Elhunyt Csizmadia Imre kémikus, az MTA külső tagja

Csizmadia Imre (1932–2022) Fotó: Wikimedia Commons

Csizmadia Imre Gyula Pál 1932. október 30-án született Budapesten. Sárbogárdon nevelkedett, majd iskoláit a második világháború idején a Pesti Református Gimnáziumban, a háború után Szeghalmon folytatta. Egyetemi tanulmányait a BME-n kezdte, és 1956-ban egy úgynevezett vegyes mérnöki diplomát szerzett. 1956 után élete nagy fordulatot vett, Kanadába emigrált, ahol 1957 és 1959 között
a vancouveri Brit Kolumbiai Egyetemen (UBC) MSc-diplomát, majd 1959 és 1962 között ugyanott PhD-fokozatot szerzett. Mintegy 10 évet felölelő egyetemi tanulmányai után két évig (1962–1964) az MIT-n posztdoktori ösztöndíjasként kutatott a világhírű John C. Slater professzor vezetése alatt.

Már ezekben az években – mint lelkes és törekvő fiatalember – elkezdte élete igazi célját keresni. Vancouverben rendszeresen bejárt az elektromérnökök előadásaira, ahol a számítógépek programozását oktatták, mivel már akkor érezte, hogy a közeljövőben a forradalmi fejlődés ebbe az irányba fog elindulni. „A számítógépek meg fogják változtatni az egész világot, így a kémiát is” – gondolta. Analóg számológépet bárki tudott építeni, de digitális számítógépet még csak kevesen, s ő tudta, hogy ez kell ahhoz, hogy szerves molekulák elektronszerkezetét és reaktivitásukat számolni lehessen. Akkoriban írt egy kutatási javaslatot, amelyben kifejtette, célszerű lenne, ha a Schrödinger-egyenletet számítógéppel oldanák meg, s így a későbbiekben molekulákat lehetne tervezni. Így került az MIT-ra, John C. Slater professzorhoz, aki a világ első egyetemi számítógépcentrumának volt a vezetője. Így jutott el Csizmadia Imre, a sárbogárdi kisdiák 1963-ban, alig 30 évesen a legendás Slater professzor mellé, az akkori világ legerősebb számítógépéhez, és így tudta elvégezni az első szerves molekula, a H-CO-F elektronszerkezet‑
számolását. Régi vágya volt, hogy az első „Gauss-függvényes” számolást
a peptidkötésen (‑CO‑NH‑) végezze el, hogy a későbbiekben peptidek és fehérjék elektronszerkezetét számolhassa. Azonban a kiválasztott formamid-molekula (H‑CO‑NH₂) az akkori számítógépek kapacitásához mérten túl sok atomot tartalmazott. Így esett a választása az izoelektronos formil-fluoridra (H‑CO‑F), amelyben 6 atom helyett ugyan csak 4 található, de már ebben is
12 elektronpárt lehetett modellezni. (Legutolsó publikációi egyikében egy több mint 1000 elektronpárt tartalmazó rendszer tulajdonságait vizsgálta.)

Ezt követően lett nyugdíjazásáig (1998) a Torontói Egyetem kémiai tanszékének professzora, majd élete végéig professor emeritusa. Csizmadia Imre szerény ember volt, mégis büszkén emlegette, hogy tanítványai közül húszan lettek később világszerte egyetemi tanárok. Folyóiratot indított, amely az alkalmazott kvantumkémiai vagy más néven „számításos kémiai” eredményeket publikálta (THEOCHEM / Elsevier). Hosszú és aktív élete folyamán több mint 550 tudományos publikáció társszerzője, meghatározó személyisége volt. Ez idő alatt Dél-Amerikától Ázsián át Európáig rengeteg kollégával kooperált, számos egyetemen tanított. Három egyetemtől kapott díszdoktori címet: Eötvös Loránd Tudományegyetem (1988), National University of San Luis (Argentína, 2007), Semmelweis Egyetem (2012). 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjai közé választotta, székfoglaló beszéde máig emlékezetes.

Egész életében jövőcentrikus gondolkodásmód vezette és lelkesítette.
Az oktatás és az egyetemek megújítása mindig a legfontosabb kihívás volt számára, melynek szellemében a jövő professzorait nevelte. Szavajárása volt: „a kinevelt professzorpalánták teszik jobbá világunkat”. Az volt a célja, hogy
a kutatás legyen a „tudás” új definíciója, ahol a „kreativitás” az alapja mindennek. Inspirált, lelkesedett és lelkesített!

A sikerek mellett néhány olyan fordulópontot is megélt, amely először megnehezítette az életét, de később rájött, hogy ezek az események terelték életét új és hasznos irányba. Gyakran emlegette 1956-ot, amikor mennie kellett, és 2002-t, amikor végleg hazatért szülőföldjére. Haza nem nyugdíjasnak jött, hanem azért, hogy a nyugati világban megtanult módszereket és világképet itthon integrálja, a meglévő rendszert kiegészítse.
A 2002‑ben elnyert Szent-Györgyi-ösztöndíjjal hazatérve az első időszakot
az ELTE falain belül töltötte, ahol több PhD-hallgató munkáját segítette. Örömmel dolgozott a Perczel András vezette ELTE TTK Szerkezeti Kémia és Biológia Labor munkatársaival (pl. Beke Tamás, Jákli Imre, Mucsi Zoltán). Később kedvenc városába, Szegedre költözött, amelynek egyetemén további tartalmas éveket töltött el sikeresen Viskolcz Béla és tanítványai (pl. Szőri Milán, Fejér Szilárd, Fiser Béla és Rágyanszki Anita) inspiráló környezetében.
Rá jellemző módon kanadai diákokat és külföldi kollégákat hozott Szegedre, ahol közösen dolgoztak, s értek el további szép szakmai eredményeket. Még
80 éves kora felett is oktatott (2016-tól a Miskolci Egyetemen), és csak a COVID-járvány kezdetén, 88 évesen vonult vissza, de még ekkor is folytatta inspirációs tevékenységét, melynek során Kovács Ervin, Deme Ruth és Deme János munkáját követte és segítette.

Csizmadia Imre szerette a kémiát, és ott is rátalált a molekulákra, ahol mások nem. Ahogy kedvencei, az atomok s az elektronok örökké mozognak, ő is szakadatlan mozgásban volt: írt, rajzolt, telefonált és tanított. Ahol éppen volt, lakott vagy oktatott, ott lassan, de szisztematikusan életet és mozgást generált maga körül. Nyughatatlan szelleme nem tudott megpihenni. Nem véletlenül volt az a jól ismert mondása: „aki igazán siet, az nem ér rá megállni”. Ő elment, s hátrahagyott minket. Nyugodjék békében!

Perczel András, az MTA rendes tagja, osztályelnök,
Csizmadia Imre tanítványa, kollégája és barátja