„A zene igazán hálás pedagógiai terület” – interjú Damien Sagrillo oktatáskutatóval

A Magyar Tudományos Akadémia Tantárgy-pedagógiai Kutatási Programjának keretében 19 kutatócsoport dolgozik azon, hogy interdiszciplináris kutatásokkal segítse az iskolákban alkalmazott oktatási-pedagógiai szakmódszertan megújulását, és hozzájáruljon egy tudományos megalapozású stratégia megalkotásához, amely a közoktatásban jelentkező kihívások leküzdését szolgálja. A kutatók és a gyakorló tanárok együttműködése a pedagógiai problémák elméleti feldolgozását és gyakorlatias megoldását célozza.

Az MTA-ELTE Vizuális Kultúra Szakmódszertani Kutatócsoport 2017. június 22–24. között a négy művészeti ág (dráma, tánc, vizuális művészetek és zene), valamint a gyermek- és ifjúsági kultúra oktatói, kutatói és tanárképző szakemberei számára szervezett az MTA kutatási programjához kapcsolódó, bírálati rendszerű tudományos konferenciát és angol nyelvű workshop-sorozatot. Az esemény keretében a résztvevők megismerhették a kutatócsoportok éves eredményeit is, amelyek a szeptember végéig elkészülő éves beszámolóik gerincét adják.

Damien Sagrillo Forrás: facebook

A konferencia egyik előadója Damien Sagrillo professzor, a Luxemburgi Egyetem bölcsészettudományi és pedagógiai karának tanszékvezetője volt. A zenetörténettel és zenepedagógiával foglalkozó tudóst immár hosszú évekre visszatekintő kapcsolat fűzi Magyarországhoz, ennek is köszönhető, hogy ez év februárjában a Magyar Tudományos Akadémia felkérte őt arra, hogy a Tantárgy-pedagógiai Kutatási Program két zenepedagógiai munkacsoportját (MTA SZTE Ének-Zene Szakmódszertani Kutatócsoport, MTA-LFZE Aktív Zenetanulás Kutatócsoport) külső, nemzetközi háttérrel rendelkező tudományos szakértőként támogassa. A professzorral a konferencián tartott előadása után beszélgettünk.

Néhány perce ért véget professzor úr előadása, amelynek egyik fő témája a zenepedagógiát meghatározó kulturális örökség volt. Az előadás tanúbizonysága alapján Ön igen alapos ismerője a magyar zenepedagógiai hagyománynak. Hogyan került kapcsolatba Magyarországgal?

Magyarországgal való kapcsolatom még arra az időszakra nyúlik vissza, amikor gyakorló zenész voltam, és – majdnem húsz évvel ezelőtt – egy magyar származású luxemburgi barátom, Gránicz Lajos révén koncertezni érkeztem Budapestre. A többszöri látogatások révén később megismerkedtem a 2000-es évek elején doktori tanulmányait folytató Buzás Zsuzsannával, akit meghívtam Luxemburgba, hogy kutatásokat végezzen a művészetoktatás területén. Az ő doktori munkájának célja egy olyan könnyen hozzáférhető, online mérőeszköz kialakítása volt, amely átfogó képet nyújthat a zenei képességekről és azok fejlődéséről az ének-zene oktatás, zeneművészeti szakoktatás és a szolfézs-zeneelmélet tantárgyak területén. Buzás Zsuzsanna később a kecskeméti egyetem oktatójaként kért fel arra, hogy előadásokat tartsak Kecskeméten, illetve az ő révén kaptam meghívást a Szegedi Tudományegyetemre és az ELTE-re is. 2014-ben a kecskeméti egyetem tiszteletbeli professzori, honoris causa címet adományozott nekem, Magyarországgal tehát folyamatosan erősödik a kapcsolatom.

A Luxemburgi Egyetem egyébként, ahol dolgozom, igen fiatal intézmény, hiszen 2003-ban alapították. Én már az alapítás óta részt veszek az egyetem munkájában, 2005 óta pedig vezetem az ott zajló zenepedagógiai kutatási projekteket. A luxemburgi zene történetével összefüggő kutatásaim mellett elsősorban a népzene helye és szerepe érdekel a kortárs zenei életben és kultúrában, a zenepedagógián belül pedig két főbb területre specializálódtam: a zeneiskolákban (például konzervatóriumokban) alkalmazott zenepedagógia és a közoktatásban zajló zenepedagógiai folyamatok egyaránt érdekelnek. Egykori fagott- és tuba-kamaraművészként természetesen a fúvószenéhez kapcsolódó kutatások, pedagógiai lehetőségek is érdekelnek, és újabban számos előadásom témájául választottam a világszerte ismert és elismert Kodály-módszer jelenlegi helyzetét, a módszer alkalmazhatóságával kapcsolatos kérdéseket.

Az Akadémia 2016-ban Lovász László elnök kezdeményezésére indította el a közoktatási szakmódszertani kérdéseket érintő programját, amelyben Ön két kutatócsoport számára fog szakmai segítséget nyújtani.

Igen, februárban kaptam meg az erre vonatkozó felkérést az elnök úrtól. A meghívás alapján az a feladatom, hogy egyfajta „kritikusan támogató” hozzáállással értékeljem a kutatócsoportok éves munkájáról szóló beszámolókat, és tanácsadással, orientálással segítsem elő a tudományos eredményességet. Mivel még a folyamatok elején tartunk, egyelőre nem tudok részletesebb információkkal szolgálni a közös munkáról. Mindkét kutatócsoporttal felvettük a kapcsolatot, jelenleg magam is kíváncsian várom a feladatok konkretizálódását, illetve az első éves beszámolókban leírt kutatási eredményeket, irányokat.

Már most látszik azonban, hogy miközben a kutatások bizonyos magyar kérdésekre vagy problémákra keresnek választ, a megfogalmazott kiindulópontok – természetesen – nem teljesen újak, hanem illeszkednek a nemzetközi tendenciákhoz. Német nyelvterületen, Amerikában, Franciaországban is folynak hasonló kutatások. Éppen ezért most, amikor az előadásom után váltottam néhány szót az Aktív Zenetanulási Kutatócsoport két fiatal pszichológus kutatójával, akik általános iskolások körében végeznek méréseket, máris tudtam nekik néhány, az eddig elvégzett munkájukhoz kapcsolódó, német nyelvű szakirodalmi ajánlást tenni. Ha tehát a kutatási folyamatban vállalt lehetséges szerepemről kérdez, akkor elsősorban azt emelném ki, hogy a magyartól eltérő hagyományok felől érkezve, másféle tradíciókban ismerem ki magam, mint a magyar kollégák. Következésképpen arra törekszem, hogy az általam ismert tudományos közegben elért eredményeket minél hatékonyabban közvetítsem számukra.

Egyértelmű, hogy a magyarországi kutatási folyamatok gazdagítása szempontjából nagy előnyt jelenthet, ha egy eltérő kulturális beágyazódású, más tradíciókat képviselő szakember is bekapcsolódik a munkába. De milyen hozadéka van egy luxemburgi professzor számára annak, ha magyarországi szakmai kapcsolatokkal rendelkezik?

Magyarországban engem elsősorban az lelkesít, hogy valóban egyedülálló zenei hagyományai vannak. Nem csak Kodály miatt egyébként. A munkásságát tanulmányozva arra a sejtésre jutottam, hogy ha Kodály nem itt, hanem máshol hozta volna létre az életművét, akkor talán nem lett volna ilyen nagy hatása, mert nem lett volna a befogadásához olyan termékeny táptalaj, mint itt... Amit ma Kodály-módszerként ismerünk, az kéz a kézben jár a valódi magyar népzenével. Brahms Magyar táncait nem magyar népzenének, hanem cigányzenének tartom. Amit viszont a magyar hagyományokat kutatva Bartóknak, Kodálynak és másoknak sikerült összegyűjteniük, az nem csupán azért fontos, mert megtermékenyítően hatott a művészetükre, és alapot adott Kodálynak a zenepedagógiai elvei megfogalmazásához, hanem azért is, mert egy olyan egyedülállóan gazdag népzenekincs, amely már a terjedelménél fogva is lenyűgöző. Sokkal nagyobb mennyiségű anyagról van ugyanis szó, mint amilyet más európai országokban össze tudtak gyűjteni. A teljes magyar nyelvterületre kiterjedő, a mai országhatárokon túlnyúló gyűjtés hatalmas anyagbőséget eredményezett, többszörösét annak, mint amit például a német nyelvterületeken sikerült rögzíteni. Az erre épülő, egymással összefonódó zenei és zenepedagógiai hagyomány tehát egy óriási erőforrás, ami engem hosszú idő óta lenyűgöz.

Van rálátása a jelenlegi magyarországi zeneoktatásra? Mit gondol a Kodály-módszer helyzetéről, életképességéről?

A magyarországi szolfézsoktatásról azt gondolom, hogy általában véve sokkal muzikálisabb és jobban szolgálja a tényleges zenetanulást, mint a nyugati országokban, ahol a szolfézs inkább technikai jellegű képzés marad. Az immár bő nyolcvanéves Kodály-módszernek viszont jelentős adaptációs folyamatokon kell átmennie ahhoz, hogy használatban maradhasson. A gyerekek zenei fejlődése a kamaszkor idején nagy fordulatot vesz: elfordulnak a szüleik ízlésétől, és a saját korosztályuk felé orientálódnak. A népdalok azért válhattak a Kodály-módszer bázisává, mert archaikus, egyszerű dallamok, amelyek vokálisan szólaltathatók meg. A kamaszkorban hallgatott zenék nem ilyenek, azokra nem vagy csak nehézségek árán lehet építeni a Kodály-módszer alkalmazása során. Ugyanez mondható el a hangszereket középpontba állító klasszikus zenéről és a többszólamú kórusművekről is. A módszer azonban hozzáigazítható a jelenhez, és ebben sokat segíthet például a tánc, a mozgás bekapcsolása. Általában véve mondhatom, hogy a kombinációkban, az interdiszciplináris ötletekben hiszek: a zene összekapcsolható a matematikával, az idegen nyelvek elsajátításával, sőt átemelhető akár a vizuális művészetek oktatásába is… A zene igazán hálás pedagógiai terület, hiszen még az óraközi szünetekben, az ünnepélyeken és a kirándulásokon is van lehetőség zenei nevelésre – úgy, hogy a gyerekeknek fel sem tűnik, hogy éppen egy képzési folyamatban vesznek részt. Az új mediális lehetőségek és a digitalizáció, az interaktivitás ugyancsak soha nem látott távlatokat nyit meg a pedagógia számára.

Németországban rengeteg kutatás folyik, miközben a szakemberek folyamatosan kongatják a vészharangokat: nincs elég szakképzett pedagógus, a közoktatásban a zenei órák jelentős részét olyan tanárok tartják, akiknek nincs meg hozzá a megfelelő végzettségük. Az elmaradó órák kiugróan nagy része éppen a zenei óra, holott ma már tudjuk, hogy a zenei képzés átfogó módon támogatja az agy, az empátia és a szociális érzék fejlődését, hozzájárul a hormonháztartás egyensúlyához és a félelmek leküzdéséhez. Személyes élményem, hogy amikor Kecskeméten egy általános iskolában órát tarthattam a gyerekeknek, különösebb nehézségek nélkül sikerült eljutnunk addig, hogy dalokat énekeljünk együtt, holott nem ének-zene órára, hanem egy németórára hívtak meg. Ugyanez Luxemburgban egészen biztosan nem sikerült volna. Magyarország ezen a téren jóval előrébb tart, mint mi. Úgy is fogalmazhatok, hogy Magyarország szerencsés ország, mert létezik egy kipróbált, működésben levő, bizonyítottan sikeres módszere, amelyet hozzá lehet és hozzá is kell igazítani az új igényekhez. Más, hasonló hagyományokkal nem rendelkező országoknak nehezebb a dolguk.