A fenntartható városfejlődés kihívásai – Kovács Zoltán levelező tag székfoglaló előadása

Napjainkban az urbanizáció globális kihívások hordozója. A Föld 7,4 milliárd lakosának ma már több mint fele városokban él, számuk évente 65 millió fővel gyarapszik, s részesedésük 2050-re várhatóan eléri a világnépesség kétharmadát. A városok szerepe a világban nemcsak népesedési, de gazdasági-politikai, valamint környezeti szempontból is felértékelődött. Utóbbit jól jelzi, hogy míg a városok a szárazföldek csupán 3%-át foglalják el, ők adják a kibocsátott CO₂-mennyiség 75%-át, jelentősen hozzájárulva ezzel a globális klímaváltozáshoz. A városnövekedés 95%-a a fejlődő országokhoz köthető, a fejlett államokra (köztük hazánkra) inkább a városok stagnálása, zsugorodása a jellemző. Mindezek ellenére a városfejlődés számos környezeti és társadalmi konfliktus forrása a fejletteb régiókban is.

Az előadás a rendszerváltozást követő hazai városfejlődés főbb kihívásait mutatja be. 1990 új korszakot nyitott az ország városfejlődésében, az urbanizáció politikai-gazdasági keretfeltételei gyökeresen megváltoztak. A korábbi időszakra jellemző, erősen centralizált, a források központi elosztásán alapuló város- és területfejlesztési politikát felváltotta egy demokratikusabb, a helyi kezdeményezésekre jobban építő s ezzel együtt a spontán folyamatoknak tágabb teret engedő modell. Az urbanizáció folyamatának vezető erejévé a piac, illetve a települések versenye vált.

Kovács Zoltán Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

A székfoglalón készült képek1990 után a népesség vándorlásának fő iránya hazánkban már nem a falvakból a városokba mutatott, hanem a városokból az őket körülvevő falvakba, kisvárosokba, majd 2000 után olyan távolabbi térségekbe (pl. Dunakanyar, Balaton-felvidék), amelyek korábban kimaradtak a tömeges urbanizáció folyamatából. A szétterülés folyamata városaink körül szabályozatlanul, külső kontroll nélkül ment végbe, jelentős feszültségeket gerjesztve. A feszültségek egyik forrását a természeti táj „belakása”, illetve a korábban mezőgazdasági művelés alatt álló területek átminősítése jelentette. Ennek nyomán jelentősen átalakult a városaink körüli területhasználat, felgyorsult a zöld területek zsugorodása, természeti értékek pusztultak, miközben nyugati mintára kereskedelmi, logisztikai központok nőttek ki a földből.

De kihívást jelentett a városi szétterülés társadalmi szempontból is. A munkahely-lakóhely korábban jellemző viszonylagos területi egyensúlya felbomlott, mind több munkavállaló kényszerült arra, hogy utánamenjen munkahelyének. Mindez azt eredményezte, hogy az ingázók aránya a foglalkoztatottak körében 1990 és 2011 között 25,3%-ról 34,5%-ra nőtt. Az ingázás negatív hatásai egyértelműek, hiszen amellett, hogy jelentős fogalmat, zsúfoltságot gerjeszt bizonyos útvonalakon, az ingázó szabadidejének nem elhanyagolható részét úton tölti –í mindez a pihenés, a családi és társas kapcsolatok rovására megy. A rendszerváltozás előtt az ingázók többsége a falvakból a városokba járt dolgozni, sokszor nagy távolságot áthidalva és tömegközlekedési eszközt (vasút, távolsági busz) véve igénybe. A városi szétterülés nyomán megnőtt az elővárosokból a központokba történő, viszonylag kis távolságra irányuló mozgások szerepe, melyek egyre nagyobb hányada személyautóval történik.

1990 után a jövedelmi különbségek markáns növekedése volt megfigyelhető. A jövedelmek polarizálódása a városok belső tereiben az eltérő jövedelemszintű csoportok növekvő szegregációjához vezetett. Városainkban a rendszerváltozást követően új, magas státusú lakónegyedek jöttek létre, gyakran lakóparkok formájában, melyek zárványként ékelődnek be a városok szövetébe. Eközben erősödött az alacsony státusú népesség szegregációja is. A hátrányos helyzetű csoportok (alacsony iskolázottságú és jövedelmű népesség) főleg azokba a városrészekbe szorulnak vissza, ahol a legöregebb a lakásállomány, nagy a laksűrűség, rossz a lakások felszereltsége, és hiányosak a szolgáltatások. A piacgazdasági átmenet nyomán előállt erőteljesebb társadalmi szegregáció nemcsak a városok belső tereiben, de a városrégiók szintjén is megfigyelhető volt. A városok belseje elöregedett, miközben az elővárosok népessége fiatalodott, s az ott élők társadalmi státusa látványosan emelkedett.