Kodály és a zenetörténet – Tallián Tibor rendes tag székfoglaló előadása

Az előadó elmondta, székfoglalójában nem kívánt a hiábavaló és elbizakodott vállalkozással kísérletezni, hogy „elhelyezze Kodályt a zenetörténetben”. Hiszen nyomatékosan megtette ezt ő maga a sokágú tevékenységek nyalábjában, bokrában vagy hálójában, melyben működött. Zeneszerzés, népzenetudomány annak minden ágával (gyűjtés, lejegyzés, dallamtipológia kidolgozása, történeti stílustanulmány, közreadás), a zenei nevelés elmélete és gyakorlata az alaptól a felsőfokig), zenei közművelés, zenei publicisztika (a rövid ideig művelt újságkritika mellett idetartozik a propagáló-polemizáló tanulmány műfaja, melynek Kodály ellenállhatatlan svádájú művelője volt), az amatőr kórusmozgalom újjászervezése, nyelvművelés.

Tallián Tibor
(Az akadémiai székfoglaló előadáson készült képek galériája a fotóra kattintva nézhető meg.) Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Valóban, Kodály az is volt, ami nem volt – „nem volt nyelvész” az általa igen kedvelt Lőrincze Lajos szerint, s lám mégis ő lett az újabb idők leghatásosabb nyelvművelő programjának kezdeményezője és haláláig legnagyobb hatású kivitelezője. Minderről, ha nem is eleget, de sokat és sokan írtak.

Az előadás célja volt rekonstruálni Kodály ismereteit, véleményeit, érzeteit az európai zenetörténet ezeréves folyamatáról, eseményeiről, személyiségeiről, stílusairól; amennyiben lehetséges, megvilágítani a zenetörténettel kapcsolatban elfoglalt álláspontjainak ismert vagy feltételezhető forrásait a közel hetvenéves pálya egyes szakaszaiban és – ami ezekkel nagyjából egybeesett –: működésének különböző minőségeiben.

Különbséget tett a zenetörténet-reflexió nyilvános és magánszférája között: az előbbiben Kodály instrumentumként hasznosította a zenetörténet jelenségeit és irányait, egyrészt, hogy történeti példákkal megnyerje a közösséget az általa vallott értékeknek, másrészt, hogy a közösség megnyerése által biztosítsa az értékek ápolását és fennmaradását – ez utóbbiban saját-sajátos véleményt formált múltbéli és jelenbéli kartársairól. A zenetörténet autonóm folyamata a produkció és reprodukció együttműködésében halad, az előadás kitekintett az előadó-művészet történeti kérdéseire is (historizmus). Adatokkal szolgál Kodály és a zenei historiográfia nem mindig felhőtlen viszonyáról, valamint érintette a kritika helyét a zenetörténeti diskurzusban.

Az áttekintés forrásai: köztudott, hogy Kodály Zoltán hagyatékában hatalmas kéziratos feljegyzés- és fogalmazványgyűjtemény maradt az utókorra. E korpuszból Vargyas Lajos 1989-ben és 1993-ban két kötetre való válogatást publikált, és ezzel óriási módon gyarapította az utókor ismereteit a „rejtőzködő” Kodályról, aki dolgozószobája falai közt korántsem tanúsított olyan rendkívüli önfegyelmet nézetei kifejtésében, mint publikációiban. Vargyas kiadványai távolról sem merítették ki a hatalmas kéziratállományt, s a kiadatlan anyag nagy részét teszik ki a „klasszikus” zenei tárgyú írások, elemzések, előadások; ezek rostálását és kiadását a megjelent kötetek érdemes közreadója az utókorra bízta. Az előadás Kodály és a zenetörténet kapcsolatának aspektusait a Vargyas által visszatartott iratokból válogatott idézetek közreadásával példázta és értelmezte.

Tallián Tibor elmondása szerint, ha szövegét nem is írta meg, előadása témáját már régebben kiválasztotta, tervét nagy vonalakban kidolgozta. Váratlanul érte tehát Kenesei István akadémikus provokációja – kihívása – két hónappal ezelőtt megtartott érdekfeszítő és merész székfoglalójában. Az agy belső képalkotó képessége, illetve a nyelv szerepét vizsgálta a gondolkodásban, előbbit – hogy látjuk, amit nem látunk – a görögöktől örökölt szóval fantáziának nevezvén. Emlékeztetett arra, hogy Kecskeméti Gábor szeptemberi székfoglalójának egyik motívuma ugyancsak a fantázia volt, majd fölszólította a következő előadót, hogy kapcsolódjék az előtte szólókhoz, s a fantáziát tematizálva zárja be a Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályába 2022 tavaszán megválasztott három rendes tag felszólamlásainak körét. Tallián Tibor nem tartja magát az elméletek emberének, így nem tett kísérletet az agy akusztikus képzetalkotó képességének bemutatására – noha ilyen képesség kétségtelenül létezik; az amusia (botfülűség) Kodály szerint elenyésző arányban sújtja az emberiséget, talán még kisebb arányban, mint az afantázia. Azt azonban számos adalékkal tudja és néhány válogatott példával illusztrálta is, hogy Kodály személyesen előkelő helyet foglalt el a hiperfantáziások között. Végezetül az elméleti mélyfúrás elmaradásának mentségéül felhozta, hogy életművében fantáziák is helyet találnak, habár meglehetős csekély számban. Az előadás végét az egyik bájos Kodály-fantáziát kicsendítő harangszóval jelezte.