Az akasztófa árnyékából a miniszterelnöki székbe – Andrássy Gyula és kormánya

Az 1867-es kiegyezés megkötését hosszú alkufolyamat előzte meg. Deák Ferenc lényegében már 1861-től kezdődően az 1723-ban becikkelyezett Pragmatica Sanctio szövegének az újraértelmezésével – a közös ügyek levezetésével és a jogfolytonosság elvével – egy olyan közös törvényi alap megteremtésén fáradozott, amely a politikai kibontakozás kiindulópontjául szolgálhatott.

Az elvek elfogadtatása és a részletek kidolgozása egy sokszereplős és több szinten zajló összetett politikai játszma volt, amelyet legtöbbször a tárgyaló felek kölcsönös bizalmatlansága jellemzett.

A kiegyezés megszületéséhez egyaránt hozzájárultak Deák programadó írásai (például az 1865-ben megjelent Húsvéti cikk), a magyar országgyűlés és az uralkodó hivatalos párbeszéde vagy éppen az Andrássy Gyula vezetésével Bécsben és Pesten folytatott bizalmas háttértárgyalások – azzal az Andrássy Gyulával, akit 1850-ban halálra ítéltek az 1848/49-es szabadságharcban játszott szerepéért, és uralkodói parancsra távollétében felakasztottak.

Gróf Andrássy Gyula (1867)
Unger Vilmos metszete Forrás: OSZK MEK

Tágabb összefüggésben pedig hozzájárult a Habsburg Birodalom katonai és külpolitikai meggyengülése (például az 1859-es solferinói és az 1866-os königgrätzi vereség), a fenyegető államcsőd, illetve a passzív ellenállásba belefáradt magyar vezetőréteg növekvő kiegyezési hajlandósága.

Alkotmányos rendszerváltás

A szorosabb értelemben vett közjogi kiegyezést rögzítő 1867. évi 12. törvénycikk parlamenti elfogadására Deák követelésére csak a magyar alkotmányosság visszaállítása és az Andrássy Gyula vezette felelős kormány 1867. február 20-i hivatali eskütétele után került sor (március 20.). Az alkotmányos rendszerváltás forgatókönyvében ezt Ferenc József magyar királlyá koronázása követte június 8-án, majd pedig a törvények uralkodói megerősítése (július 28.).

Magyarország visszakapta törvényhozási és (bel)kormányzati önállóságát. Az 1848-as áprilisi törvényekhez képest jelentősen kibővítette viszont az uralkodói felségjogokat például a hadsereg irányítása és a végrehajtó hatalom ellenőrzése területén.

Közös ügynek nyilvánították a kül- és hadügyet, valamint az ezek fedezéséről gondoskodó pénzügyet. E területek irányítására a törvény közös minisztériumok felállítását rendelte el. A törvény három olyan területet is megjelöl, amely a Monarchia kormányozhatósága szempontjából közös érdekűnek minősült: Magyarország „méltányosság alapján, politikai tekintetekből” részt vállalt a birodalom államadósságának terheiből, továbbá vám- és kereskedelmi szövetséget kötött Ausztriával, és elismerte a pénzrendszer közösségét.

Székely Bertalan: Deák Ferenc portréja, 1869
Fotó: Dabasi András / OSZK MEK

Bár Ferenc József a közjogi kiegyezést tartalmazó törvényeket július végén szentesítette, azok számos eleme csak később lépett hatályba. 1867 nyarán feszült és aprólékos gazdasági tárgyalások vették kezdetüket. A magyar országgyűlés elfogadta, hogy az ország a közös államügyek terheinek háromtizedét köteles fedezni, továbbá megszavazta a két kormány által megkötött és tízévenként megújítandó vám- és kereskedelmi szerződést.

A közjogi alkufolyamat zárómozzanatára az év végén került sor: Ferenc József december 21-én szentesítette a kiegyezéses államjogi struktúrát is magába foglaló osztrák alaptörvényeket, december 27-én pedig a gazdasági kiegyezést.

„Törvényeink minden téren hiányoznak”

A kormánynak roppant erőfeszítéseket kellett tennie egy új típusú, modern, polgári állam felépítéséért, és az 1867-ben létrejött közjogi rendszer, a dualizmus elfogadtatásáért. A politikai kényszer és a reálpolitikusi lelemény ugyanis egy bonyolult egyeztetési és intézményi struktúrát hozott létre, amelyet azonban a Lajta mindkét oldalán több etnikum és politikai csoportosulás elutasított. Közismert, hogy Kossuth Lajos a több tízezer példányban kinyomtatott Kasszandra-levelében tiltakozott a kompromisszum ellen. Az emigráns politikus a kiegyezés megkötésében a függetlenségéről önként lemondó nemzet halálát látta.

A kezdeti évek legnagyobb feladata azoknak az alapvető jogi, politikai és gazdasági kereteknek a megteremtése volt, melyek hosszú távra lehetővé tették az ország irányítását.

A kormány eskütétele 1867-ben Forrás: Izsák–Pölöskei–Romsics–Urbán: Magyar miniszterelnökök 1848–2002. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003. / commons.wikimedia.org

Feltehetően gondolatban sokan egyetértettek Horvát Boldizsár igazságügyi miniszterrel, aki 1868-ban így panaszkodott: „Ha mindenre törvényeink volnának, akkor könnyű volna ezt az országot kormányozni, de a baj éppen az, hogy törvényeink minden téren hiányoznak.” Az Andrássy-kormány működésének négy éve során lázas munkába fogott: nagyjából kétszáz törvényt alkotott az igazságszolgáltatás és a közigazgatás polgári átalakításáról, az oktatás színvonalának emeléséről, a közlekedés fejlesztéséről vagy például a főváros modernizációjáról.

A jogszabályokat azonban nemcsak megszövegezni kellett, hanem betartatni is.

Ez az első években ugyancsak jelentős nehézségekbe ütközött. Hosszú küzdelem vette kezdetét a közgondolkodás átalakításáért, a társadalom mentalitásának megváltoztatásáért. Évszázadokon keresztül nemzeti erénynek számított a központtal szembeni ellenállás, az ősi jogok védelme.

A kormány több rendeletben volt kénytelen felszólítani a helyi önkormányzatokat a törvények végrehajtására. Az adómegtagadás ugyancsak régóta szolgált politikai fegyverként: ,,a közelmúlt évek alatt megszokott passzív ellenállás a törvényes adók fizetésénél még folyvást tart, s a hatóságok és községek részéről nem teljesíttetik pontosan mindaz, amit a törvény rendel; a pénzügyminiszternek pedig nincs elég hatalom adva ezen megrögzött baj kiirtására” – jelentette Lónyay Menyhért, a pénzügyek irányítója.

Személyes kudarcok, máig ható sikerek

A politikai vezetőréteg komoly elvárásokat támasztott saját magával szemben: az ország teljes és gyors átalakítását tűzte ki célul. ,,Meggyőződésem, hogy ha magyar kormány létesülhet, ez a hazának nagy szolgálatokat tehet, sőt egy szebb jövőnek megállapítója lehet” – írta naplójába Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1867-es rendszerváltás első napjaiban. Háromévi kormányzás után azonban meglehetősen elégedetlen volt az addig elvégzett munkával. Utazásai során szomorúan jegyezte fel a nép kulturális elmaradottságát, a törvények hiányosságait. Lónyay Menyhért ugyancsak csalódottságának adott hangot: „Ha jegyzeteimet tekintem, melyeket a nevezetes 1867. évről, a koronázás és a kiegyezés sikeres keresztülvitelének évéről tettem: minden sorukban a jövő iránti reményt és az életképességükbe vetett bizalmat látom nyilvánulni... Haladt-e szellemileg, felvirágzott-e anyagilag az ország? Az eredmények nem adnak e kérdésekre kedvező választ.”

Andrássy Gyula kormánya megalakulásakor.
Felül középen: Andrássy Gyula miniszterelnök.
Felső sor balról: Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter, Wenckheim Béla belügyminiszter, Lónyay Menyhért pénzügyminiszter, Horváth Boldizsár igazságügy-miniszter;
alsó sor balról: Mikó Imre közmunka- és közlekedésügyi miniszter, Festetics György király személye körüli miniszter, Gorove István földművelés- ipar- és kereskedelemügyi miniszter
(Barabás Miklós kőrajza)

A tenni akarásból fakadó türelmetlenség és a nemzetjobbító eszmékből eredő elvárások értelemszerűen gyors csalódáshoz vezettek.

Ma azonban már látjuk e korszak tartós eredményeit is: a kiegyezés nyomán megindult Budapest nagyvárossá fejlődése, az ország pedig a gazdasági és kulturális modernizáció útjára lépett.

Végül azt is érdemes hangsúlyozni, hogy Magyarország modern kori történelmének leghosszabb ideig fennálló alkotmányos berendezkedése jött létre 1867-ben.

Cieger András
MTA BTK Történettudományi Intézet