Elhunyt Marosi Ernő művészettörténész, az MTA rendes tagja

Marosi Ernő (1940–2021) Fotó: alumni.elte.hu

Marosi Ernő 1940-ben Miskolcon született, iskoláit is ott végezte. 1958–1963 között magyar és művészettörténet szakon tanult a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Dercsényi Dezső és Entz Géza tanítványaként a középkori művészet kutatójává lett, de már pályája kezdetén, a kassai Szent Erzsébet-templom monográfiaméretű tanulmánysorozatában
a 19. századi helyreállításon, annak műemléki forrásanyagán keresztül újszerű módszerrel közelített a középkori épülethez. Hat évtizedes pályáját az ELTE Művészettörténeti Tanszékén kezdte – az oktatást 1991-től egyetemi tanárként, végül már professor emeritusként élete végéig folytatta –, idővel azonban az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának, majd Intézetének lett igazgatóhelyettese, utóbb (1991 és 2000 között) igazgatója. Nemzedékek tanulták meg tőle a középkori magyar és egyetemes művészet történetét,
a forrásolvasást és -értelmezést, a művészettörténet-írás sokféle módszerét,
a tudományág historiográfiáját.

1993-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2001-től rendes tagja, 2002 és 2008 között az MTA társadalomtudományi alelnöke, 2008–2014 között az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztálya Művészettörténeti Tudományos Bizottságának elnöke, 1989–1996 között a nemzetközi művészettörténeti bizottság, a Comité International d’Histoire de l’Art (CIHA) szűk körű vezetőségének (Buro) egyben Magyarországot is képviselő tagja,
a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat tiszteleti tagja (2005),
a Társulat Pasteiner-, majd Ipolyi-érmének kitüntetettje (1973, illetve 1986),
a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2009) és
a Hazám díj (2014) kitüntetettje. Az Akadémia idegen nyelvű művészettörténeti folyóiratának, az Acta Historiae Artiumnak 1974-től mindvégig szerkesztőbizottsági tagja, 1993–2013 között főszerkesztője volt.

Olyan programadó, nagy kiállítások szervezése fűződik a nevéhez, mint
az Árpád-kori kőfaragványok (1978), a Művészet I. Lajos király korában 1342–1382 (1982) (mindkettő Székesfehérváron), a Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387–1437 (1987) (a Budapesti Történeti Múzeumban). Kezdeményező szerepet játszott az MTA történetéhez és művészeti gyűjteményéhez kapcsolódó kiállítások létrejöttében: A Magyar Tudományos Akadémia és a művészetek a XIX. században (1992); Pulszky Ferenc (1814–1897) emlékére (1997).

Ő szerkesztette a Magyarországi művészet története akadémiai kézikönyvsorozatban a gótikának szentelt Magyarországi művészet 1300–1470 körül két kötetét (1987). Többször összefoglalta a középkori művészet egyetemes történetét (1972, 1996–1998) és a magyarországi középkori művészet korszakainak történetét (2001, 2008, 2013). A középkor teljes időszakát kutatta; egyaránt foglalkoztatták az építészeti emlékek és kőfaragványok, a szobrászat, az ötvösség, a „kisművészetek” alkotásai; választott tárgyainak sora a koronázási palásttól kezdve a romanika és a gótika kiemelkedő jelentőségű emlékein át a Mátyás-kori reneszánsz főművekig terjedt. A középkori építészet vizsgálatát gyakran újszerű módszerekkel, a 19. századi restaurálások eredményein és forrásain keresztül közelítette meg. Partnerként tekintettek rá a 20. század művészetével foglalkozó művészettörténész kollégái, sőt, még a kortárs képzőművészek is. Kezdeményező szerepe volt a magyar művészettörténet-írás történeti folyamatainak – így a bécsi művészettörténeti iskola magyar vonatkozásainak (Die ungarische Kunstgeschichte und die Wiener Schule 1846–1930 [1983]) – feltárásában; összefoglalta a magyar művészettörténet-írás programjait (1999). Mindig nagy beleérzéssel, a műemlékes szakemberek partnereként fordult a műemlékvédelem történetének, a műemlékek művészettörténeti forrásbázisa megóvásának, az azt fenyegető rekonstrukcióknak a kérdéseihez. Közéleti ember volt, aki ha valamivel – amit fontosnak talált – nem értett egyet, véleményét nem rejtette véka alá. Az intézményi és a szellemi rombolás ellen rendszeresen felemelte a szavát.

A 20. század utolsó harmadának, a 21. század elejének legnagyobb hatású magyar művészettörténésze volt – nemzetközi megbecsültségét mutatja
a tiszteletére összeállított, 70. születésnapjára megjelentetett, idegen nyelvű Bonum ut pulchrum című tanulmánykötet (2010) illusztris külföldi szerzői névsora is. Számos nemzetközi kiállításnak volt a magyar közreműködője,
és nem akadt olyan, a régi művészetet bemutató kiállítás Magyarországon, amelynek tudományos katalógusába ne írt volna nagy tanulmányt vagy rövidebb tételeket. Írásos életműve hatalmas. Élete végén – már a betegséggel küzdve – összeállította a munkásságát áttekintő – kilencven tanulmányt magában foglaló – háromkötetes gyűjteményt (Fénylik a mű nemesen, 2020), amelyben a régi cikkeket kísérő glosszái jelzik mindig friss szellemét, nyitottságát.

A magyar művészettörténet-írás korszakos jelentőségű alkotóját, nagy, iskolateremtő mesterét veszítettük el.

Hamvait kérésére szűk családi körben helyezik el.