Töredékek. Sírkövek, faragványok, lenyomatok – Lővei Pál levelező tag székfoglaló előadása

Ipolyi Arnold 1863-ban a Magyar Tudományos Akadémián felolvasott, A középkori szobrászat Magyarországon című előadása óta feladata a magyar művészettörténet-írásnak a középkori és kora újkori töredékek összegyűjtése – a tudós pap megfogalmazásában lényegében az újszövetségi program tudományos-történeti megvalósítása jegyében. Ipolyi óta jelentősen bővült az általa összegyűjtendőnek javasolt/követelt emlék- és töredékanyag. A számára még csak írásos utalásként ismert Margit-síremlék materializálódott, előkerültek Gertrúd királyné európai rangú síremlékének maradványai, a remények és feltételezések váratlanul testet öltöttek a budavári szoborlelet ezernyi összeillesztendő töredékében.

A töredékké válás egyik fő oka az épületek és belső berendezésük évszázados pusztulási folyamata. Ennek voltak fizikai eredői is, de alapvetően még azokban az esetekben is a kiváltó ok az egykori alkotó folyamattal ellentétes, de ugyancsak emberi – akár spontán, akár tudatos – tevékenység. Időnként a töredékek lelőkörülményei vagy akár maguk a darabok is fontos információkat hordoznak a pusztulás okairól, folyamatairól, „technikájáról”. A székesfehérvári Anjou-síremlékeket a török korban építőkövekké hasították, más sírlapokat a 18–19. században csatornafedlapokká faragtak át. Pannonhalmán 1700 körül éppen a középkort historizáló tervek megvalósításához szükséges vörös márvány biztosítása vezetett az eredeti középkori sírkövek feldarabolásához. Templomok újkori padlóiba faragott oldalukkal lefelé fordítva, négyzetes lapokká átfaragva építettek be számos korábbi sírfedlapot, más esetben „barbár” módon összetörve egyszerű alapozásként szolgáltak.

További képek Lővei Pál levelező tag akadémiai székfoglaló előadásáról a fotóra kattintva nézhetők meg Fotó: mta.hu / Sziget Tamás

A töredékképződés folyamata máig nem zárult le, az ébredő tudományos érdeklődés dacára sem. Az 1970-es években Székesfehérváron gázcsőfektetés, Budán a Várszínház építése során törtek össze kvalitásos figurális síremlékeket – a Zsigmond-kori sírkőkészítés kiemelkedő budai kőfaragója, a Stibor-síremlékek mestere alkotásait. Johannes Fiorentinus szignált Forgács-síremlékét az 1950-es évek elején azért csonkították meg, hogy hordozója legyen a ráfestett Rákosi-címernek. A magyarországi műemlékvédelem sem mindig bánt megfelelő módon a helyreállítások során feltárt vagy éppen töredékességük miatt a helyükről kiváltott kőtöredékekkel, de az sem jelentett garanciát a faragványok méltó megőrzésére, ha múzeumi gyűjteménybe kerültek. Az előkerült töredékek sorsa jól tükrözi „második életük” fizikai és szellemi környezetét.

Az emlékanyag folyamatos bővülése az elkövetkezendőkben az ép alkotásokkal szemben még inkább a maradványok arányának növekedését, a középkori magyarországi művészet kutatása pedig az eddigiekhez képest is egyre inkább a töredékek kutatását fogja jelenteni.