a mintegy tíz éve abbamaradt munkát Poroszföld térképén, helységnévtárt és a térképezés módszertanáról szóló tudományos értekezést mellékelt hozzá.

Copernicus utolsó reménye talán az volt, hogy főnöke, Dantiscus, akinek engedélye nélkül nem adhatta ki művét, és aki amúgy is neheztelt rá, megtiltja a közzétételt. Csakhogy Dantiscus tudós ember volt, és nemhogy megtiltotta volna, lelkesen támogatta a megjelenést. Sőt írt egy epigrammát, amelyet a kötet elejére szánt. Ezt Copernicus hálás és alázatos levélben megköszönte ugyan, de bár megígérte, nem közölte.

Rheticus a kész, lemásolt kéziratot szerette volna azonnal Nürnbergbe vinni Petreius kiadójához. Előbb azonban Wittenbergbe kellett utaznia, ahol immár másfél éve várt rá matematikai tanszéke. Hogy mégis haladjon a munka, a mű két kevésbé lényeges fejezetét ott helyben nyomatta ki. Tavasszal azután, amint egyetemi teendői lehetővé tették, Nürnbergbe ment, és megkezdődött a De revolutionibus nyomtatása.

Sajnos azonban Rheticus nem felügyelhette végig a munkát, mert bizonyos (alighanem homoszexualitásáról szóló) „szóbeszéd” miatt ott kellett hagynia Nürnberget. Lipcsében folyamodott katedráért, amit meg is kapott. Elutazása előtt a kiadás folytatását és felügyeletét régi ismerősére, Alexander Osiander protestáns teológusra bízta. Teljes bizalommal tette, annak tudatában, hogy Osiander Copernicusnak jó ismerője és tisztelője, levelezésben is áll vele. Ám Osiander önkényesen változtatott a könyvön: címét átírta, és Copernicus előszava helyett maga írt egy másikat, s – névtelenül – azt tette a mű elejére. Ebben a könyv állításait feltevésnek állította be, mondván, hogy nem kell igaznak lenniük, elég, ha alkalmasabbak a csillagászati számításokra, mint az eddigi elméletek. Ez akkoriban elfogadott felfogás volt; Osiander csak Copernicust akarta vele védeni az esetleges egyházi támadásoktól.

Copernikus szobra szülővárosában Forrás: wikimedia commons

A tudománytörténészek máig kutatják: Copernicus tudott-e az új előszóról, s ha igen, mi volt róla a véleménye. Biztosat nem tudunk erről, de a szerző a nyomtatás előrehaladtával megkapta a lenyomatokat, tehát ismernie kellett Osiander írását. Mivel pedig ő maga is tudta, hogy elmélete biztosan nem felel meg teljesen a valóságnak, nem kifogásolhatta az előszó lényegét, legfeljebb névtelenségét. Ha kifogást emelt volna, azt a kiadók bizonyára nem hagyták volna figyelmen kívül.

A műből 1000 példány készült. Egyet azonnal elküldtek a szerzőnek, Copernicus azonban 1542 végén agyvérzést kapott, s azóta ágyban fekvő beteg volt. Amikor a kész könyvet megkapta, már nem volt öntudatánál, s 480 évvel ezelőtt, 1543. május 24-én elhunyt.