A polgári érintkezés modernizálódása a 19. században: szalonok, zongorák, névjegyek – Frank Tibor rendes tag székfoglaló előadása
Frank Tibor rendes tag 2020. február 6-án megtartotta akadémiai székfoglalóját. Az előadásról szóló, képgalériával és videóval bővített összefoglaló.
A szalon a 18–19. században a találkozásnak, a társas kapcsolatteremtésnek, a társadalmi hálózat kialakításának, a szociális mobilitásnak is eszköze volt. Heti vagy havi rendszerességgel összegyűltek a család barátai, és elsősorban zenét vagy irodalmi műveket hallgattak meg, leggyakrabban a család valamely tehetségesebb tagjának vagy tagjainak előadásában, olykor neves vendégek közreműködésével. Az arisztokrata szalonokban ritka volt a zeneszerszám. A nagypolgári s kisebb arányban a polgári otthonokban a szalon egyértelműen a muzsika színtere is volt. Az összejövetelt kávé vagy tea, hideg büfé vagy sütemények kísérték, az esemény inkább a délutánt, mint az estét kötötte le. A szalont általában egy-egy hölgy hozta létre, s e „Salonièrék” tartották fenn. Nem volt ez másként Németországban, Ausztriában és Magyarországon sem. A szalon igazi nemzetközi intézménnyé a 19. században vált, amikor is szinte minden fontosabb európai országban, de az Egyesült Államokban is a zenei szalon játszotta az érdemi kulturális központ szerepét.
A szalonokban művészek, írók, államférfiak, arisztokraták és társasági emberek találkoztak oldottabb körülmények között. A szalon középpontjában általában a család nőtagjai álltak, akiknek iskoláztatása a leggyakrabban elmaradt a család férfitagjaié mögött, de az idegen nyelvek és a háztartási ismeretek elsajátítása mellett az igényesebb középosztálybeli családok leányai tanultak zongorázni, énekelni, és fenntartották az otthon zenei kultúráját – az elektromosság előtti korban tisztán a maguk erejéből. A szalonok sok esetben egyúttal a gyakorta asszimiláns zsidó házigazdák társadalmi integrálódásának eszközei és színterei lettek.
Ennek egyik legjobban rögzített példáját nyújtja Molnár Ferenc (1878–1952) Az éhes város című regénye. Itt a szalonvilág negatív oldalait is látjuk: a regényben leírt estély magába sűríti a szalonok nem ritka hamisságának élményeit, a zsidó-keresztény együttélés csalóka, illúziók által táplált és illúziókat tápláló helyzetét.
A közép-európai polgári lakásokban a 19. század elejétől jelent meg a zongora. A bécsi Allgemeine Musikalische Zeitung már 1818-ban megállapította, hogy az utolsó húsz évben a zenélés a műveltek privilégiumából széles körben elterjedt divatcikké, a polgárság körében hovatovább lakberendezési normává vált, elvárták, hogy „zongora álljon a nappaliban”.
A zenei szalon középpontjában mindvégig a zongora vagy a pianínó állt. A zongora – s vele a házi zenélés – a század során tökéletesedett, és a középosztály otthonaiban jelentősen elterjedt. A zongora sokféle típusa közül kiemelkedtek a páncéltőkés, bécsi vagy lehetőleg angol mechanikás márkák: a párizsi és londoni Érard (1777), a párizsi Pleyel et Cie (1807), a bécsi Bösendorfer (1828), a berlini Carl Bechstein (1853), a New York-i Steinway & Sons cég (1853), a bécsi Friedrich Ehrbar (1857) világszerte szállította egyre tökéletesebb hangszereit, a 19. század közepén már ezerszámra. Magyarországon a középosztály tipikusan az olcsóbb, gyakran fatőkés bécsi zongorákkal („Salonflügel”) vagy pianínókkal is beérte. Az előadó elmondása szerint eddig több mint 40 zongoramárkát talált Bécsben.
A zongora tömeges gyártása nemcsak Európában kezdődött meg a 19. század közepén, hanem az Egyesült Államokban is. Ez összefüggött a 18. század végén kibontakozó dal- és énekléskultusszal, amelyhez a zongorakíséret szorosan hozzátartozott. Százával, ezrével születtek a gyakran skót vagy német eredetű, legtöbbször rövid, szentimentális dalok, amelyek kísérő zongorát is igényeltek. A zongoraipar központja sokáig Boston volt.
A zongora a 19. század folyamán ténylegesen a középosztálybeli lakás vendégfogadó helyiségének elvárt tartozékává vált. Az angol középosztályból származó nevelőnő az 1860-as évek végén őszinte megütközéssel panaszolta rokonának, hogy munkaadója, gróf Andrássy Gyula miniszterelnök „szolgálati lakásában”, a Sándor-palotában nincsen zongora a nappaliban.
Az otthonokból idővel a házi zene, de a politika is mindinkább kiszorult. A zongora „átköltözött” a koncerttermekbe. Ezzel párhuzamosan a politizálás színterei is egyre inkább a parlamenti üléstermek, folyosók és a klubok, a kaszinók lettek.
A 19. században a mai elektronikus kommunikációs eszközöket és a közösségi médiát hatékonyan helyettesítette, azaz megelőlegezte a névjegy. A kis kártyák az interperszonális polgári kapcsolatok minden területén képesek voltak a kapcsolatteremtésre és -tartásra. A látogatásokkor használatos névjegyek tükrözhették a vizitek hivatalos (visite officiel), szertartásos (visite de cérémonie), udvariassági (visite de convenance) vagy ebéd, illetve vacsora utáni udvariassági látogatás (visite de digestion) jellegét. Az eseményre történt meghívást nyolc napon belül kötelező volt a névjegy leadásával megköszönni, akár megjelent a meghívott vendég, akár nem. A szokás még az első világháborút is túlélte.
Olyan változás tanúi és átélői vagyunk, amit csak Gutenberg korához hasonlítanak. Temetünk egy elfeledett korszakot, egy olyan polgári kultúra jelképeit és értékeit, amelyekkel bizonyos módokon szegényedtünk. A korszakváltás mindig gazdagodással és szegényedéssel is együtt jár, az értékváltás – melyre az előadás néhány példát mutatott be – a nagy társadalmi rendszerváltások velejárója. A rendszerváltás nemcsak politikai kategória: a kultúra egészében is bekövetkezik. Megváltoznak az érintkezés módjai, egész rendje, újfajta, tömeges hálózatok jönnek létre, a régi kapcsolati formák elévülnek, kiöregszenek. Véget ér egy korszak a szó technikai, emberi és kulturális értelmében, kellékei, kapcsolati módjai eltűnnek. A polgári érintkezés 19. századi mintázatai a legtöbbször múzeumba kerülnek.
