A globális élelmezésbiztonsági háló kiépítése sürgető feladat - Popp József székfoglalója

Hány ember éhezik ma a világon?

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) 2018-as adatai szerint 2016-ban 815 millió fő volt a krónikusan alultáplált emberek száma. Vagyis a világon ma körülbelül 0,8 milliárd ember éhezik, kalóriahiányban szenved. Ezzel szemben a világnépesség egyharmada (2,3 milliárd fő) túlsúlyos, ebből 30% pedig elhízott. Van azonban ezek mellett egy másik komoly probléma is:

2 milliárd ember „rejtett éhségben”

, vagyis mikrotápanyag-hiányban szenved, mert nem jut hozzá a megfelelő mennyiségű vitaminokhoz, ásványi anyagokhoz és nyomelemekhez. Sőt, a túlsúlyos emberek egyharmada is ebbe a kategóriába tartozik. A jövő nagy kihívása lesz, hogy a Föld növekvő népességének a megfelelő mennyiségű élelmiszer előállítása mellett a táplálék megfelelő minőségéről is gondoskodjunk.

Milyen a globális felmelegedés hatása az élelmiszer-termelésre?

A klímaváltozás elsősorban a fejlődő országok élelmiszer-ellátását érinti, ahol továbbra is fő probléma az urbanizáció, a növekvő vízhiány és a technológiai lemaradás. A technológiatranszfer eddig nemigen nyújtott segítséget a fejlődő országoknak a megfelelő birtokméret és szakértelem hiánya miatt. A fejlődő országokban a vidéki lakosságnak hozzáférési lehetőséget kell adni a modern élet infrastruktúra-hálózatához, vagyis a közművekhez, egészségügyi ellátáshoz, villamosításhoz, oktatáshoz az életfeltételek javítása érdekében. Ebben a helyzetben a nettó agrárexportőr országoknak még több élelmiszert kell a nettó importőr országokba szállítani, hogy azok lakossága olcsó élelemhez jusson. Ettől eltér az EU álláspontja, mert a fejlődő országokat pénzzel támogatja, hogy ott a mezőgazdasági termelők olcsóbban jussanak vetőmaghoz és műtrágyához a fajlagos hozamok növelése érdekében. Ez is a migrációs hajlam visszaszorításának egyik eszköze. Kérdés ugyanakkor, hogy e támogatás segítségével a fejlődő országokban nagyobb eredményt érnek-e el, mint ugyanekkora támogatással az EU saját tagországaiban. Ezért a globális élelmezésbiztonsági háló kiépítése sürgető feladat a visszafordíthatatlan következmények elkerüléséhez.

Kell-e számítani még súlyosabb élelmiszerhiányra a szegényebb országokban?

Igen. Mégpedig a romló éghajlati tényezők miatt állandósuló válságokra. Ennek hatásaként pedig további népességvándorlásra. Az emelkedő hőmérséklet ugyanis migrációval jár olyan országokban, ahol a gazdaságban a mezőgazdaság súlya meghatározó, és a klímaváltozással hozamcsökkenés várható. A klímaváltozás által kiváltott migráció tovább növeli a menekültválságot a már kialakított migrációs útvonalakon, ez pedig továbbra is kihívást jelent az EU-nak.

Az előbb említette, hogy sokan fogyasztanak kalóriadús, de mikrotápanyagokban szegény élelmiszereket. A kalóriadús étkezés olcsóbbá vált, és ennek komoly közegészségügyi hatásai vannak. Ahol viszont már az is jelentős lépés, hogy akik eddig éheztek, azoknak most van mit enniük, ott nem fognak a kalóriaszegényebb, de drágább élelmiszerekre áttérni. Mit lehet tenni tehát?

Ez is bizonyítja, hogy a táplálkozásban az éhezés és az elhízás, valamint az alul- és túltápláltság egymással párhuzamosan fordul elő a fejlett és fejlődő régiókban egyaránt. A túltápláltság (kalóriában) alultápláltsággal (mikrotápanyagban) is párosul. Ez a probléma az élelmiszer-dúsítás uniós vagy nemzeti támogatásával lenne orvosolható, habár az EU-ban a dúsítás elsősorban piaci alapon történik, ezért csak a tehetősebb fogyasztók táplálkoznak egészségesebben.

Magyarországon az elhízottak aránya az Egészségügyi Világszervezet felmérése szerint kirívóan magas, 28,6 százalék.

Ez a legrosszabb érték Európában, miközben az uniós átlag 17 százalék. Ebből következik, hogy hazánkban súlyos a helyzet az elhízással kapcsolatos betegségek területén. A probléma megoldása várat magára, ha a kormány nem tesz komoly lépéseket ezen a területen. Ahogy az Európai Uniónak, úgy hazánknak sincs élelmezésbiztonsági politikája.

Székfoglaló előadásában a jövő nagy kihívásának mondta, hogy a Föld növekvő népességének a megfelelő mennyiségű élelmiszer előállítása mellett a táplálék megfelelő minőségéről is gondoskodjunk. Az alultápláltság csökkentésének egyik fenntartható és költséghatékony módjaként az élelmiszer-dúsítást említette. Ez mit jelen pontosan?

A kiterjedt élelmiszer-dúsítás az alultápláltság csökkentésének fenntartható és költséghatékony módja. Az élelmiszerek minőségét tehát elsősorban dúsítással (vitaminnal és ásványi anyagokkal) lehet javítani (pl. gyümölcslevek). Idesorolható még a jódozott só, a D-vitaminnal dúsított tej vagy az omega-3 zsírsavat tartalmazó margarin is. Az ételdúsításról az élelmiszeripar piaci alapon dönt, de mintegy 50 ország előírja az alapvető élelmiszerek mikrotápanyaggal történő dúsítását. Az Egyesült Államokban például ez komoly területe az élelmiszeriparnak, sőt részletesen szabályozott, kiterjedt állami támogatást élvez.

Popp József, az MTA levelező tagja és Németh Tamás, az MTA Agrártudományok Osztályának elnöke (A székfoglaló előadáson készült felvételek galériája megnézhető a képre kattintva.) Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Az Európai Unióban azonban egyáltalán nem kezelik kellő súllyal ezt a lehetőséget, főleg a piacra bízzák a döntést. A dúsítás növeli az élelmiszer-előállítás költségét, ezért csak a gazdagabb fogyasztók tudják megfizetni a terméket, a legrászorultabbak a magas ár miatt nem jutnak hozzá. Az EU, illetve az egyes uniós tagállamok komoly támogatással elősegíthetnék a kiterjedt élelmiszer-dúsítást minden fogyasztó számára megfizethető áron.

A mezőgazdaság 70 százalékos részesedésével jelenleg a legnagyobb vízfogyasztó. Egyes térségekben, mint pl. Észak-Kínában vagy Indiában már olyan mértékű a vízhiány, hogy a földterület egy része nem művelhető. Mit lehet tenni e negatív tendencia ellen, és milyen forgatókönyvek vannak arra, ha mégsem sikerül lassítani a folyamatot?

Napjainkban a világ ivóvíz-felhasználásának 70%-át a mezőgazdaság emészti fel, amelybe ugyan a növénytermesztés is beletartozik, de nem árt megjegyezni, hogy – a takarmánynövények miatt – valójában ennek a jelentős része is az állattenyésztést szolgálja ki.

Az előttünk álló évtizedek egyik legfontosabb kihívása éppen az ivóvízhiány és klímaváltozás elleni küzdelem lesz.

A kiszáradó folyók, a csökkenő talajvízszint, a súlyosbodó aszályok és a vízszennyezés már napjainkban is súlyos problémát jelentenek, de a folytatódó klímaváltozással a helyzet csak súlyosbodik. Az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF) és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 2019. évi jelentése szerint a világ népességének közel 30 százaléka, azaz 2,2 milliárd ember már ma sem fér hozzá a biztonságos ivóvízhez, illetve az ezt biztosító szolgáltatáshoz. Az előrejelzés szerint 2030-ban már az emberiség mintegy fele súlyos vízhiánnyal nézhet szembe. A népességnövekedés a világgazdaság bővülésével párosulva exponenciálisan növeli a víz iránti keresletet, miközben az emberi tevékenységgel az ökoszisztémában okozott károk hatására a vízellátás egyre kiszámíthatatlanabb lesz. A klímaváltozás hatására globális és regionális szinten egyaránt módosul a víz körforgása.

Milyen következményei lehetnek ennek?

A vízhiány a mezőgazdasági termelést, az energiaszektort, a városokat és a természetes környezetet egyaránt befolyásolja. A világ számos pontján már megtapasztalhatták a kínzó vízhiány állapotát. Indiában egyre több város fog szenvedni a vízhiánytól. Délkelet-Ázsiában egyébként több más ország is hasonló problémákkal küzd, így például Kína, Pakisztán, a Fülöp-szigetek vagy Thaiföld. 2018-ban pedig kis híján háború tört ki Etiópia gátépítési tervei miatt, mivel a Nílus jelenti Egyiptom legjelentősebb édesvízforrását, ezért a lehetséges vízveszteséget egzisztenciális fenyegetésként érzékelte. A prognózisok szerint a növekvő kereslet és a szűkülő kínálat következtében a víz folyamatosan felértékelődik, és akár az „új olaj” is lehet. Ausztráliának már van víztőzsdéje. Az utóbbi években a víz egyre jobb befektetési lehetőséget kínál, és több nagybefektető is beszállt e területre.

Sokszor elhangzik a megoldási javaslatok között az aszálytűrő növényfajták nemesítése, valamint a robotoknak nagyobb szerepet biztosító, de klímatudatos precíziós mezőgazdaságra való áttérés. Hol tart ezen a téren a tudomány, és milyen mértékben használják fel az eredményeit?

A klímaváltozás negatív hatásaira válaszul a növénytermesztés is radikális változások előtt áll.

Éppen ezért lenne fontos a viszontagságoknak jobban ellenálló, például szárazságtűrő növényfajták nemesítése.

Mindez az úgynevezett genomszerkesztés módszerével is elérhető, amely különbözik a genetikailag módosított szervezetektől (Genetically Modified Organisms, GMO). A GMO olyan élőlény, amelynek genomját (génállományát) molekuláris genetikai eljárásokkal módosították. A legújabb genomszerkesztési technika segítségével lehet irányítottan egy kiválasztott célgén szerkezetét, működését befolyásolni úgy, hogy az agronómiai tulajdonságok javuljanak. Ugyanakkor félő, hogy a genomszerkesztés is a GMO-szabályozás „sorsára” jut majd az EU-ban. Egyre több cég próbálkozik a szinte „rovarméretű” mezőgazdasági robotok, „agribotok” prototípusainak kifejlesztésével.

Hogy kell ezeket elképzelni?

Kisméretű és kevés energiát fogyasztó, önálló döntéshozatalra képes műszerekről van szó. Rájuk lehet bízni a vetést, az öntözést, a betakarítást, és arra is alkalmasak, hogy már a kezdeti időszakban elkülönítsék a gyomokat a haszonnövényektől, például jól irányzott lézersugarak segítségével rögtön a kelés után képesek kiirtani a gyomnövényeket. A modern drónokkal pedig centiméteres terepi felbontás érhető el, így részletes és helytálló menedzsmentzónák alakíthatók ki, vagyis a táblákat olyan kisebb, viszonylag homogén részekre lehet felosztani, amelyek a későbbi beavatkozások (például a tápanyag-utánpótlás) során egyforma minőségű halmazként kezelhetők. Az IoT (Internet of Things, a dolgok internete) szerepe is nő a gazdálkodásban.

Popp József Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Ez mit jelent?

Ezek olyan eszközök, amelyek SIM-kártyát tartalmazó modemek segítségével működnek, így a hálózaton keresztül az egész ország területén használhatók. Az IoT egyaránt segítheti a takarmányozási költségek csökkentését, hasznát vehetjük az állategészségügyben és az energiahasznosítás feltérképezésében is. A Farming 4.0 pedig azoknak a ma rendelkezésre álló informatikai eszközöknek a halmazát jelenti, amelyeket az agráriumban alkalmaznak. Egyrészt megszünteti a papíralapú adminisztrációt, illetve abban a pillanatban, hogy az adat bekerült a rendszerbe, lehetővé teszi a különböző összefüggések vizsgálatát. A jövőben megkerülhetetlen lesz az informatika használata az agráriumban, a legtöbb helyen már eleve digitálisan kérik az adatokat, így ugyanis sokkal gyorsabban, pontosabban és naprakész(ebb)en lehet őket elemezni. A mezőgazdasági munkaerő nagy része azonban fél a technológia fejlesztésétől, nem beszélve a robotokról, holott ez a folyamat sok kihívással is együtt jár, vagyis a robotok egyben lehetőséget is jelentenek. A programozható számítógép korszakát felváltja a mesterséges intelligencia korszaka. Nem kell félni a precíziós gazdálkodástól, mert mindig is létezett. Ereky Károly már 1919-ben ezt írta Biotechnológia című könyvében: „Nagy termőképességű növényeket kiválasztás útján nyerünk … tavasszal kis zászlócskákkal jelöljük meg a búzaföldön a legerősebb növényeket … ezeket a búzaszemeket vetjük el a következő évben…”

A földfelszín 71 százalékát kitevő óceánok már csupán 4 százaléka termékeny, azaz halászatra alkalmas. Hol lehet jelenleg a világtengereken halászni, és mit jelent ez azoknak az embereknek a szempontjából, akiknek a napi élelmezésében a tengernek kulcsszerepe volt és van?

A világ lakosságának állatifehérje-ellátásában egyre nagyobb szerepet játszik a hal. A globális haltermelés 171 millió tonna körül van. Ebből a tengeri halászatból származó fogás mintegy 80 millió tonna, az édesvízi halászatból származó fogás 11 millió tonna. Ezzel szemben az akvakultúrából származó haltermelés eléri a 80 millió tonnát. A 171 millió tonna globális haltermelésből 150 millió tonna szolgálja az emberi fogyasztást, a fennmaradó rész (főleg a tengeri halfogásból) ipari célokat szolgál. A legfontosabb halfajták mintegy 60 százalékát halásszák biológiailag fenntartható és 33 százalékát biológiailag nem fenntartható módon, azaz túl sok hajó cirkál túl kevés halért. A leginkább fenntarthatatlan módon kezelt halászati régió a Földközi-tenger és a Fekete-tenger, a Csendes-óceán délkeleti része, valamint az Atlanti-óceán délnyugati része. A túlhalászás mellett az éghajlatváltozás és a környezetszennyezés szintén aggodalomra ad okot. Az éghajlatváltozás hatására kevesebb hal jut majd a halászattól erőteljesen függő forró égövi országoknak, és több az északi mérsékelt éghajlatú régióknak. A körkörös gazdaság bevezetésével indokolt csökkenteni a tengeri hulladék és a mikroműanyag-részecskék mennyiségét. A halászat és a haltenyésztés ugyanakkor nagy jelentőségű az emberek megélhetése szempontjából a világ legszegényebb térségeiben, és továbbra is nagy szerepet fog játszani. A jövőben tovább bővül a globális haltermelés, annak ellenére, hogy a tenyésztett állomány korábbi robbanásszerű növekedése lassul, és a vadon élő halak halászata stabilizálódik. 2030-ra a halászat és az akvakultúra összesített kibocsátása a mai 170 millió tonnáról 200 millió tonnára, azaz 18 százalékkal nő. Ennek feltétele azonban a folyamatos fejlesztés, beleértve a halászati gazdálkodási rendszerek erősítését, a veszteségek és a hulladék mérséklését, illetve az illegális halászat, a vízszennyezés és az éghajlatváltozás visszaszorítását.

Az, hogy mit eszünk, részben szocializációs, kulturális kérdés is. Az Európai Akadémiák Tudományos Tanácsadó Testületének állásfoglalása szerint az emberi egészség, valamint a környezet védelme érdekében változtatni kell az élelmiszer-fogyasztási szokásainkon is. Csökkenteni kell például az állati fehérjék bevitelét, illetve új fehérjeforrásokat kell keresni. De mennyire reális elvárás például az, hogy Európában az emberek marhahús helyett rovarfehérjét egyenek?

A rovarok fogyasztását hallva vélhetően sokaknak a túlélőshow-kban látható nyers, netán élő ízeltlábúak nem túl gusztusos ropogtatása jut eszébe. Erről azonban szó sincs, amikor rovarokból származó fehérjéről beszélünk, elsősorban szárított lárvákra kell gondolni, amelyek feldolgozás után fehérjeliszt formájában kerülhetnek a tányérokra. Szárított lárvával ma még leginkább a rekreációs horgászoknak kínált csaliként találkozhatunk. Az EU-ban a jelenlegi szabályozás akadályozza a rovarfehérje felhasználását a takarmányozásban. A halliszt és hidrolizált fehérje kivételével minden egyéb feldolgozott állati eredetű fehérje takarmányozási célú felhasználása tilos a BSE-járvány kitörése óta. A közelmúltban részben feloldották a tiltást, mert a nem kérődző állatokból készült hús- és csontliszt felhasználható az akvakultúrában. A kivétel azonban nem vonatkozik a feldolgozott rovarfehérjére, ezért még az akvakultúrában sem engedélyezett a takarmányozási célú használata. Jelenleg az Európai Élelmiszerbiztonsági Hatóság (EFSA) vizsgálja a rovarok tenyésztésének és fogyasztásának élelmiszer- és takarmánycélú biztonsági kockázatát. Számos európai vállalat lobbizik az általuk alapított „International Platform of Insects for Food and Feed (IPIFF)” szervezet keretében annak érdekében, hogy engedélyezzék a rovareredetű fehérjeforrás felhasználását az állati takarmányozásban.

Hol használnak fel manapság rovarfehérjét?

Lárvából készült fehérjelisztet ma a közönséges lisztbogár, a házilégy és fekete katonalégy tenyésztésével állítanak elő. Nyugat-Afrikában főleg önellátó farmokon (baromfi- és haltartás) használják fel a termeszeket, amelyeket a szabadban összegyűjtenek, vagy csalival fognak be a farmon. A légylárva termelése is fejlődik, de a bemutató farmok mellett széles körben még nem terjedt el. A rovarfehérje iparszerű termelése elindult a Dél-afrikai Köztársaságban, Kanadában és az USA-ban, ahol főleg élelmiszer-hulladékot használnak fel táptalajnak a trágya helyett. A szárított lárva (és rovar) elsősorban a ragadozó hal, a madár, a hal, a hüllő és a kétéltű takarmánykiegészítését szolgálja. Európában azonban rövid távon elképzelhetetlen a termelés gyors felfutása.

Miért?

Egyrészt azért, mert a rovarfehérje előállítása kifejezetten táptalaj- és munkaerő-igényes, másrészt pedig fejleszteni kell a gépesítést, a technológia fejlesztéséről nem is beszélve. Iparszerű termelés hiányában egyelőre nehéz lenne belőle versenyképes fehérjeterméket gyártani. Az Egyesült Királyság már rendelkezik tapasztalatokkal a légylárva tenyésztésével kapcsolatban. Dongólegyet tenyésztenek vágóhídi melléktermék hasznosításával. Közönséges lisztbogár tenyésztésben is tapasztalatot szereztek, mert a madár- és hüllőeleség előállítása jó piacot jelent.

A felmérések egyébként azt mutatják, hogy az emberek több mint fele akkor se enné meg a rovarokból származó fehérjét, ha az ingyenes lenne.

Amíg az európai fogyasztó nagyon sokféle táplálék közül választhat, addig nem hajlandó ilyen fehérjékhez nyúlni. Ezektől idegenkedik, ráadásul drágák is. Ha viszont a klímaváltozás hatására az élelmiszerárak drasztikus növekedésnek indulnak, akkor a politika is kénytelen lehet felkarolni azokat a tudományos kutatásokat és eredményeket, amelyek például a hagyományos húsok alternatíváit próbálják elérhetővé tenni a széles tömegek számára. Kérdéses, hogy ettől hány év választ el minket, de addig is indokolt szép lassan megbarátkozni a fentebb említett menüsorral.

A Popp József akadémiai székfoglaló előadásáról készült videófelvétel: