Az MTA Székháza

Az Akadémia megalapítása a 19. század első felében kibontakozó magyar nemzeti törekvések egyik jelentős, jelképértékű nyitómozzanata. Az alábbiakban az MTA Székházat építészeti szempontból mutatjuk be.

Az Képgaléria a Magyar Tudományos Akadémia SzékházárólAkadémia megalapítására az 1825–27-es országgyűlésen került sor Magyarország akkori fővárosában, Pozsonyban. Az országgyűlésen 1825. november 3-án Széchenyi István (1791–1860) felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság megalakítására. Széchenyi példáját nyomban követte három másik nemes, Vay Ábrahám, gróf Andrássy György és gróf Károlyi György. Az Akadémia megalapítását – ekkor még Magyar Tudós Társaság néven – az országgyűlés az 1827. évi XI. törvényben rögzítette. Alapszabályának első pontja kimondja: az intézmény célja, „hogy a tudományok és szép művészségek honi nyelven míveltessenek”.

Friedrich von Amerling: Gróf Széchenyi István

A társaságnak ekkor még nem volt saját Letölthető kiadványunkat az MTA Székházáról itt találjaépülete, a korai időkben Pest egy bérházában rendezte be irodáit. Előbb a Kirakodó tér (a mai Széchenyi István tér) hosszanti oldalán álló Deron- (később Nákó-) házban bérelt néhány helyiséget, majd a mai Petőfi Sándor utca 3. sz. alatti Trattner-Károlyi-házba költözött. Saját reprezentatív terme nem lévén, az Akadémia üléseit jobbára a pesti Vármegyeháza dísztermében tartotta.

Nemzeti ügy

Mivel saját épülete 1848 után sem volt, 1858-ban báró Sina Simon nagy összegű, 80 000 forintos adományt tett a Magyar Tudományos Akadémia székházának megépítésére. A Habsburg-abszolutizmus korában a magyar kultúra ápolása politikai kérdés is volt, a magyar tudományosság legfőbb intézményének székháza, illetve annak létrehozása nemzeti üggyé vált. Az adomány országos mozgalmat indított el, amely váratlanul nagy visszhangra talált. 1860-ra már annyi pénz gyűlt össze – és a politikai viszonyok is oly mértékben megenyhültek –, hogy meg lehetett tenni a tervezés és az építés előkészületeit. A palota céljára igen kitűnő helyen, a Duna-parton, a Lánchíd pesti hídfőjének közelében sikerült telket szerezni. A híd meglétén kívül eszmei-városképi értékét az is növelte, hogy itt terült el a 19. század első felében kiépített, reprezentatív klasszicista palotákkal és házakkal szegélyezett Kirakodó tér. A tér eredetileg a kereskedés céljait szolgálta; nem utolsósorban épp az Akadémia palotájának lesz majd köszönhető, hogy jellege megváltozik, és a főváros egyik díszterévé válik. A hely szimbolikus voltát fokozza, hogy az itt található Lánchíd, Pest-Buda első állandó hídja – a magyar főváros egyik emblematikus építménye – szintén Széchenyi kezdeményezésére jött létre.

A palota tervezett építésének híre, majd a tervpályázatáról szóló híradások hamarosan széles körben elterjedtek, nagy közérdeklődést keltve. Idővel a hírlapokban polémia bontakozott ki, nemcsak szorosan véve a palota ügyéről, hanem a stílusválasztásról, sőt a nemzeti stílus kérdéséről is. Először fordult elő Magyarországon, hogy egy építészeti ügy a művelt közvélemény figyelmének középpontjába került.

Elsőként a Párizsban tartózkodó ifjú építész, Szkalnitzky Antal reagált nyilvánosan a Vasárnapi Ujságban még 1860 elején. Az aktuális problémákra jó érzékkel rátapintva, nyílt tervpályázat meghirdetését kérte, amivel – tekintettel az épület nemzeti fontosságára, valamint a nyilvánosságot és a szabad versenyzést egyre inkább igénylő közéletre – alighanem többek véleményének adott hangot. Az építendő palota kapcsán egyben nemzeti jellegű stílus megteremtésének szükségességét hangsúlyozta.

Vita a stílusról

Az első érdemi lépést a tervezés előkészítésére 1860 derekán tették. Júniusban az Akadémia vezetősége felkérte a Párizsban tartózkodó Henszlmann Imrét, hogy utazzon haza, és vegye kézbe a palota tervezésének és építésének ügyét. Henszlmann, az Akadémia tagja, a magyar művészettörténet egyik meghatározó személyisége építészettörténeti kutatásainak és a lille-i székesegyházra kiírt tervpályázaton elért sikerének köszönhetően Magyarországon építészeti szaktekintélynek számított. A tudós kidolgozta a leendő épület helyiségeinek számát, nagyságát, elrendezését és funkcióját meghatározó programot. A középkor szerelmeseként Henszlmann egyúttal a gótika mint alkalmazandó stílus mellett tört lándzsát, amivel kiváltotta az akadémiai Építési Bizottság ellenkezését. A bizottság tagjai – az intézmény legfőbb vezetői, gróf Dessewffy Emil elnök és báró Eötvös József alelnök, továbbá gróf Károlyi György – nem kedvelték ezt a stílust.

Ha a stílus kérdésében nem is tudtak dűlőre jutni, Henszlmann-nak azt sikerült elérnie, hogy nem nyílt, hanem meghívásos pályázatot hirdessenek. Ennek nyomán felszólították magát Henszlmann Imrét, Ybl Miklóst, az akkor már országosan ismert és az arisztokráciával jó viszonyt ápoló építészt, továbbá a bécsi Heinrich Ferstelt, a neogótikus stílusú Votivkirche tervezőjét, hogy 1861. február 15-i határidővel készítsenek pályamunkát az épülethez. Henszlmann ezután felkereste Yblt és Ferstelt, és megígértette velük, hogy akárcsak jómaga, ők is neogótikus stílusú palotát terveznek; azt remélte ugyanis, ily módon sikerül a számára kedves építészeti modort érvényre juttatni.

Heinrich Ferstel pályázati terve

Henszlmann, valamint Ferstel valóban neogótikus tervet nyújtott be, a kortársi értékelés szerint egyikük francia, másikuk német változatban. Ybl azonban nem tartotta be ígéretét, nem tudta magát neogótikus akadémiai palota megtervezésére rászánni; helyette neoreneszánsz épületet tervezett. Munkáját határidőre benyújtotta, de – valószínűleg a konfliktust elkerülendő – másnap vissza is vonta. Csak találgatni lehet, milyen fordulatot vettek volna az események, ha másként cselekszik. Szkalnitzky Antal szintén engedélyt kapott a pályázaton való részvételre, tervezett is egy hellenizáló elemekkel átszőtt klasszicista akadémiai palotát; a választott stílussal – saját elmondása szerint – a Lánchídhoz és a tér épületeihez kívánt alkalmazkodni.

A három érvényes pályázati tervet először rövid időre az Akadémia akkori termében állították ki, majd 1861. február végén – március elején néhány napra Pozsonyban tették közszemlére. Ezután Bécsbe küldték Esterházy Pál herceghez, aki – mint az épületben elhelyezendő képgyűjtemény tulajdonosa – szintén látni akarta a terveket. Azt rögtön megállapították, hogy a megszabott építési keretet, azaz a 600 000 forintot mindhárom terv túllépné. Mindamellett még márciusban kiosztották a díjakat: Henszlmann és társai 450, Ferstel és Szkalnitzky 300-300 aranyat kaptak.

Időközben a stílusvita egyre inkább kiterebélyesedett. Sokan tiltakoztak a gótikus stílus ellen, mivel egyházi és német stílusnak vélték. Szkalnitzky Antal a pályaterveihez csatolt műleírásában úgy vélte, „nemzeti jellemünket és őskorunk dicsőségét” figyelembe véve e célra a „Byzanti” modor a legmegfelelőbb. Véleményével nem állt egyedül. Bár a keleties ornamentikát is magában foglaló romantikus-félköríves stílus általános közép-európai jelenség volt, a Bizáncra, illetve az egzotikus építészetre mint a nemzeti stílus forrására való utalás hazánkban nyilvánvalóan összefüggött a magyarság keleti eredetének tételével. Ekkoriban történt, hogy Feszl Frigyes, a romantika nagy magyar építésze a gyakorlatban is kísérletet tett egy magyaros stílus megalkotására: az Akadémiával lényegében egy időben emelt másik korszakos középület, a pesti Vigadó (1860–64) oldalhomlokzatán „vitézkötés”-díszítést, nagytermében a mór építészetet idéző ívsorokat alkalmazott.

Színre lép Friedrich August Stüler

Az akadémiai Építési Bizottság tagjai nem voltak megelégedve a pályázat eredményével; különösen zavarta őket, hogy Henszlmann szinte rájuk akarta kényszeríteni a szerinte egyedül üdvözítő (neo)gótikus stílust. Ezért 1861 márciusában minden tiltakozás ellenére a Monarchián kívülről kértek fel két vitathatatlan tekintélyt újabb tervek benyújtására: Leo von Klenze bajor királyi építészt és Friedrich August Stülert, Poroszország rangidős mesterét, a berlini Építészeti Akadémia tanárát. Rájuk nézve az eredeti építési program előírásai már nem voltak kötelező érvényűek. A két német építész májusban benyújtotta munkáját: Klenze klasszicista épületet tervezett, Stüler a velencei neoreneszánsz stílust választotta. Stüler szerencséjére Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke különösen kedvelte a velencei reneszánsz építészetet – amivel végeredményben elébe ment a Magyarországon formálódó közízlésnek –, s így a berlini építész tervét fogadták el.

Friedrich August Stüler eredeti terve
A palota építése 1862 tavaszán indult meg. Kivitelezését Friedrich August Stüler képviseletében Szkalnitzky Antal, a mester egykori berlini tanítványa, az Akadémia részéről pedig Ybl Miklós irányította. Szkalnitzky feladata volt egyebek mellett a részletrajzok kidolgozása. A kőművesmunkát Diescher József építőmester vállalta. A palota építése a magyar építészszakma egyfajta tanulóterepéül is szolgált. A fiatal építészek és építészjelöltek – egyébként valamennyien Berlinben végeztek, illetve végeznek majd – utóbb a neoreneszánsz aktív művelőiként és a magyarországi építésztársadalom jeles tagjaiként tűnnek fel.

A palota alapjai 1862-ben készültek el. 1863-ban húzták fel a falakat, a befejezésüket jelző bokrétaünnepélyre az év augusztus 29-én került sor. 1864-ben megtörtént a belső kialakítás és díszítés nagy része, de a munkálatokból 1865-re is maradt. 1865 tavaszán megkezdődött a beköltözés, az első ülést április 24-én tartották a Heti ülésteremben. Az ünnepélyes megnyitóra 1865. december 11-én került sor.

Magyar iparosok, külföldi szobrászok

A palota kivitelezési munkáinak döntő részét magyar iparosok végezték, így Kauser János és Hofhauser Lajos a kőfaragómunkát, Halász László a homlokzatok ornamentális szobormunkáit, Szabó József az asztalosmunkát. De hazai mester, Gerenday Antal faragta a márványoszlopokat, és Schlick Ignác pesti cége gyártotta az öntöttvas oszlopokat, a lépcsőkorlátokat és a kandelábereket is.

A homlokzat szobrászati díszítése azonban lényegében külföldi munka volt. A homlokzatok szoborfiguráinak mintáit Emil Wolf és más berlini szobrászok készítették, kivéve Révai Miklósét, amelyet a kor jeles magyar szobrásza, Izsó Miklós mintázott meg. Ezek nyomán a szobrokat a Berlin melletti Charlottenburgban Ernst March cége készítette terrakottából. A korabeli Magyarországon újdonságszámba ment ez az anyag, használata többekben megütközést keltett. Az épület kőburkolata ugyancsak különlegességnek számított. Pest-Budán a vakolt homlokzat volt szokásos. Az 1860-as évek elején tűntek fel az első kővel burkolt épületek, de pl. a Vigadónak csak a dunai főhomlokzatát fedték ezzel a nemesnek tartott, de drágább anyaggal. Az Akadémia palotájának teljes homlokzatát kővel burkolták.

Révai és Descartes szobra az épület sarkán

A székház az Akadémia telkének csak elülső, nagyobb részét foglalta el. Hátsó része az építés indulásakor szabad maradt; ide bérházat szántak, amely bevétele miatt volt fontos az intézmény számára. Tervezésére a palotától függetlenül Ybl kapott megbízást 1863-ban. Az építész olyan tervet is készített, amely nagyvonalúságában a székházhoz igazodik, ám a jövedelmezőség miatt végül szabályos négyemeletes – ám így is igényes megjelenésű – bérházrész mellett döntöttek.

A székház építésének költsége a berendezéssel és díszítéssel együtt mintegy 800 000 forintot tett ki, a bérházzal együtt pedig közel egymillió forintba került.

Példaadó szerep

A főhomlokzat

Az Akadémia palotájának építését megelőzően a neoreneszánsz elemek már fel-felbukkantak a magyar építészetben. Azonban az akadémiai székház volt az első neoreneszánsz középület Magyarországon, amely a stílusformát teljes gazdagságában, ugyanakkor mértéktartó eleganciával bontakoztatta ki. Jelentőségét, példaadó szerepét fokozta, hogy fontos nemzeti intézménynek adott otthont. Ebben az összefüggésben különösen figyelemreméltó, hogy a választott stílus sokkal inkább az egyetemességet, semmint a nemzeti jelleget testesíti meg. A palota a neoreneszánsz historizmus nyitányát jelentette Magyarországon, architektúrája és szelleme döntően befolyásolta a magyar építészet további alakulását, megelőlegezte a kiegyezés utáni városépítés fő stílustendenciáját. Az épület az Akadémia számára sem kevésbé jelentős. A város egyik központi részén, a Duna partján álló, méltóságteljes palota az intézmény megkülönböztetett szerepét kanonizálta, és fejezi ki mind a mai napig.

Az Akadémia palotája a neoreneszánsz historizmus nyitányát jelentette Magyarországon. Az épületet eredendően több funkció ellátására tervezték. A magyar fővárosban még kevés középület állt, a meglévőknek pedig gyakran többféle rendeltetésnek kellett megfelelniük. Az Akadémia palotájának helyiségei elsődlegesen természetesen a tudós intézménynek adtak otthont. Idekerültek különböző hivatali helyiségei, kétszintes Díszterme és Heti ülésterme. Az Akadémia könyvtárát az épület földszintjén rendezték be, itt kapott helyet az olvasóterem és a könyvgyűjtemény raktára is.

Hercegi műgyűjteményből Országos Képtár

A palota egyik alapvető rendeltetése volt az Esterházy-gyűjtemény befogadása is. Az Esterházy hercegi család – Magyarország leggazdagabb családja – igen értékes műgyűjteménnyel büszkélkedett, amelyben különösen nagy számban képviseltették magukat az olasz festők, köztük Raffaello, akinek Esterházy Madonna című festménye a mai napig viseli az egykori tulajdonos család nevét. A gyűjteményt ekkor Bécsben őrizték. Magyarországra szállítása és itteni bemutatása érthető módon rendkívüli mértékben foglalkoztatta a kortársakat, meglátták benne egy magyar képzőművészeti múzeum létrehozásának lehetőségét.

A Művészeti Gyűjtemény termei. Fotók: Hámori Péter (MTA BTK Művészettörténeti Intézet)

A székház tervezésénél eleve azzal számoltak, hogy idekerül a képtár. E célból alakították ki a harmadik emelet felülvilágítós tereit és a második emelet dunai szárnyának kariatidákkal díszített teremsorát. Az Esterházy-képtár 1865-ben érkezett Pestre, és először letétként helyezték el az Akadémia palotájában. 1871-ben a magyar állam megvásárolta a gyűjteményt, és Országos Képtár néven továbbra is itt láthatta a nagyközönség. Ez a helyzet 1905-ig állt fenn, amikor is a képtárat – további gyűjteményekkel egyesítve – az újonnan elkészült Szépművészeti Múzeumba szállították. Helyére a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának kiállítása költözött, amely 1907 és 1939 között volt itt látható. A második emeletre a Magyar Nemzeti Múzeum Növénytára került.

A női festészeti tanfolyamtól a Vörösmarty-emlékszobáig

Az Akadémia palotájában lelt otthonra a Kisfaludy Társaság is. Eredetileg 1836-ban alapították Kisfaludy Károly költő és drámaíró műveinek kiadására, illetve a magyar irodalom ápolására. A társaság – amelynek jelentősége egy időben szinte a Tudós Társaságéval vetekedett – az új épület földszintjének délkeleti sarokhelyiségében kapott helyet, később a dunai szárny néhány szobáját is megkapta iratai és ereklyéi tárolására. De az épületben jutott hely hosszabb-rövidebb időre az Országos Képzőművészeti Társulatnak, Benczúr Gyula festészeti mesteriskolájának, a Lotz Károly által vezetett Női Festészeti Tanfolyamnak és az Akadémia Archaeológiai Bizottmányának is.

A Művészeti Gyűjtemény termeiben

Nem kevésbé voltak jelentősek az Akadémia kisebb-nagyobb gyűjteményei, amelyek adományok és hagyatékok formájában kerültek a birtokába. Eredetileg volt érem- és régipénz-gyűjteménye, régiség- és gipszöntvénygyűjteménye, továbbá fizikai, vegytani, föld- és őslénytani gyűjteménye is, ami egy, a Nemzeti Múzeumhoz hasonló, átfogó tematikájú múzeum csíráit rejtette magában. Azonban e gyűjteményeket az MTA hamar átadta más intézményeknek, elsősorban éppen a Nemzeti Múzeumnak.

Az Akadémia a profiljához jobban illeszkedő különleges gyűjtemények és emlékszobák létesítését viszont igencsak pártolta. Ilyen a számos értékes különlegességet tartalmazó Goethe-gyűjtemény, amelyet Elischer Boldizsár, eperjesi születésű budapesti ügyvéd 48 év gyűjtőmunkájával hozott létre. A földszinti sarokszobában megnyílt Goethe-szobát sok magyar és külföldi érdeklődő látogatta. Az alapító fia, gróf Széchenyi Béla 1897-ben az Akadémiának ajándékozta apja számos ereklyéjét és további értékes tárgyakat. A növekvő gyűjteményt az épület első emeletének a térre és az Akadémia utcára néző három termében helyezték el, ahol 1905. november 3-án nyílt meg a Széchenyi-múzeum. 1914-ben a palota dunai szárnyának északi szobájában kapott helyet Mikszáth Kálmán író gyűjteménye, 1927-ben pedig az Akadémia utcai szárny földszintjén Vörösmarty Mihály költő emlékszobáját alakították ki.

Mennyezeti díszítőfestés a Művészeti Gyűjteményben

A Magyar Tudós Társaság ügyrendje kimondta, hogy „az iránta és a tudomány körül kiválóan érdemesült elhúnyt tagoknak arczképét saját palotájának termeiben elhelyezi”. A palotában eredetileg az első emeleten a Heti ülésterem melletti Képes terem szolgált e célra, de mivel 1889-ben megtelt festményekkel, a továbbiakat másutt helyezték el. Utóbb ez a helyiség is kevésnek bizonyult, a festett portrék és a mellszobrok egyre szaporodtak. Fennállásának másfél évszázada alatt az épület különböző helyiségeiben – a termekben, a lépcsőházban, a folyosókon – valóságos nemzeti panteon alakult ki.

Átalakítások a második világháború után

A palota szerves fejlődésében és zavartalan létezésében a második világháború, majd az azt követő időszak komoly törést jelentett. Súlyosan megrongálódott mind az épület, mind a benne elhelyezett értékek, elsősorban a gyűjtemények. A második emeleti teremsort – az egykori képtári termeket – sematikus formában, a kariatidák nélkül állították helyre. 1950–53-ban az épület belső terében több jelentős átalakítás történt Csánk Elemér építész tervei szerint. A földszinten létrehozták a Keleti Gyűjteményt orientális stílusú bútorzattal. Az Akadémia utcai szárny első emeletén kialakították a Tudósklubot, amely az épülethez illeszkedő, archaizáló berendezést kapott. További nagymértékű átalakításokat is végeztek, aminek köszönhetően átláthatóbb és praktikusabb lett az irodák elrendezése és az épületben való tájékozódás. Megszüntették viszont a korábban a nyilvánosság előtt is nyitva álló gyűjteményeket; anyaguk egy része az épületben maradt, egy része más múzeumokba került.

A Keleti Gyűjtemény orientális stílusú bútorzata

Mivel az Akadémiai Könyvtár számára kialakított helyiség immár szűkösnek bizonyult, 1985–88-ban Mányi István építész tervei szerint az egykori, hátulról csatlakozó bérházat átalakították az új könyvtár céljaira. Az átalakítás együtt járt a palota teljes felújításával. Ennek során a régi könyvtári helyiségből klubszobákat alakítottak ki. A második emeleti előadótermeket újratervezték, az egykori kariatidák néhány darabját is rekonstruálták. 1991–94-ben sor került a harmadik emeleti egykori képtár addig jórészt raktárként szolgáló, elhanyagolt tereinek a helyreállítására: az eredeti díszítés maradványai nyomán kifestett termekben megnyílhatott az Akadémia Művészeti Gyűjteménye (Képtára), amelyben az intézmény legértékesebb, legbecsesebb műtárgyait helyezték el.

A Művészeti Gyűjtemény hétfőn és pénteken 11–16 óra között látogatható.

Az akadémiai székház volt az első neoreneszánsz középület Magyarországon, amely a stílusformát teljes gazdagságában, ugyanakkor mértéktartó eleganciával bontakoztatta ki.

A főhomlokzat részlete

A palota épületének Széchenyi István tér felé néző, főhomlokzati oldalán erőteljes, háromemeletes főtömb emelkedik, amely architektúrájának nagyvonalúságával és részleteinek gazdagságával tűnik ki. Földszintjén ívezetek sorakoznak, a középsőben nyílik a főbejárat. Az emeleti résznek a falsík elé helyezett, két szintet átfogó korinthoszi oszloppárok adnak ünnepélyes, ugyanakkor oldott jelleget. Ez a megoldás a Palazzo Corner (Andrea Sansovino, 1537-től) és más velencei paloták kialakítását idézi. A vájatolt oszlopok törzsének alsó negyedét lombos ékítmények közé fonódó alakos faragványok gazdagítják, a párkányok frízében páros szfinxek, illetve – a harmadik emeleten – füzérek és emberfejek sorakoznak. A székház architektúrája és ornamentikája összességében a reneszánsz és az antik-hellenizáló elemek szintézisén alapul. A főtömb első és második emelete rejti magában a Dísztermet, a harmadik emelete pedig a Képtár helyiségeit. A főtömbhöz képest az oldalszárnyak építészeti világa visszafogottabb, ezáltal könnyedebb. Tektonikus jellegű vázrendszerével az épület e része Friedrich August Stüler mesterének, Karl Friedrich Schinkelnek az érett alkotásait idézi. Az épület főpárkányát kőbábos mellvéd zárja, a sarkokon díszes kőkandeláberek emelkednek. A középtömb két szélén felül egykor egy-egy szfinx díszelgett.

„Hazafiak alapították”

A homlokzaton feliratok és szobrok összetett rendszere emlékeztet az intézmény történetére és az épület rendeltetésére. A középső emeleti ablak fölött Magyarország angyalokkal közrefogott címere, Izsó Miklós alkotása látható. Kétfelől feliratos táblák idézik az Akadémia és palotája megalapításának, illetve építésének főbb mozzanatait:

  • HAZAFIAK ALAPÍTOTTÁK MDCCCXXV.
  • MŰKÖDNI KEZDETT MDCCCXXXI.
  • NEMZETI RÉSZVÉT EMELTE MDCCCLX.
  • HÁZA FELÉPÜLT MDCCCLXIV.
Allegorikus szobrok a dunai homlokzaton

Az osztópárkányon a MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA felirat aranyozott betűi olvashatók. A szobrok egyik része allegorikus jellegű, másik része a tudomány nagy alakjait ábrázolja. A tudományágakat nőalakok jelenítik meg. Közülük hat a főhomlokzat középtömbjének felső emeletén sorakozik: HISTORIA, JURISPRUDENTIA, MATHEMATICA, PHILOLOGIA, PHILOSOPHIA, PHYSIOGRAPHIA, négy pedig a dunai homlokzat felső szintjének közepén: ARCHEOLOGIA, COSMOGRAPHIA, POESIS, POLITIKA. A tudomány jeles képviselőinek szobrai az oldalszárnyak sarkain, illetve végein kaptak helyet. Az épület Duna felé eső sarkán Lomonoszov (a második világháborúban elpusztult Raffaello-szobor helyén) és Galilei figurája látható, az Akadémia utca felé eső sarkon Révai és Descartes alakja tűnik fel. A dunai homlokzat végén Newton, az Akadémia utcaién Leibniz szobra helyezkedik el. A szoborgaléria az egyetemes tudomány alakjaiból áll; az egyetlen magyar, Révai Miklós (1750–1807) mint az akadémiai gondolat korai képviselője kapott köztük helyet.

Különlegességnek számító anyagok

Az Akadémia utcai homlokzat elején a falba mélyesztve hosszú bronzrelief látható, amely az Akadémia alapításának híres jelenetét ábrázolja, középütt Széchenyi István méltóságteljes alakjával. Holló Barnabás szobrász reprezentatív munkáját 1893-ban illesztették a helyére. A palotához hátulról kapcsolódó négyemeletes épületrész – az egykori bérház, a mai könyvtár – ugyancsak hellenizáló neoreneszánsz stílusban készült, a funkciójának megfelelő, egyszerű, letisztult formában.

A palota kivitelezési munkáinak döntő részét magyar iparosok végezték, a homlokzat szobrászati díszítése azonban lényegében külföldi munka volt. A homlokzatok szoborfiguráinak mintáit Emil Wolf és más berlini szobrászok készítették, kivéve Révai Miklósét, amelyet a kor jeles magyar szobrásza, Izsó Miklós mintázott meg. Ezek nyomán a szobrokat a berlini Charlottenburgban Ernst March cége készítette terrakottából. A korabeli Magyarországon újdonságszámba ment ez az anyag, használata többekben megütközést keltett.

Kultikus hely

Az Akadémia székháza előtt eredetileg a kereskedelem célját szolgáló Kirakodó tér terült el. A tér közepén emelték 1867-ben a királydombot, amelyre a koronázási ceremónia után Ferenc József fellovagolt, hogy elvégezze a jelképes kardvágást. Ezt 1877-ben, a tér rendezésekor elbontották. Több évi előkészület után 1880-ban állították fel az Akadémia főhomlokzatának tengelyében Széchenyi István nagyszabású emlékművét, amelyet Engel József szobrász és Wéber Antal építész alkotott. A hasonlóan monumentális Deák-szoborral kiegészülve az immár Széchenyi István nevét viselő tér a magyar főváros egyik kultikus helye.

Sisa József, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének igazgatója A Magyar Tudományos Akadémia. Séta a székházban című műve nyomán. A kötet 2015 júniusában jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában.