Elhunyt Erdős Tibor közgazdász, az MTA rendes tagja

Erdős Tibor (1928–2022) Fotó: mta.hu

Erdős Tibor emlékezete

2022 szeptemberében ment el Erdős Tibor. 95 esztendőt élt, ami egyebek mellett azt is jelenti, hogy hét évtizedet töltött a tudomány területén. Egy időben mindnyájan az ő tanítványai voltunk, később csak az igazán fontos kérdések iránt érdeklődők dolgozták fel vaskos köteteit.

Igazi tanáregyéniség volt, akinek legfontosabb vonása a szakmai igényesség, az aprólékosságig menő alaposság, a részletekbe menő bizonyítási kényszer. Bár – kortársainak és vitapartnereinek jó részétől eltérően – nem tette magáévá a matematikai formalizmust, amit sokszor öncélúnak vélt, sosem jutott olyan következtetésre, ami a látszatok, a divatok vagy épp a felszíni jelenségek elfogadásán alapult volna. Fontosnak tartotta, hogy akár előképzettség nélküli diák vagy nem szakmabeli is el tudja fogadni azokat a felismeréseket, amelyek – különösen első látásra-hallásra – nem kézenfekvőek, de hosszabb távon igazak. A főárammá váló neoklasszikus szintézis távol állt tőle, pedig az 1980-as évektől ennek révén lehetett nyugati meghívásokhoz, katedrákhoz és publikálási lehetőségekhez jutni.

Erdős érdeklődésének középpontjában a változó valóság változó megítélése állt. Mindennél fontosabbnak tartotta azon kérdések mélyebb megértését és az alapjukul szolgáló összefüggések feltárását, amelyek a magyar társadalom számára egy-egy időszakban sorsdöntőnek számítottak, és amelyekre általában – politikai alapú – közhelyes válaszokat adtak, itthon és külföldön egyaránt.

Nem ismétlem meg e helyütt munkásságának részletes áttekintését, amit a Közgazdasági Szemle idén októberi számában megtettem. Az azonban az akadémiai közösségre tartozik, hogy voltak olyan kutatók, akik számára „az Akadémia a nemzet tanácsadója” megfogalmazás nem puszta szólam vagy ünnepi kitétel volt, hanem egész életük vezérmotívuma. Igen, az 1952-ben végző és 70 évvel később elhunyt professzor, akinek élete a magyar sorsfordulók lenyomata, sosem kereste a rivaldafényt, a talmi elismeréseket, a gyors és múlékony közéleti sikereket. Nem írta meg blogokban ötleteit, pedig már a 90-es évek közepén főleg a világhálóról tájékozódott – igaz, ott is főleg a megfizethetetlen árú tudományos könyveket és cikkeket bújta, élete utolsó pillanatáig.

Erdős klasszikus közgazdász volt, akit tudományágunk hagyományos – és talán ezért megoldatlan – kérdései foglalkoztattak. Kiemelkedő ezek közül a gazdasági növekedés kérdése, mind önmagában, mind a világgazdasági feltételek összefüggésében. Elsőként mutatott rá arra a hazai szakirodalomban, hogy a növekedési ütemet nem a beruházási ráta és nem is a kormányzat bölcsessége határozza meg, hanem az végső fokon a technológiai fejlődés függvénye. Ez utóbbit pedig nem egy szereplő – még a némely felállásban eleve túlsúlyos államhatalom sem – képes és hivatott kialakítani, hanem számos szereplő sokoldalú egymásra hatásának eredményeképp, végső fokon nem tervezhető módon alakul. A némelyek által napjainkban unortodoxiaként felfedezett, a győztesek előre kiválasztásával élő iparpolitika már egy fél évszázada is meghaladott s egyben megvalósíthatatlan volt – ezt akkoriban csak az amerikai közgazdászok, Robert Solow és Kenneth Arrow hirdették, és ők kaptak érte Nobel-díjat. Erdős erről több könyvet is írt – az elsőt 1966-ban, az utolsót négy évtizedre rá, mégis koherensen, önmagához és az igazsághoz hűen.

Hasonlóan kiemelt fontosságú volt számára az infláció kérdése, amit egy évtizeden át meghaladottnak véltek – tévesen, bár szerte a világban. Erdős számára az infláció nemcsak a szegények adója, de a gazdasági kalkuláció szétzilálója és a növekedés akadálya. Ezt egy olyan korban írta, amikor jeles szerzők szerint az infláció eltűrése a tartós növekedéshez jó, sőt szükséges elemnek számít(ott). Még egy elterjedt tévhit, amiben az idő őt igazolta.

Végül kiemelkedően fontos az, hogy a közgazdászok között szinte egyedül emlékeztetett a környezeti és a társadalmi fenntarthatóság kiemelt jelentőségére – másfél évtizeddel azelőtt, hogy ez az EU-szintű politika középpontjába került volna.

Olyan ember távozott közülünk, aki soha nem vált a magyar közéletet és az Akadémiát is fertőző klikkszellem áldozatává, aki olyanokat is támogatott, akikkel szakmai vagy személyi okokból nem értett egyet. Csak a minőség! – mondogatta, s ezért korszerűtlennek vélték. Pedig ebben is igaza volt.

Csaba László, az MTA rendes tagja