Elhunyt Fehér M. István filozófus, az MTA rendes tagja

Fehér M. István (1950–2021) Fotó: www.andrassyuni.eu

Fehér M. István többször elmondott önéletrajzi anekdotája szerint egy bukásnak köszönhető, hogy az eredetileg angol és olasz szakos egyetemista végül a filozófusi pályát választotta: a többségében jeles jegyek mellett a kötelező filozófia tárgyból pótvizsgán kettessel ment át. Oktatói tevékenységét 1977-ben kezdte meg
az ELTE BTK Filozófiatörténeti Tanszékén, amelyhez élete végéig hű maradt (1990 és 1997 között tanszékvezető, 1992-től egyetemi tanár volt). Egyetemi diákjai tanúsíthatják, hogy lebilincselő tanítási és előadói módszere mélyén érződött, hogy a filozófiával kapcsolatban „első meghatározó és maradandó élménye [...] az értetlenség volt”, s később ugyanennek tudta be, hogy
a hermeneutikánál, az értelmezés ősi és a 20. századi kontinentális filozófiát forradalmasító tudományánál horgonyzott le.

Utóbbi önértelmezés azonban már a gondolkodói telosz felől tekint intellektuális útjára. Első tudományos fokozatát még egyetemi doktori fokozatként szerezte 1979-ben. Azt megelőzően is már több mint tíz írása látott napvilágot, teljes hivatalos publikációs listája napjainkig 737 elemet számlál. Ugyanebből az évből datálódik első könyve, amely Jean-Paul Sartre filozófiájáról jelent meg a Nyíri Kristóf által szerkesztett A polgári filozófia a XX. században sorozatban. Az évtized közepén szerezte kandidátusi fokozatát, amelynek tárgya már Martin Heidegger volt, az a német filozófus, akinek életműve Fehért – Hans-Georg Gadamer mellett – egész későbbi gondolkodói életútján végigkísérte. Az 1990-ben megvédett, Heidegger-tanulmányok című akadémiai doktori értekezésében pedig már a nemzetközi színtéren is jártas Heidegger-kutató áll előttünk. Nemzetközi szakmai jelenlétének korai csúcspontját jelentette, hogy 1987–88 során hosszabb időt töltött el Németországban a bochumi egyetem Hegel-archívumában. Ezeket a széles körű kapcsolatait kamatoztatta az 1989-ben Utak és tévutak címmel megrendezett nemzetközi Heidegger-konferencia alkalmából, ami kiemelkedő kordokumentuma volt a korabeli magyar és német filozófiai élet közti, legmagasabb színvonalú kapcsolatkeresésnek.

Fehért legelőször az évezredfordulón javasolták a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, 2007-ben választották meg az Akadémia levelező, 2013-ban pedig rendes tagjának (ugyanebben az évben Széchenyi-díjban részesült), székfoglaló előadását 2014. június 5-én tartotta meg. Műveiből két alkalommal készült válogatott, illetve összkiadás, alig néhány mai magyar filozófus mondhatja el, hogy két Festschrift is köszöntötte 60. születésnapja alkalmából: az Idealizmus és hermeneutika Olay Csaba szerkesztésében (Budapest: L’Harmattan, 2010) és A másik igazsága Lengyel Zsuzsanna Mariann és Jani Anna szerkesztésében (Budapest: L’Harmattan, 2012).

A filozófián belül azonban Fehér megmaradt a megérteni akaró értetlenség radikális provokátorának, aki még Festschriftekben ünnepelt mesterként is képes volt folyóirat-vita hullámait verő kontroverziát kirobbantani kijelentésével, miszerint „[m]inden filozófia maga határozza meg az igaznak tartás mércéit”. Fehér már egy 1988-ban elhangzott előadásában lándzsát tört „a filozófiatörténetnek a filozófia (ill. a filozófiai elmélet) számára való relevanciája [...]” mellett, melynek értelmében „a múltbeli filozófiák valamilyen igazságigénnyel fordulnak felénk, és mi akkor nyílunk meg előttük, akkor visszük végbe a szó pregnáns értelmében vett megértést, ha az igazságigény szempontjából olvassuk őket”. Innen tekintve nem véletlen, hogy Fehért szakmai pályája során végigkísérték a fogalmi-filozófiai és biográfiai-történeti téttel egyszerre rendelkező értelmezési kihívások, mindenekelőtt
a Martin Heidegger politikai szerepvállalásának értelmezéséből fakadó kihívás. A magyar filozófiának nemcsak számos szerzőt és témát hagyott örökül – receptív gondolkodói útja maga is olyan egyszerre történeti és filozófiai téttel rendelkező életműként áll előttünk, amelynek felfejtése, igazságigényének kibontása immár jövőbeli feladataink egyikévé vált.

Olay Csaba – Varga Péter András

Fehér M. Istvánt a Magyar Tudományos Akadémia és az Eötvös Loránd Tudományegyetem saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.