Szubjektív búcsú Szalai Júliától

Szalai Júlia (nekem csak Juli) 2022. november 21-én, 75 éves korában elhunyt. Nekünk, barátainak nem volt igazán meglepetés korai halála, hiszen sok éve betegeskedett már, s szenvedélyes dohányzása sem igazán segített egészsége karbantartásában.

Szalai Júlia (1948 – 2022) Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Juli a hatvanas években újrainduló magyar szociológia legfiatalabb s legtehetségesebb tagjai közé tartozott. 1966-ban iratkozott be a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tervmatematikai szakára, ahol Ferge Zsuzsa tanítványa lett. Ferge Zsuzsának akkor már jelentős tudományos munkássága volt, ő kezdeményezte és irányította a KSH-ban az időmérleg-kutatást, és a társadalmi struktúra nemzetközileg is egyedülálló felmérését hajtotta végre. Zsuzsa egyébként Juli édesapjának, Szalai Sándornak volt nagy híve, bár szorosabb értelemben nem lehetett tanítványának nevezni. Szalai Sándor 1946-ban lett a szociológia professzora az akkor még Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1945-ben osztrák mintára a professzori állásokat a pártok között osztották el. Szalai Sándor a Szociáldemokrata Párt jeles tagja volt, s bár szociológiai képzettsége nem volt (akkoriban nem is lehetett), ezt a tanszéket neki osztották ki. Rendkívüli tehetségére jellemző, hogy hamarosan két szociológiatörténeti könyvet írt, híres volt remek előadásairól, s elindított empirikus kutatásokat is. Szalai rendkívül okos, nagy műveltségű, igazi „reneszánsz” ember volt, akit az MTA levelező tagjának is megválasztottak. 1950-ben azonban, a koncepciós perek idején koholt vádak alapján letartóztatták, és 1956-ig börtönben tartották, így nem lehetett Ferge Zsuzsa professzora. 1956 után azonban Zsuzsa hozzám hasonlóan eljárt Szalaihoz, s mindketten csodáltuk fantasztikus irodalmi műveltségét.

Julival közelebbi szakmai kapcsolatba 1968-ban kerültem. Ferge Zsuzsát ugyanis akkoriban meghívták az angliai Essexi Egyetemre tanítani, s engem kért meg, hogy foglalkozzam két legjelesebb tanítványával, Szalai Julival és barátjával, későbbi első férjével, Vági Gáborral, aki az induló szociológusgeneráció talán legtehetségesebb tagja volt, s aki tragikusan korán, 1990-ben szívtrombózisban meghalt.

Nekem sok hatásom Julira nem volt, ő akkor egyértelműen Ferge-tanítvány volt. Szakdolgozatát az angol társadalompolitika kialakulásáról írta, majd 1979-ben első könyve is megjelent Társadalompolitika, jövedelempolitika és társadalmi struktúra címmel. Vági Gábor viszont közelebb állt hozzám szakmailag. Amikor a nyolcvanas években ismét rendszeresen hazalátogathattam, hetente találkoztunk, Vági Gáborral s az akkor még szociológusnak induló Závada Pállal (akiből időközben szociológus helyett kiváló regényíró lett). A rendszerváltás idején Vági Gábor az új önkormányzati rendszer egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb teoretikusa lett – s ebben követte az én Bibó István és Erdei Ferenc nyomán kialakult önkormányzati elkötelezettségemet. (Lehet, hogy Budapest esetében túlzásba is vitte.)

A nyolcvanas évektől Juli munkássága, tudományos érdeklődése egyre szélesebbre tágult. Fontos és sajnos több szempontból a mai napig érvényes könyvet írt az egészségügyről (Az egészségügy betegségei, 1986). Munkája nyomán Soros-ösztöndíjat is elnyert, hogy egy évre Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemre (UCLA) jöhessen. Már útban volt Los Angeles felé, amikor 1990-ben New Yorkban átszállás előtt megtudta korábbi férje tragikus halálát, s inkább hazautazott volt férje temetésére, és lemondott az éves UCLA-ösztöndíjról.

Juli fontos szerepet játszott a rendszerváltás utáni magyar társadalomtudomány újjászervezésében is. Személy szerint is hálás vagyok neki, amiért nem tudta elfogadni, ahogy Heller Ágnest és jómagamat is kiszorítottak a magyarországi tudományos közéletből. Tudomásom szerint ő volt az első, aki azzal érvelt, hogy Heller Ágnest is, engem is akadémikussá kell választani. Abban persze, hogy ez végül megtörtént, Berend T. Ivánnak is nagy szerepe volt.

Julinak kulcsszerepe volt abban is, hogy Kemény István lett az MTA Szociológiai Kutató Intézet igazgatója. Végre neki is olyan állása lett, amilyet régóta megérdemelt.

De az elmúlt harminc évben Juli tudományos teljesítménye is felvirágzott, egyre több fontos témával foglalkozott. Bár Ferge Zsuzsával való kapcsolata meglazult, a Kemény-iskolához szorosan kapcsolódott a roma- és szegénységkutatásban. (Nem mindenben értettünk ugyan egyet, de én a Kemény–Szalai-féle álláspontot abban a kérdésben, hogy ki a cigány, és miként kell a kérdést a szociológiának megközelíteni, fontosnak tartottam és nagyra érékeltem.) S jóllehet néhány más kérdésben sem volt azonos a társadalmi diagnózisunk, munkássága tematikájában is igen közel állt az enyémhez. A 2007-es Nincs két ország című munkája hozzám hasonlóan elismerőleg szól a Kádár-korszak polgárosodási tendenciáiról, ugyanakkor kimutatja zsákutcajellegét, s nem esik bele a rendszerváltás idealizálásának hibájába. Már 2004-ben Laki Mihállyal közösen kiadott könyvükben kétségeket fogalmaznak meg a hazai vállalkozók polgári jellegét illetően is a Vállalkozók vagy polgárok? című írásban. A témát újra is fogalmazta legújabb, 2022-es kiadású könyvében, mely A nem polgárosodó középosztály címet viseli.

Juli több szempontból hasonlított apjához: hozzá hasonlóan reneszánsz ember volt, de apjával ellentétben neki módja nyílt arra, hogy hatalmas írott s nemzetközileg is elismert munkásságra tegyen szert. Amikor 2019-ben végre az MTA levelező tagjának választották, azzal egyszersmind az életműve hazai elismerésére is sor került. Bár irigylésre méltó bátorsággal küzdött a betegségével, adminisztratív feladatokat is vállalt az Akadémia keretében, s az osztályüléseknek is mindig aktív résztvevője volt. A betegség végül sajnos legyűrte. Egyénisége, tudományos kvalitásai azonban maradandó nyomot hagynak hátra. Hiányozni fog.

Szelényi Iván