Egy szívtelennek tűnő, de hatékony stratégia – a széki lile tojó számára előnyös a fiókák elhagyása

Kutatóként miért érdekli önt a parti madarak szaporodási rendszere?

Grant C. McDonald

Az Az Evolution című folyóiratban megjelent cikkállatfajok szaporodása hihetetlenül sokszínű, és evolúciós biológusként rabul ejtett az a kihívás, hogy megértsem ezt a változatosságot. Sok fajnál a hímek küzdenek meg riválisaikkal, hogy olyan sok nősténnyel tudjanak párzani és utódot nemzeni, amennyivel csak lehetséges. Ugyanakkor más fajoknál a nőstények versengenek egymással a hím párzópartnerekért. Ahogy világra jönnek az utódok, a dolgok még tovább bonyolódnak. Vannak fajok, amelyeknél a nőstények gondozzák a kicsinyeket, de találunk olyan fajokat is, ahol csak a hímek, és olyanokat is, ahol mindkét szülő egymással együttműködve végzi az utódgondozást. Fontos, hogy a szaporodás mindezen aspektusai társas interakciót feltételeznek az egyedek között, ami kialakulhat a potenciális partnerek, a riválisok vagy szövetségesek, illetve a szülők és az utódok között is. A kutatásaim fő célja annak megértése, hogy

a különböző állatközösségek eltérő társas kapcsolatai hogyan alakították ki a ma megfigyelhető, sokszínű szaporodási stratégiákat.

Mitől függ, hogy egy fajnál a szülők hogyan vesznek részt a kicsinyek gondozásában?

A kutatásaim valóban arra koncentrálnak, hogy a társas interakciók hogyan hatnak a szülői gondoskodásra. Ennek megértése érdekében általában egy kis parti madarat, a széki lilét vizsgáljuk. E fajnál mindkét nem költi a tojásokat és gondozza a csibéket, bár különböző mértékben. Ha megfigyeljük a vadon élő hím és tojó széki lilék szociális hálózatait, akkor megérthetjük, hogy a szülők hogyan választják ki a követendő társas stratégiájukat, ami lehetőséget biztosít számukra a pártalálásra és a fiókák sikeres felnevelésére, miközben minimalizálhatják a többi lilével folytatott versengést.

Tehát az utódgondozás sok állati közösségben kulcsfontosságú, de az, hogy az egyes szülők mekkora erőfeszítést fektetnek a gondozásba, rendkívüli módon különbözik az egyes fajok között. Vannak fajok, amelyeknél az egyik vagy mindkét szülő magára hagyja az utódokat, és a másik félre hagyja a gondozás teljes felelősségét, míg más állatoknál együttesen végzik a gondozást.

Evolúcióbiológiai értelemben az utódgondozásról hozott döntés elméletileg a költség és haszon egyensúlyán alapszik.

Például az utódok gondozása akkor lehet előnyös a szülők számára, ha ezzel növelhetik a kicsinyek túlélési esélyét. Csakhogy a gondozás költségekkel is jár, hiszen időt és energiát igényel, amit a szülők újabb utódok létrehozására is fordíthatnának. Viszont a költségek és nyereségek pontos becslése a vadon élő populációk esetében egészen nehéz.

Mit tártak fel a széki lilék utódgondozásáról?

A kutatócsoportunknak a széki lilék családainak nagyon részletes megfigyelésével sikerült meghatározni az utódgondozás, illetve a dezertálás nyereségét és költségeit. A lilecsaládokban természetes módon is változatos gondozási mintázatok alakulnak ki. Sikerült kimutatnunk, hogy a tojóknak azért éri meg magukra hagyni a fiókáikat, mert ezáltal lehetőségük nyílik új családot alapítani, és még több fiókát felnevelni egy új hím segítségével.

Hím széki lile Fotó: Wikipédia

Nagyon fontos, hogy a magukra hagyott hím szülők tovább gondozzák az elhagyott fészekaljat, így a csibék túlélése nem csökken az anyuka távozása miatt. Ezek az eredmények azt valószínűsítik, hogy

a tojók számára a fiókák elhagyása előnyös stratégia, hiszen a fiókáikat gondozó tojókhoz képest több utódot hozhatnak létre.

Mitől függ, hogy egy faj egyedei gondozzák-e vagy magukra hagyják a kicsinyeiket?

Számos tényező befolyásolja, hogy a hím és a nőstény állatok milyen mértékben vesznek részt az utódgondozásban. Például a kedvezőtlen éghajlati feltételek szükségessé tehetik, hogy mindkét szülő besegítsen a gondozásba. Ugyanakkor sok faj esetében mégis az újabb párosodás lehetősége, vagyis az elérhető újabb párzótársak jelenléte a kulcstényező. A legtöbb madárnál mindkét szülő részt vesz a gondozásban, a költéstől a fiókák etetésén keresztül a védelmükig. Ez különösen a fészeklakó fiókákra igaz, amelyek a kikelésük után szinte teljesen tehetetlenek egyedül, így rendkívül sok gondoskodásra szorulnak.

Frissen kikelt székilile-fióka a fészekben Fotó: Grant C. McDonald

A parti madaraknál azonban a szülői gondoskodás mintázatai rendkívül változatosak – létezik egyedül a hím, egyedül a tojó és mindkét szülő által végzett utódgondozás is. A parti madarak fiókái általában fészekhagyók, vagyis már egészen korán képesek egyedül mozogni és táplálkozni. Így a szülőkre kevesebb feladat hárul a gondozásuk során. Úgy tűnik, hogy a társas környezet (konkrétan a populáció nemi aránya) határozza meg azt, hogy melyik szülő gondoz, és melyik dezertál. Azokban a populációkban, amelyekben a hímek vannak többségben, általában a hímek maradnak gondozni, és fordítva: a tojók irányába eltolódott nemi arány esetén a tojók gondoznak inkább. Ennek az az oka, hogy ha a ritkábbik nem hagyja el a családját, ő gyorsan talál magának új párt, és alapíthat új családot. Viszont ha a gyakori nem akarna dezertálni, neki egészen nehéz lenne a pártalálás.

Milyen jelentősége lehet a felfedezéseiknek a parti madarak védelme szempontjából?

Ha megértjük, hogy az állatok szociális viselkedése hogyan befolyásolja a szaporodásukat, annak nemcsak a mögöttes evolúciós folyamatok feltárásában lehet nagy jelentősége, hanem

az alkalmazott kutatásokban, így a természetvédelemben is. De hasznos lehet például a kereskedelmi céllal tartott állatállományok jobb kezelésében is, hiszen ezzel biztosíthatjuk a termékenységüket és a jóllétüket.

A természetes populációk részletes vizsgálata esszenciális a sikeres természetvédelmi erőfeszítések szempontjából, ugyanis a szülői gondoskodás alapvetően meghatározza az utódok túlélését, és így a populációk életképességét. Emellett a kutatásaink során pótolhatatlan adatokat gyűjtünk a fajok populációiról, amelyeknek egyre súlyosabb fenyegetésekkel kell szembenézniük a gyors klímaváltozás miatt.

Ön jelenleg az Állatorvostudományi Egyetemen kutat. Miért választotta ezt az intézetet?

Skóciából származom, a doktori címemet pedig az Oxfordi Egyetemen szereztem. Ott azt kutattam, hogy a fogságban tartott madarak közösségeiben megfigyelhető társas és szexuális interakciók hálózata hogyan befolyásolja a hímek és a tojók termékenységét. Azért érkeztem Magyarországra, hogy elismert partimadár-kutatókkal, Székely Tamással és Kosztolányi Andrással dolgozhassak együtt (a Debreceni, illetve az Állatorvostudományi Egyetemről), és a vadon élő populációkat is kutathassam. Eközben részt veszek a parti madarakkal foglalkozó Élvonal-kutatásokban is, így eljuthattam Kazahsztánba, Tunéziába és a Zöld-foki Köztársaságba is madarakat vizsgálni.