A magyar kormány intervenciója az első vatikáni zsinaton, 1870 – Adriányi Gábor külső tag székfoglaló előadása

IX. Piusz pápa 1864. december 6-án közölte bíborosaival, hogy 319 év után egyetemes zsinatot hív össze a kor egyházat támadó „tévedéseinek” leküzdésére. Már másnap kiadott enciklikájában egy jegyzéket – Syllabus –, és ebben kora 80 „tévedését” bélyegezte meg, köztük a politikai uralomra került liberalizmust is annak vélemény-, vallás- és sajtószabadságával együtt.

Adriányi Gábor Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Amikor a pápa a zsinattal kapcsolatban a világegyház jelentős főpásztoraival konzultált, köztük volt Scitovszky János hercegprímás is. Ő nem találta a zsinatot időszerűnek, a magyar püspökök pedig mint a főrendiház tagjai nem hagyhatták el az országot a „kiegyezés” előestéjén. De a pápa nem hagyta magát befolyásolni. Amikor a pápai államtitkárság megrendelt egy párizsi újsághírt, és közölte, miszerint a francia katolikusok a rövid ideig tartó zsinattól a pápai tévedhetetlenség kikiáltását várják, a kor legjelentősebb egyháztörténésze, Ignaz von Döllinger egy vitairatot adott ki, amelyben érveket hozott fel arra, hogy a pápák hit dolgában is tévedtek. Megjegyzendő, hogy a magyar teológiai irodalom a „tévedhetetlenség” szót 1870 előtt nem ismeri, a korábbi nyilatkozatok is csak az Apostoli Szentszék tévedésmentességéről szólnak.

A magyar püspöki kar – amely a kiegyezéskor hallgatólagos megállapodást kötött az uralomra került liberális kormánnyal, hogy ti. kölcsönösen tolerálják egymást – megígérte a kormánynak, Rómában a zsinaton semmi olyat nem tesz, ami az egyház és állam között fennálló viszonyt zavarná. Andrássy Gyula miniszterelnök, aki a magyar külpolitikát irányította, a zsinattal kapcsolatban várakozó álláspontra helyezkedett. Ez a helyzet megváltozott, amikor az 1870. év elején a költségvetési vita során az ellenzék heves támadást intézett a zsinat és az egyházi alapítványok ellen. Az 1869. december 8-án megnyílt zsinat résztvevőinek többsége ugyanis követelte a pápa tévedhetetlenségének dogmatizálását.

A kormány annak is hírét vette, hogy Simor prímás és néhány püspök a zsinati többséghez kíván csatlakozni. Ezért 1870. március 18-án úgy döntött, futárt küld Rómába, és felszólítja a püspököt, azonnal hagyják el a zsinatot. A szóbeli üzenet ez volt: ha nem engedelmeskednek, az állam veszi kezébe az egyházi vagyont. Haynald érsek azzal oldotta meg a helyzetet: ha a kormány valamit el akar érni, nem haza kell rendelni a püspököket, hanem mindenkit le kell rendelni, vagyis az ellenzéket erősíteni. Így is történt. Ezután természetesen a püspökök igen erélyesen szólaltak fel a zsinaton a tévedhetetlenség ellen, legjelentősebben Simor hercegprímás. De a többség már döntött. Az ellenzéki püspökök hiába hagyták el a zsinatot, a Szentszék később a döntés elfogadására kényszerítette őket. A magyar kormány ezután – hogy az ellenzék vitorlájából a szelet kifogja – felújította a királyi tetszvényjogot: engedély nélkül nem volt szabad semmiféle szentszéki határozatot, intézkedést közzétenni. De a magyar püspökök ezt nem is igényelték, ugyanis eszük ágában sem volt a vatikáni zsinat döntését publikálni.