Elhunyt Nemecz Ernő geokémikus, az MTA rendes tagja

Nemecz Ernő (1920–2021) Fotó: mta.hu

Nemecz Ernő a felvidéki Losoncon született 1920. augusztus 22-én. Középiskolai tanulmányait Csehszlovákiában végezte, majd 1938-ban beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol természetrajz–vegytan szakos tanári képesítését summa cum laude szerezte meg 1943-ban. 1942–1943-ban a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gyakornoka, 1943-tól 1949-ig tanársegéde volt. Eközben, 1944-ben doktori oklevelét is megszerezte. 1949-ben nevezték ki az akkor még a fővárosi Műegyetem karaként működő, későbbi Veszprémi Vegyipari Egyetemre docensnek, majd 1954-ben saját katedrát kapott. 1990-es nyugdíjazásáig egyetemi tanári címmel vezette az Ásvány- és Kristálytani Tanszéken folyó munkát. Egyidejűleg 1953–1954-ben az immár önállósult egyetem dékánja, majd egy évtizeden keresztül, 1971-től 1980-ig rektora volt.

A földtudományok kandidátusa címet 1959-ben szerezte meg, sikeres 1968-as disszertálását követően pedig a földtudományok doktora lett. 1990 után professor emeritusként segítette a veszprémi tanszéken folyó munkát.

Legfontosabb tudományos eredményeit az agyagásványok kémiai tulajdonságainak, kristályszerkezetének, nómenklatúrájának és genezisének kutatása terén érte el, de a talajokban és kőzetekben lezajló ásványi átalakulások feltárása területén kifejtett munkássága is jelentős.

Foglalkozott a kohászati folyamatok mineralógiai és kristálytani vonatkozásaival is, így egyebek mellett leírta a bauxitfeldolgozás kristályfázisait, a polimorf átalakulások jelenségét. 1969-ben részt vett az UNESCO Nemzetközi Geológiai Korrelációs Programjának (IGCP) megtervezésében és elindításában. Aktív közreműködője volt az 1970-es évek közepén meginduló „eocén program”-nak, amely a magyarországi energiaszektor bővítéséhez szükséges nyersanyagvagyon feltárására szerveződött, és munkája eredményeként nyílhatott meg a bicskei hőerőművet kőszénnel ellátó oroszlányi, nagyegyházi és dorog-lencsehegyi bányaüzem.

Agyagásványtani monográfiája (1973) mellett szakkönyvek, egyetemi jegyzetek, magyar és idegen nyelven megjelent tudományos közlemények fűződnek a nevéhez. 1966-tól 1972-ig felelős szerkesztője volt a Földtani Közlönynek, valamint szerkesztőbizottsági tagja az Acta Geologica Hungarica című folyóiratnak. A Természettudományi kislexikon földtudományi szócikkeinek szerkesztője volt.

1973-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1979-ben rendes tagjává választották, 1976-tól 1985-ig az Akadémia igazgatóságának is tagja volt. Emellett 1980-tól 1990-ig betöltötte a Veszprémi Akadémiai Bizottság elnöki tisztét, 1985-től 1990-ig elnökölte az MTA X. Föld- és Bányászati Tudományok Osztályának munkáját, 1993-tól 1999-ig részt vett az akadémiai Tudományetikai Bizottság munkájában, továbbá tagja volt az MTA Geokémiai, Ásvány- és Kőzettani Tudományos Bizottságának. Emellett vezető szerepet töltött be több tudományos egyesületben: 1963-tól 1969-ig vezetőségi tagja volt a nemzetközi Agyagásvány Egyesületnek (CMS), 1966-tól 1972-ig
a Magyarhoni Földtani Társulat elnöki feladatait látta el, amelynek később tiszteleti tagjául is választották (emellett 1963-tól alapító elnökként vezette
a társulat agyagásványtani szakosztályát), 1997 után pedig részt vett
a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság munkájában. Tiszteletbeli tagja volt
a Francia Földrajzi Társaságnak.

Tudományos eredményei elismeréseként 1969-ben Akadémiai Díjat, 1972-ben MTESZ-díjat kapott. 1983-ban többekkel megosztva – Fülöp József, Schoppel János, Solymos András, Vass László és Végh Sándor mellett – az eocén program keretében elvégzett munkájáért, az ásványi nyersanyagbázisok felkutatása és feltárása terén elért eredményeiért Állami Díjban részesült. Már nyugdíjazását követően, 2000-ben vehette át az Arany János Közalapítvány a Tudományért nagydíját, 2005-ben a Magyar Érdemrend középkeresztjét, 2008-ban pedig
az Akadémiai Aranyérmet. Díszdoktorává avatta a Veszprémi Egyetem, továbbá a Szentpétervári Állami Műszaki Egyetem honoris causa doktora.

Az említetteken túlmenően odaítélték neki a pozsonyi Comenius Egyetem emlékérmét, a Fjodorov-emlékérmet, valamint a prágai Cseh Műszaki Egyetem Emil Votoček-emlékérmét. Emellett kitüntetettje volt a Szocialista Munkáért Érdeméremnek (1955), a Munka Érdemrend arany fokozatának (1965, 1974),
a Felsőoktatás Kiváló Dolgozója elismerésnek (1967), a Szocialista Magyarországért Érdemrendnek (1980) és a Kiváló Munkáért kitüntetésnek (1984).

Nemecz Ernő búcsúztatásáról később intézkednek.