Makk Károly

(Berettyóújfalu, 1925. december 22. – Budapest, 2017. augusztus 30.)

Tarr Béla búcsúbeszédét Haumann Péter olvasta fel:

Karcsi,

Hihetetlen, felfoghatatlan és mélyen megrendítő, hogy mi most itt állunk.

Azon gondolkozom, hogy hozzád beszéljek vagy rólad?

Hozzád mert Te mindig élni fogsz számunkra.

Mert itt vagy közöttünk, mosolygós, huncut szemeiddel mint egy örök kamasz aki mindig kész a csínytevésre.

Ugyanakkor azzal a bölcs rálátással ami mindannyiunkat figyelemre kényszerített.

És azzal a gyengédséggel ahogy a világ esendőségeit szemlélted.

Soha nem itélkeztél, inkább mindig megértésre buzdítottál mindenkit.

Néha ez arisztokratizmusnak is tűnhetett, néha gúnyosnak de ez nem így volt.

Mindíg az élettapasztalatod és a finom érzékenységed reakciói voltak.

Láttad az életet, láttad az embereket, a helyzeteket és ábrázoltad őket.

Feltűrted az inged újját, és nekiláttál.

Filmeket csináltál amik mindig az emberi természet lényegéről, az emberi konfliktusokról, vágyakról, azoknak kudarca fulladásáról vagy megvalósulásáról szóltak.

Filmeket csináltál mirólunk!

Az esendőségünkről.

A nagyravágyásunkról.

A magyar filmtörténet más lenne nélküled.

A magyar filmrendezők nagy csapata más lenne nélküled.

Felnevelted a magyar film új meg új generációit, anélkül, hogy tanítottad volna őket.

Csak bátorítottál mindenkit, hogy merje használni a fantáziáját.

Igazi Mester voltál, filmjeidben, gondolkodásodban és az élet élvezetében.

Mert egy igazi “életművész” voltál, mindig tudtad élvezni az életet.

Tudtad, hogy kell jól főzni, hogy kell egy üveg bort kinyitni, hogy kell felöltözni, csábítani, lenyűgözni mindenkit.

És mindig mosolyogni.

Még akkor is mikor dühös, mérges is voltál, te mindig szarkasztikusan mosolyogtál.

Érzelmekkel, szerettel teli ember, megértéssel és gyengédséggel tele.

De ugyanakkor tele nyugtalansággal.

Kiváncsisággal, az “új”-ra való törekvéssel.

Kalandvágyó voltál de úgy, hogy egyszerre konzervatív is.

Igazi “polgár” voltál.

Konzervatív abban az értelemben, hogy mindíg ragaszkodtál a humanista értékekhez, valódi “renaissance” művész.

Igen, igazi humanista voltál, aki mindig kereste azt a belső békét ami minden embernek kijár.

Nem tudom, hogy te elérted-e?

Néha az volt az érzésem, hogy igen, néha nem.

De hát ez már ilyen.

Örök titok.

Azt mindig tudtad, hogy a “szabadság” létfontosságú élet elem.

Te szabadnak születtél és mindíg meg tudtad teremteni és megőrizni a személyes és az alkotói szabadságodat.

Ezzel is példát mutatva mindannyiunknak.

Szeretetre méltó ember voltál, aki tudtál szeretni és elvártad a szeretet.

Karcsi,

Lehetetlen elbúcsúzni tőled!

Egy üveg rose vár rád a fridgiderben és ha majd hidegre fordul az idő visszavárlak egy üveg nagyon jó vörös borral.

Kérlek, gyere és nyisd ki.

− Tarr Béla, Budapest, 2017. 09. 08.

A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia nevében búcsúzom Makk Károlytól, aki 1993-tól az Akadémia tagja, és 2011-től hat éven át, haláláig az elnöke volt. Nem méltatom kivételes életművét, amellyel beírta nevét a filmművészet legragyogóbb rendezői közé. Nem sorolom fel díjait, amelyekkel egészen a legutóbbi időkig folyamatosan jelezték Magyarországon és a világ filmes központjaiban, hogy teljesítménye mennyire eleven érték. A Széchenyi Akadémia elnökétől búcsúzom.
Nem üres kegyeleti szólam, hogy nehéz időszakban vállalta a feladatot.
De tényleg, miért vállalta? Még akkor is, ha az akadémiának szinte a kezdetektől tagja volt, és akadémikus társainak névsora is oly fényes? Miért vállalta a nyolcvanöt éves, világhírű filmrendező, hogy a méltatlan helyzetbe szorított művészeti akadémia elnöke legyen? Az elnökség persze reprezentatív feladat, nem túlságosan időrabló hivatal, de mégiscsak az alkotástól vonta el, és ami még fontosabb, olyan feszültség erőterébe került, amire aligha vágyott. A mindig elegáns Makk Károly, aki bölcs megfontolásból sosem bocsátkozott fölösleges konfliktusokba, valamiért mégiscsak vállalta. Pedig tudta, hogy nem viheti látványos sikerre az akadémia ügyét.

Talán éppen ezért. Talán felmérte, hogy a szerep, amelyet itt betölt, milyen fontos a magyar művészet jelenlegi helyzetében. Az MTA 1992-ben azért alapította a Széchenyi Akadémiát, hogy az 1949-ben kizárt művészeknek elégtételt adjon. Nem azoknak, akiket kizártak, hiszen közülük már senki sem élt, hanem rájuk emlékezve a szabad magyar művészet eszméjének. A korábbi elnökök, Mészöly Miklós és Jancsó Miklós ezt képviselték a mindig változó, de sohasem kedvező körülmények között. És amikor ez az eszme 2011-ben sérülni látszott, utóduk, Dobszay László tiltakozásul lemondott.

Makk Károly ebben a kényes és nem veszélytelen pillanatban vállalta az elnökséget. Gyanítom, hogy emberileg sem lehetett könnyű döntés, hiszen igen közeli barátai voltak az alaptörvényben másik akadémiává emelt művészeti egyesületben. De ezt elintézte magában, és nyilván a barátaival is. Normális körülmények között mindez magától értetődő dolog lenne. A Széchenyi Akadémia szakmai intézmény, amely minden irányzatot képvisel, tagjainak nézeteivel nem foglalkozik. Testületileg nem politizál.

Azonban igen hamar eljött a pillanat, hogy a Széchenyi Akadémia vezetőségének meg kellett szólalnia, előbb általánosságban, az alkotás szabadságát fenyegető diszkriminatív jelenségek ellen, majd konkrétan, amikor Konrád György rosszízű sértegetés célpontja lett. És most legutóbb is, amikor az MTA elnökét érte méltatlan támadás.

Makk Károly kezdeményezően vett részt a nyilatkozatok megfogalmazásában. Tudta, hogy ha az általa vezetett akadémiában megtestesülő eszme sérül, akkor alapítóinak és tagjainak, Nemes Nagy Ágnesnek és Kurtág Györgynek, Tarr Bélának és Kertész Imrének és a többieknek a szellemi teljesítményét szorítják ki a magyar kultúrából, és ez, akár tagja az akadémiának, akár nem, minden alkotó elmét veszélyeztet, végső soron pedig a művészi képzelet szabadságát korlátozza. Ami – azt hiszem, szükségtelen indokolnom – a művészetek világán túl is helyrehozhatatlan károkat okoz.

Hálával és tisztelettel gondolok Makk Károlyra, hogy ezt így gondolta. Nevét filmjei őrzik meg, de akadémiai elnöksége is része nagyszerű életművének. A filmek mögött ott van ez a néhány év is: amikor a megbecsüléstől övezett rendező kilenc évtized magasából új szerepet vállalt. Nem tudom, eszébe jutott-e Babits Mihály: „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás." De szeretném megköszönni, hogy átérezte felelősségét. Hogy még a nyár elején is, halála előtt pár héttel nekilátott, hogy pontos dramaturgiai érzékkel mondatokat javítgasson és helyezzen át, mert, ahogy mondta, tiltakozni is csak elegánsan, sőt, hadd tegyem hozzá, fölényes és derűs könnyedséggel szabad. Azt hiszem, ettől volt olyan kivételes a művészete. Csak így lehet szabadnak maradni, ezt hagyta örökül.

− Ferencz Győző

Levél Makk Károlynak 2017 szeptember 7-én, két nappal a temetése előtt
Hegymagas, 2017-9-7.

Karcsikám, téged itt szerettek.
Úgy sejtem, nem ellenzed, hogy igyam egy pohárral a művészi egészségedre abból a palack Badacsonyi Liliomfi Olaszrizlingből, amelyet Szászi úrtól kaptam, téged köszönt vele.
Szomszédaim Karcsi bácsi egészségéről kérdezősködtek.
A környék varázsa testesült meg Liliomfiban, aki Darvas Iván is volt, és te is voltál.
Hallja szomszéd, ez az ország szíve-lelke, mondta a pincéje előtt, és a Balaton fölött, erős kijelentő módban, néhai Czanka Gábor szomszédunk egy ezüstös szeptemberi délután.
Néha kicsit gyanakvóan mért végig: Maga is onnan az Alföldről jön, ahol szőlő nélkül is tudnak bort csinálni?
A művész urat nemcsak szerették, de ismerik is, egy húron pendülnek vele.
Mi onnan, Biharból zömökebbek is vagyunk, nem olyan lenge szeleburdik.
Arról is értesültünk, hogy a végén az ember elmegy.
Igen, ez a játék még most is kitelik tőle.
Kórházi intenzív osztályon láttalak tíz napja.
Karcsi bácsi ébren van? – kérdezték egymást az ápoló hölgyek.
Igen, kedveseim, ébren van.
A meztelen felső testedre csővezetékek voltak ragasztva.
Nem voltál egyedül, ott volt nálad kedves feleséged, Hanna, ott volt szépséges lányod, Lili, és autóúton robogott hozzád fiad, a gézengúz és gigerli Dömötör.
És még ki mindenki látogatott meg egy elmevillanásra, akik mostanában ismét látták a filmjeidet, és elzárva a televíziót, azt mormolhatták: ez még mindig él, agyoncsapni sem lehet.
Legbölcsebb elhomályosodó szemmel bólintani felé:
Boldogság szálljon rá, ott, ahol van.
Hol vagy?
Netán a Szerelem című filmedben?

− Konrád György

Konrád György beszédén kívül egy korábbi, Makk Károly 90. születésnapjára írt Konrád-szöveg is elhangzott a temetésen Nagy-Kálózy Eszter előadásában.