Ablak bezárása X

Eötvös 2020+: az Akadémia nagyot lépett a Kormány innovációs céljainak támogatásában

Elhunyt Tuschák Róbert gépész- és villamosmérnök, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja

Életének 92. évében, 2018. november 22-én elhunyt Tuschák Róbert akadémikus, a Budapesti Műszaki és Gazdasági Egyetem professor emeritusa.

2018. november 26.
Tuschák Róbert
(1927 - 2018)
Fotó: mta.hu

Tuschák Róbert 1927-ben született Salgótarjánban. Szakmai életútja a Budapesti Műszaki Egyetemen tanársegédjeként indult, majd aspirantúrára nyert felvételt. Ipari praxisát a Ganz Villamossági Művek tervezőjeként, majd az Automatizálási Osztály vezetőjeként alapozta meg. A Ganzban töltött másfél évtized alatt a tömör forgórészű villamos gépek indukciós és örvényáram-eloszlásának meghatározásában ért el új eredményeket, valamint szinkron gépek indító és csillapító kalickájának tulajdonságait tárta fel. Az eredményei alapján kialakított méretezési eljárásokat évtizedeken keresztül használta a tervezőiroda. A későbbiekben megszervezte és vezette a gyár automatizálási laboratóriumát. A laboratórium legnagyobb jelentőségű fejlesztése a nagy szinkron gépek gerjesztő rendszerének kialakítása és a mozgó alkatrész nélküli feszültség-gyorsszabályozó létrehozása volt.

1966-ban egyetemi tanárnak nevezték ki a Folyamatszabályozási Tanszékre, majd 1979-től kezdődően az Automatizálási Tanszéket vezette 17 éven át. Hat éven keresztül szolgálta dékánként a Villamosmérnöki Kart, majd hat évig volt a BME tudományos rektorhelyettese. 1998 óta professor emeritusként vett részt a tanszék munkájában.

Professzori hitvallása szerint az egyetemek alapvető célja a professzionális szakmai utánpótlás képzése, amely egyaránt épül az igényes oktatásra és jelentős kutatások végzésére. Önálló, kreatív és intuitív gondolkozással párosult modern szakmai ismereteket attól lehet igazán tanulni, aki nemcsak oktatja, de valamilyen formában műveli is a szakmát. Az oktatók oldaláról ennek záloga az innovatív kutatások végzése, a valós szakmai kihívásoknak való megfelelés, illetve komoly léptékű műszaki alkotások létrehozása.

Különleges egyénisége jól ismert volt a hallgatóság körében is. Előadásai szuggesztívek, didaktikailag átgondoltak és élményszerűek voltak, magyarázatai egyaránt apelláltak a józan észre és tükröztek ipari tapasztalatot. Jegyzetek megjelentetését az előadók erkölcsi kötelességének tekintette. Különös büszkeséggel emlegette világos magyarázatú, megvilágító erejű publikációit. Egy ilyen – neves kortársaival együtt írt – legendás könyv volt a Frigyes Andor, Szita Iván, Schnell László és Tuschák Róbert által jegyzett Elektrotechnika című mű, amely széles rétegek számára bírt reveláló erővel.

Tanszékvezetői munkáját a bölcs előrelátás, a fejlődési tendenciák korai felismerése jellemezte. Átlátta, hogy az automatika mellett egyre újabb és újabb tudományágak kerültek az érdeklődés homlokterébe: az elektronika, a digitális technika és a számítástechnika. Vezetése mellett tanszéke sikerrel integrálta ezeket az egyre nélkülözhetetlenebb területeket az erősáramú képzésbe. A tanszék tagjainak szerteágazó szakmai érdeklődésüknek köszönhetően mind a műszaki alapkutatásban, mind a technológiaközeli kutatásokban éveken keresztül jelentős eredményeket sikerült elérniük.

Kari szinten dékánként fő kezdeményezője volt a C képzés bevezetésének, ami a PhD-képzés közvetlen előfutára volt. A képzésbe bevont hallgatók tanulmányainak támogatására közvetlen vállalati forrásokat sikerült bevonnia. Állami támogatást szerzett a BME számára kutatási célprogramokban való részvételre. Aktív nemzetközi tudományos és felsőoktatási együttműködési kapcsolatokat ápolt. A külföldi gyakorlatot elemezve hirdette, az oktatás a távlatilag leginkább megtérülő befektetés.

1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1990-ben rendes tagjává választották. Elnöke és tagja volt az MTA számos bizottságának: több mint egy évtizedig elnöke volt az MTA Automatizálási és Számítástechnikai Bizottságának, elnöke volt az MTA Felügyelő Bizottságának, majd az MTA Műszaki Osztály Villamos Szakcsoportjának, valamint az MTA Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsának. Tagja volt az MTA Elnökségnek, a Magyar Akkreditációs Bizottságnak, az MTA Informatikai Bizottságának, az MTA Elektrotechnikai Bizottságának, az IFAC EDCOM Oktatási Bizottságának, valamint a CIGRE Magyar Nemzeti Bizottságának. Elnökké választotta az IFAC Magyar Nemzeti Bizottsága is. Több tisztséget viselt a Magyar Elektrotechnikai és a Magyar Méréstechnikai, Automatizálási és Informatikai Tudományos Egyesületben. Tagja volt az Alapítvány a Magyar Felsőoktatásért és a Kutatásért Kuratóriumoknak, ezenkívül a Pro Renovanda vendégoktatókat támogató alapítvány kuratóriumának is. 1987-ben a Munkaérdemrend arany fokozatával, 1991-ben a Magyar Köztársaság Csillagrendjével, 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 1995-ben Széchenyi-díjjal tüntették ki. 1957-ben Zipernowszky-díjat vehetett át, 1969-ben megkapta az Akadémiai Díj I. fokozatát, 1989-ben elnyerte a Magyar Elektrotechnikai Egyesület (MEE) Csáki-díját.

Egész munkásságával a gyakorlati alkalmazások igényei szerint alkotó, ismereteit folyamatosan gyarapító, tudását rendszerezetten továbbadó, mérnökgenerációk szemléletét alakító tudóstípust valósította meg. Ipari és tudományos grémiumokban egyaránt mértékadó jelenlétével, vezetőként végzett irányító- és szervezőmunkájával, több mint 25 szabadalom kidolgozásában való részvételével hozzájárulása kiemelkedőnek minősül a technikai alkalmazások létrehozásában.

Karizmatikus, egyenes gondolkodású, integráló és tekintélyt parancsoló személyiség volt. Döntéseit mindig a következmények gondos elemzése előzte meg. Otthon érezte magát a kultúra világában, aktualitásokat felfedezve sokszor idézte a klasszikus magyar írókat és költőket, sokrétű műveltségének fel-felcsillanása élményszerűvé tette a vele való társalgásokat. Közismert realitásérzéke, egyéniségének széles körű elfogadottsága folytán kutatóként képes volt nagy egyéniségek vitákat háttérbe szorító közös munkáját irányítani, dékánként szerteágazó tanszéki érdekeket összehangolni. Személyében 2001-ben méltó helyre került a Szilárd Leó professzori ösztöndíj. Ars poeticája a tisztesség és bátorság volt. Visszatekintését saját életpályájára ő maga zárta Vörösmarty híres szavaival:

„Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt! ”