Ablak bezárása X

Eötvös 2020+: az Akadémia nagyot lépett a Kormány innovációs céljainak támogatásában

Elhunyt Nagy Károly fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja

Életének 90. évében. 2016. július 4-én elhunyt Nagy Károly Széchenyi-díjas magyar fizikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az elméleti fizika neves kutatója.

2016. július 6.

Nagy Károly 1926-ban született Etén. A Pázmány Péter Tudományegyetem (a későbbi Eötvös Loránd Tudományegyetem) fizika szakán 1950-ben szerzett diplomát.

Diplomájának megszerzése után az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója lett, 1954-ben adjunktus, 1960-ban kinevezték docensnek, 1961-ben pedig megkapta egyetemi tanári megbízását. 1960-ban és 1961-ben az ELTE Természettudományi Karának (TTK) dékánhelyettese volt, majd 1966-ig a TTK dékáni tisztét töltötte be. Ezt követően az egyetem rektorává választották. Az ELTÉ-t 1972-ig vezette, majd 1975-ig az egyetem tudományos rektorhelyetteseként is dolgozott.

1968-ban az Elméleti Fizika Tanszék vezetője lett, ezt a tisztséget 1993-ig töltötte be. Ezzel párhuzamosan az 1960-ban alapított MTA Elméleti Fizikai Kutatócsoportot 32 éven át, 1968-tól 1999-ig vezette. 1995-től három évig az ELTE Természettudományi Kar kari professzori tanácsának elnöke volt. 1997-ben vonult nyugdíjba és kapott professor emeritusi címet.

1954-ben védte meg a fizikai tudományok kandidátusi, 1960-ban akadémiai doktori értekezését. 1965-ben választották a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1982-ben pedig rendes tagjává. 1970-től 1973-ig az MTA elnökségének tagja volt. 1983 és 1993 között az MTA Fizikai Bizottságának, majd 1999-ig az MTA Fizikai Tudományok Osztályának elnöke volt (e minőségében ismét tagja volt az elnökségnek). 1963 és 1966 között a Tudományos Minősítő Bizottság titkára volt. 1966 és 1973 között az Állami és Kossuth-díj Bizottságban, valamint 1993 és 1996 között az Országos Köznevelési Tanácsban is dolgozott.

Kutatási területe az elméleti fizika volt, ezen belül is az elemi részek elmélete, a kvantumelmélet és a relativitáselmélet. Részecskefizikai kutatásai során az elsők között tételezte fel, hogy a müon-neutrínónak adott körülmények között létezhet nyugalmi tömege. Legjelentősebb eredményét az elektromágneses tér kvantumelméletében érte el. Az elméletet különböző szigetelőkben vizsgálva sikerült kimutatnia, hogy a vákuumban ismert kvantumos kép (azaz a foton) érvényes mind az izotrop, mind a kristályos közegekben.

Különleges jelentőséget tulajdonított az oktatásnak. Egyetemi oktatói munkásságának középpontjában a fizikatanár-képzés állt. Több kötetes egyetemi tankönyvsorozatot írt az elméleti fizika (klasszikus mechanikától egészen a kvantummechanikáig terjedő) klasszikus fejezeteiről, melyet a fizikatanár szakos hallgatók generációi használtak.

Munkásságát számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el. Megkapta egyebek mellett a Finn Köztársasági Fehér Rózsa Érdemrend parancsnoki fokozatát (1969), az Apáczai Csere János-díjat (1981), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (1993), valamint a Széchenyi-díjat (1996), a Pázmány Péter-díjat, az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Érmét (2001), az Arany János Közalapítvány a Tudományért nagydíját (2002), továbbá az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktori címét (2002).

Halálával az elméleti fizika, az egyetemi fizika oktatás és a magyar tudománypolitika egyik legnagyobb egyéniségét veszítettük el.