Eseménynaptár

Részletek

A humanizmus, főként a humanista filológiai projektum célját és értelmét illető viták Európa-szerte végigkísérték a kora újkort. A törekvések két csoportja arra a kérdésre adott eltérő választ, hogy a klasszikus antik szövegkorpusz még hozzáférhető hányada vajon a ráismerést vagy a különbözés felismerését, a folytathatóságot vagy a megszakítottságot teszi-e inkább érzékelhetővé a humanisták számára. Az antik szövegeknek a rég letűnt világgal való metonimikus viszonyai vajon olyan jelentésszerkezetet határoznak-e meg, amely a jelen korhoz való hasonlóságában is topikusan adaptálható, vagy a maga zárt individualitásában pusztán archiváriusi érdeklődés előtt nyílhat meg, a hasonlóságok, analógiák, jelentésátvitelek igényének feladása árán, a maga különállásában? Használhatók lesznek-e vajon a szövegek egy új művelődési korszak aktuális problémáihoz való hozzászólásként, vagy csupán az eredeti szerzőkhöz és befogadókhoz való kötődésük kifejezésével képviselnek értéket? A humanista filológia által kitermelhető tudás az antikvitás világképi rendjével fennálló magától értetődő, genetikus hasonlóság mellett mutat-e majd valamilyen fokú hasonlóságot a humanisták kérdezőhorizontjaihoz is? A 18. századi neohumanizmus, majd a romantikus művészeti eszmény további téteket és dimenziókat adott hozzá ezekhez a kérdésekhez.

Egy Arisztotelész neve alatt hagyományozott kérdésgyűjtemény, a Problemata exponálja azt a lehetőséget (10, 10; 891b), hogy lehetnek olyan esetek, amikor az utódnemzés során nem a szülők vagy a nagyszülők tulajdonságainak és sajátosságainak a továbbörökítése lesz a meghatározó, hanem a lélek munkálkodása. A lelki folyamatok organikus jellegzetességeket meghatározó befolyásának számos további forrása van a klasszikus antik irodalomban. Az ezeket kiaknázó, arisztoteliánus és platóni elemeket vegyítő kora újkori eszmetörténetben ismétlődő gondolat az elme és az anyaméh közötti hasonlóság feltételezése, amelyeknek a viaszéhoz hasonló, anyagi jellege készen áll a forma alakító hatásának befogadására. Így az e kérdéskört tárgyaló megfontolásoknak az anyag és a forma közötti viszonyrendszert általánosságban érintő vonatkozásai éppúgy vannak, mint az anyagi és a spirituális világ közötti kapcsolat lehetőségére vonatkozók.

A várandós anya mentális képeinek az újszülöttet elérő hatása csak legszűkebb kontextusában jelenti a kora újkor természettudományi problémáját, a megvitatását dinamizáló kérdéskör valójában a művészetelmélet és az irodalomelmélet preesztétikai diszkussziójaként ragadható meg. A várandós anya mentális képei: művészetelméleti parabolák. Az egyaránt imitációelvű humanista, barokk és klasszicista irodalomban a hasonlóság, a parafrazeált vagy adaptált intertextusokra és szubtextusokra való ráismerés garantálja a mentális képességek és etikai normák tipizálható szintjének való megfelelést, a külső instanciák instrumentumkénti közvetítését, a pragmatikus kiaknázást. A romantikus és posztromantikus irodalomban viszont az originalitás a kitüntetett érték, a korábbiakhoz való hasonlóság megteremtése és regisztrálása helyett mind az alkotás, mind a befogadás olyan különleges, ihletett és felemelő, katartikus pillanat, amelyet a korábbival azonos eljárás felismerésének asszociációs szemantikai mezői helyett a kreatív eredetiség, a külső instanciák helyett az autonóm igazságfogalom felragyogása, a pragmatizmus helyett az esztétikai öncél affektív hatáspotenciálja határoz meg. A romantika esztétikája számára a pusztán a hasonlóságot, a megegyezést rögzítő műalkotás taszító; a megelevenítő, a szemléleti kapcsolódásra alkalmat adó életteliség csakis a művész bensőjéből kerülhet belé.