Nem lehet tisztán látni a garanciákat az egyes intézetek kutatási szabadságára – interjú Barabási Albert-Lászlóval

2018 szeptemberében jelent meg A képlet című könyve, mely az eladási sikerlisták élén áll. Nem sokkal később, 2018 októberében nyerte el Lovász Lászlóval, az MTA elnökével közösen az ERC szingergiapályázatát. Most pedig a Bolyai János Alkotói Díjhoz gratulálhatunk. Mennyire köszönhető az egyik siker a másiknak?

Amint A képlet című könyvben is írtam, általában a sikerhez teljesítményre van szükség, de ez önmagában még nem elég. Vegyük először a teljesítményt, talán ez a legfontosabb szempont ebben az esetben. A hálózatelmélet napjainkra már elég széles körben ismertté vált, és méltó elismerést is kap a közönségtől. Ehhez az kellett, hogy húsz évvel ezelőtt Albert Rékával és néhány további kollégával együtt sikerült alapvető eredményeket elérnünk ezen a szakterületen. Ez a tendencia még ma is tart, az elmúlt években további kiemelkedő eredményeket értünk el, melyek továbbvitték a hálózatelméletet – a skálafüggetlen hálókból kiindulva a robusztusságon és az emberi mozgáson át legújabban eljutottunk a kontrollal kapcsolatos kérdésekig. Szerintem ez a teljesítmény jelenti azt a tudományos alapot, mely lehetővé tette, hogy megnyerjük Lovász Lászlóval közösen az ERC-pályázatot, és ezt jutalmazták a most átadott Bolyai-díjjal is.

Barabási Albert-László mta.hu/Szigeti Tamás

A könyvben mindig hangsúlyozom, hogy a siker – különösen a kiugró siker – esetében soha nem arról van szó, hogy olyan személyt ismernek el, akinek nincs teljesítménye. Ilyen is előfordul, de csak nagyon ritkán, és nem is tart sokáig. Az igazi kérdés inkább az, hogy a rengeteg, komoly szakmai eredményeket elérő tudós közül ki az, aki megkapja ezeket az elismeréseket. Legyen szó akár az ERC-pályázatról vagy a Bolyai-díjról. A nyertes kiválasztásában egy-egy korábbi siker nagyon sokat számít. Tehát ha egy intézmény egy kutatót korábban már jutalmazott, akkor az nagyobb biztonságot ad a következő bizottságnak abban, hogy jó helyre kerül a díjuk.

A komoly szakmai sikerek mellett az Ön esetében kiemelkedő közönségsikerről is beszélhetünk. Az ismeretterjesztés mindig is szívügye volt?

Az elmúlt években három ismeretterjesztő könyvet is írtam. A könyvírásban nem az motivál, hogy közönségsikert érjek el, hanem az, hogy a laborban végzett kutatást és az eredményeket – melyeket szaklapokban publikálunk, és statisztikai, illetve matematikai adatokkal elég részletesen dokumentálunk – eljuttassuk egy nagyobb közösséghez. Minden könyvem a saját munkásságunkra épül, és annak a krónikája, hogy mit csináltunk, miért csináltuk, és mindez miért érdekes, fontos a szélesebb közönség számára. A könyvírás számomra egy másik megnyilvánulása a kutatói munkámnak. Két különböző tartalomról van szó tehát, mely nálam ugyanabból a kútfőből fakad. Lehetnék sikeres kutató anélkül is, hogy bármilyen módon is megszólítanám a nagyközönséget, de írhatnék ismeretterjesztő könyveket is akár anélkül, hogy meglenne a hiteles kutatás mögötte. Esetemben a kettő együtt van jelen, részben azért, mert nagyon szeretem a kutatást, ugyanakkor pedig nagyon szeretek írni is.

Barabási Albert-László mta.hu/Szigeti Tamás

Siker és hálózat – ahogy Ön is írja – két összefüggő tényező. Mi a véleménye a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatáról, sikeres hálózatról beszélhetünk ebben az esetben?

A magyar tudomány rengeteg eredményt ért el, nagyon sok látható sikert halmozott fel az elmúlt 100 évben éppúgy, mint a legutóbbi évtizedekben. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatában dolgozó kutatók cikkei a világ legrangosabb folyóirataiban jelennek meg. Tehát egy nagyon sikeres intézményrendszerről van szó, ami komoly tudományos eredményeket ér el. De ez nem jelenti azt, hogy a rendszernek ne lenne szüksége néha változásra. A kérdés az, hogy az akadémiai intézeteket lehet-e adaptálni a megfelelő körülményekhez. Magyarországon éppúgy, mint Amerikában tisztában kell lennünk azzal, hogy nagyon erős versenytárs jelent meg a Keleten: a kínai tudomány képében, amely a publikációk számában már meghaladta az amerikait. A kínai tudományos publikációk impaktfaktoros megjelenéseinek aránya ugyan még nem olyan magas, de ha ilyen mértékben haladnak, akkor előbb-utóbb ebben is utol fogja érni a nyugati tudományt. A nagy kérdés a magyar tudomány számára az, hogy hol tudja elhelyezni magát ebben a kelet–nyugati pólusban, melyek lesznek azok a területek, amelyeken kiválóak tudunk maradni. Vannak ilyen kiemelkedő területek, tudományos iskolák Magyarországon: említhetném a matematikai iskolát vagy az agykutatás területét, a statisztikus fizikai iskolát is, ahonnan én is jöttem, és számos egyéb területet. A kérdés, hogyan nézzen ki a hálózat, hogy a legjobb iskolákat olyan mértékben tudja támogatni, hogy ezt a minőséget megtartsák. Illetve más területeknek képes legyen megadni a felzárkózás lehetőségét.

Melyek azok a strukturális területek, ahol leginkább változásra lenne szükség? Milyen a tudományos élet utánpótlása, a fiatal kutatók helyzete?

Az utánpótlás problémája nem csak Magyarországon létezik. Egész Kelet-Európában gondot jelent, de Amerikában is, hogy a legjobb embereket foglalkoztassák. Magyarországon a kérdés leginkább az, hogy meg tudjuk-e tartani a fiatal diákjainkat. Ezen a téren érdekes változás tapasztalható az elmúlt évekhez képest, amikor az egyetemi diploma után doktorálni mentek külföldre a fiatalok. Manapság inkább az a tapasztalat, hogy a diákok már közvetlenül az érettségi után elmennek külföldre. Így már nem marad meg a lehetőség arra, hogy bevonjuk őket doktori programokba, és itthon kezdjenek el kutatni. Pedig ez nagyon fontos lenne, őket vissza is lehetne csábítani. Részben az erős érzelmi kötődésükön, részben pedig az itthoni megfelelő körülmények garanciáján keresztül. A Lendület program nagyon sokat segített ebben, az ilyen jellegű programokat erősíteni kell. Más kérdés, hogy néhány éves külföldi kutatói tapasztalat kifejezetten fontos lenne a hazai fiatal kutatók számára, ahogyan ez a tendencia a világ számos országában megfigyelhető. Kína hihetetlen számú diákot küld Amerikába tanulni, támogatja őket ebben. Izraeltől kezdve Franciaországon át Németországig, rengeteg diák utazik 2-3-4 évre Amerikába, majd költözik újra haza, és folytatja otthon a munkáját. Ezt a szemléletet hiányolom a magyar kutatásból, hogy a diákok kapjanak támogatást az intézményektől néhány éves külföldi kutatási ösztöndíjra, majd utána jöhessenek vissza, és folytathassák a munkájukat itthon. Meg kell nyitni előttük a kapukat a kutatási tapasztalatok megszerzéséhez. Nemcsak Amerikába, hanem azokra a helyekre is, ahol az adott kutatási területen megfelelő szinten továbbképezhetik magukat.

Ön szerint mi jelenti a legnagyobb bizonytalanságot a jelenlegi helyzetben?

Magyarországon – különösen a rendszerváltás után, de azt megelőzően is – a Magyar Tudományos Akadémia garantálta a kutatás függetlenségét és objektivitását. A legnagyobb problémát a jelenlegi helyzetben, amikor a kormány át akarja venni a kutatóhálózat irányítását, a bizalom hiányában látom. Vagyis nem lehet tisztán látni a garanciákat arra vonatkozóan, hogy az egyes intézetek kutatási szabadsága megmarad-e. Tulajdonképpen mindegy lenne, hogy ki a gazdája a hálózatnak, ha a kutatók azzal foglalkozhatnak, ami szakmailag indokolt. A probléma abból fakad, hogy van egy kialakult és jelenleg is jól működő rendszer az Akadémiánál, és azt sem a kutatók, sem az Akadémia nem látja, hogy a kormány egy olyan alternatívát nyújtana, amely a jelenlegi függetlenséget teljes mértékben továbbra is garantálni tudja.

Barabási Albert-László mta.hu/Szigeti Tamás

Milyen további problémákat lát a hazai kutatásfinanszírozási rendszerben?

A bizalmi rendszer kérdése az egyik. A másik problémát abban látom, hogy a magyar kutatás támogatása nagyon egypólusú, illetve már kétpólusú. Két forrásból jön a pénz: az egyik az Akadémián keresztül a kormánytól, a másik pedig európai uniós forrásokból. Az Amerikában működő rendszer ezzel szemben annyiban más és számomra sokkal vonzóbb, hogy nemcsak két kutatástámogató szerv létezik, hanem több száz. Különböző kutatási területek szerint fókuszálva és adott témákra nyitottan. Saját témámat tekintve, amikor húsz évvel ezelőtt még senki sem foglalkozott hálózatelmélettel, nem voltak erre kutatási programok. Addig jártam egyik helyről a másikra, míg találtam valakit, akinek szimpatikus lett a téma. Azonban egy olyan rendszerben, ahol csak két támogató van, és véletlenül az a két ajtó bezáródik, nincs tovább, nem tudom finanszírozni az ötletet. Magyarországon sokkal inkább azon kellene elgondolkodni, hogy ha minden támogatás egyetlen forráson keresztül jelenik meg, hiszen az európai pénzek is átfolynak valamilyen módon egy kormányzati intézményen, akkor megszűnik a diverzitás lehetősége. Annak a lehetősége, amikor valaki egy teljesen új ötlettel szeretne pályázni, ami nem épül be a létező struktúrába. Nemcsak Magyarországra, hanem egész Európára igaz, hogy meg kellene teremteni annak a lehetőségét, hogy különböző intézmények tudjanak támogatást nyújtani különböző kutatási témákra, ami garantálni tudná a diverzitás érvényesülését a tudományban. Szerintem ez lenne a legfontosabb tényező a tudomány számára.