Turanizmus, török–magyar kapcsolatok, Rákóczi újratemetése

Vermont az Amerikai Egyesült Államok második legkisebb népességű állama, ezenfelül az egyetlen olyan New England területén, amely nem határos az Atlanti-óceánnal. A gyéren lakott állam fővárosában, Montpelier-ben élők száma nem éri el a tízezer főt. Ehhez képest az 1791-ben megalakult Vermonti Egyetemnek (University of Vermont) otthont adó Burlington a maga majd negyvenezer lakosával szinte metropolisznak számít.

A burlingtoni campus Fotó: Katona Csaba

Az egyetem, amely abban az évben jött létre, amikor a korábban pár évig önálló Vermont csatlakozott az Egyesült Államokhoz, volt a házigazdája az Austrian Studies Association (ASA) éves konferenciájának. Az ASA-t 1961-ben hívták életre azzal a céllal, hogy az egykori Habsburg Birodalom, Ausztria–Magyarország és a modern Ausztria történelmét, kulturális örökségét, valamint mindenkori jelenét kutassa, továbbá hogy a régió multietnikus, soknyelvű és többes identitású jellegét interdiszciplináris konferenciákon mutassa be, illetve ösztöndíjakkal és különféle csereprogramokkal támogassa a közép-európai–amerikai kapcsolatokat.

Ausztria és a Kelet

Az idei tanácskozás címe „Ausztria és a Kelet” (Austria and the East / Österreich und der Osten) volt. A neves amerikai és európai előadók részvételével megrendezett konferencia helyszínéül kijelölt Vermont azért tűnt kiváló választásnak, mert az államban magas a német és osztrák származású lakosok aránya.

Összesen 57 olyan település található itt, ahol legalább 10 százalékot tesz ki a német nyelvű lakosság arányszáma (Burlingtonban 8,9 százalék).

Mint megtudhattuk, számos, főleg kisebb településen szinte második nyelv a német.

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatói önálló panelben kaptak lehetőséget a bemutatkozásra. A magyar panel előadói az ismert kortárs osztrák kulturális antropológus és orientalista, André Gingrich ún. frontier orientalism elméletén keresztül vizsgáltak számos történeti kérdést. A felvetett kérdések jól illeszkedtek Maureen Healy professzor asszony (Lewis & Clark College, Portland, Oregon) az „Osztrák gazdasági elképzelések a »Kelet« kapcsán a 20. század első felében című, a tudományos találkozót felvezető, vitaindító előadásához.

Kétarcú viszony a Kelettel – A frontier orientalism magyar kritikája

A magyar előadók közül az elmélet kritikai bemutatására, egyben a magyar orientalisztikának a Habsburg keretekbe történő beillesztésére Csaplár-Degovics Krisztián tudományos főmunkatárs vállalkozott.

Az alapvetően arabista Gingrich elméletét egy 1998. évi, Burgenlandban végzett kutatás „melléktermékeként” határozta meg. Az osztrák akadémikus a neonacionalizmus jelenségét vizsgálva azt állapította meg, hogy az osztrák identitás elválaszthatatlan része lett az oszmán kori háborúkra való emlékezés. Mivel Ausztria az európai kultúra részeként a felvilágosodás orientalista szemléletével is átitatódott, továbbá birodalmi létéből fakadóan külpolitikájában az Edward Said által leírt „klasszikus orientalizmus” elemei is felbukkantak, a három irányzat találkozásával furcsa, kétarcú viszonyt alakított ki a Kelettel. Egyrészt a Kelet egzotikus, inspiráló jellege jelen volt az osztrák birodalomfél építészetében, divatjában és művészetében, másrészt az Oszmán Birodalom nem egy tengerentúli, távoli misztikus világot szimbolizált, hanem egészen az első világháborúig azt a szomszédos muszlim birodalmat jelentette, amelyet fegyveres erővel kellett Közép-Európából kiszorítani, és amellyel ezt követően meg kellett találni a mindennapi modus vivendit. Bosznia elfoglalása Gingrich szerint tovább árnyalta az osztrák Kelet-kép kétarcúságát: miközben a birodalomban megerősödött az az önkép, hogy Ausztria Európa, illetve „a Nyugat” keleti határrégiója, Bosznia okkupációjával fizikailag birtokba vette a Kelet egy darabját.

Az okkupáció az addig negatív és fenyegető muszlimképet kettéválasztotta: megjelent a „jó muszlim” és a „rossz muszlim” fogalma.

Előbbi jelentette a bosnyákokat, utóbbi a törököket.

Csaplár-Degovics rámutatott, hogy bár Gingrich elméletének számos eleme kétségtelenül igaz Magyarországra is, egy alapvetően osztrák-német jelenséget nem szabad az egész egykori Habsburg Birodalomra kiterjeszteni. Ugyanígy vitatható, hogy Gingrich az évek óta zajló menekültválság hatására számos kortárs kultúrantropológiai jelenséget vetít vissza a történelmi múltra vagy legalábbis igyekszik magyarázatukul történelmi gyökereket találni.

A prezentáció a fentiek mellett összefoglalta a magyar orientalisztikai kutatások történetét a 20. század elejéig, bemutatta a századfordulós magyar imperializmus törekvéseit, illetve beilleszkedésüket a közös, osztrák–magyar külpolitika gyakorlatába. Megállapította, hogy a dunai monarchia Kelet-kapcsolatait nem érdemes külön, csak Ausztriára és Magyarországra lebontva vizsgálni, mert a birodalom multietnikus jellegéből fakadóan ez egy közös, komplex kutatási téma. Az előadást követő vitában megszólalók ez utóbbi megállapítást tovább finomították, és több javaslatot tettek a frontier orientalism elméleti és kutatási kereteinek bővítésére.

A turáni eszme Magyarországon

Paksa Rudolf tudományos munkatárs a magyar turanizmus kezdeteit mutatta be globális perspektívából. Előadásából kiderült, hogyan illeszkedett bele a turanizmus a nyugati világban a 19–20. század fordulóján széles körben elterjedt Kelet-kultuszba, ugyanakkor milyen sajátosan hazai okok miatt lett népszerű Magyarországon. Mást jelentett ugyanis a „Kelet” fogalma a nyugati gyarmattartó országoknak, az Oszmán Birodalommal határos Habsburg Monarchiának, valamint a keleti eredetét mindig számon tartó magyarságnak. Az előadásból kiderült, hogy a turanizmus jegyében történő őskeresés és rokonnép-keresés nem volt egyedi jelenség a 19. századi Kelet-Európában. Esetünkben azért volt különösen nagy jelentősége a keleti népek felé való nyitásnak, mert

a rokonkeresés az Európában nyelvileg elszigetelt magyarság számára egyúttal az elhíresült herderi prófécia nyomasztó súlyát is enyhíteni szándékozott.

A turanizmus praktikus haszna a nagypolitika számára pedig abban állt, hogy a keleti nemzetközi kapcsolatok kiépítésének is adott egyfajta eszmei alapot. Előadása végén Paksa Rudolf röviden kitért arra is, mi történt a századelő Magyarországán népszerű turanizmussal az első világháború után.

A kiegyezés kései lezárása

Katona Csaba tudományos munkatárs egy szimbolikus esemény, II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak 1906. évi hazahozatalán keresztül mutatta be a századelő sajátos magyar–török kapcsolatait. A szerző Halász Hajnallal és Ólmosi Zoltánnal még 2004-ben adott ki egy, a témát feldolgozó forráskötetet. Prezentációjában („Between the Ballhausplatz and the Ottoman Empire: The Reburial of Ferenc Rákóczi II”) léptékváltással, egy konkrét esemény felidézésével villantotta fel, hogy a századelőn hogyan viszonyult a magyar politika az oszmán államhoz.

Rákóczi Ferenc és társai 1906. évi kassai újratemetése sokkal több volt egy kegyeleti aktusnál.

Egyfelől politikai akaratok ütköztek egymással – a hőskultuszt ápoló, kuruckodó felfogás feszült szembe Ferenc Józsefnek és körének Rákóczit elvető, időhúzó magatartásával.

II. Rákóczi Ferenc hamvainak a kassai Székesegyházba szállítása, 1906
Volt egyszer egy Magyarország. Szerkesztette: Gerő András-Jalsovszky Katalin-Tomsics Emőke
Balassi Kiadó-Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 1996, 60. kép. Forrás: mek.oszk.hu

Másfelől felismerhető volt az ellenzék egyik vezetőjének, a Rákóczi csontjait azonosító Thaly Kálmánnak és körének törekvése, hogy nyisson a török diplomácia irányába, jól illeszkedett a Kelet felé fordulás, a nagy keleti testvérnépek keresésének eszmeiségébe. Bár a végső lökést a fejedelem és hívei földi maradványainak hazahozatalára Isztambulból (Konstantinápolyból) a király és az ellenzék közötti, 1904. évi politikai megegyezés adta meg, tény, hogy személyesen Ferenc József utasította Tisza Kálmán miniszterelnököt a szükséges lépések megtételére. A hamvak hazahozatalában nem véletlen kapott komolyabb szerepet Thaly helyett az uralkodóhoz közel álló Thallóczy Lajos történész, pénzügyminiszteri osztályvezető, jeles balkanista és albanológus. Az, hogy a szultáni diplomáciával kiváló kapcsolatot tudott kialakítani, nagymértékben a vele remek viszonyt ápoló nagyvezírnek, Ferid pasának volt köszönhető, aki albán arisztokrata volt. (Az Isztambuli Magyar Intézet igazgatója, Fodor Gábor jelenleg a téma török forrásait kutatja, hogy az előadóval közös publikációban mutassák be az újratemetés kapcsán a török–magyar viszonyokat.) Rákóczi és társainak újratemetése Kassán egyrészt kegyeleti aktus, másrészt belpolitikai játszma volt, de emellett a turáni gondolatot dédelgető magyar körök tapogatózása is a törökök irányába.

Az újratemetéssel az utolsó „lázadó” is hazatért, ezért az eseményt joggal tekinthetjük a kiegyezés kései, szimbolikus lezárásának.

Más kérdés, hogy pár évvel később a Turáni Társaság soraiban bukkantak fel többen is az újratemetés előkészítésében részt vevők közül, akik addigra feladták az önálló magyar útkeresést a török irányba, és helyette az összbirodalmi kapcsolatok kiépítésének szolgálatába álltak.

Magyar történészek Burlingtonban (balról jobbra: Paksa Rudolf, Csaplár-Degovics Krisztián, Katona Csaba)

Oszmán–magyar kapcsolatok a török historiográfia szemszögéből

Emre Saral, az ankarai Hacettepe Egyetem tanársegédje az oszmán/török levéltári források tükrében vette górcső alá a sajátos magyar Kelet-kapcsolatokat. Előadásában („Relations between Hungary and Turkey and Their Repercussions, 1876–1939”) átfogó képet adott a „hosszú 19. század” magyar–török kapcsolatairól és a magyar Kelet-politikáról. Hasonlóan Gingrich megközelítéséhez a török történész is érintette a 16–18. századi oszmán háborúk hatásait, és bemutatta azt a folyamatot, amelynek során a fenti háborúk ellenére megjelent a két nép közötti szimpátia: ebben komoly szerepet játszott II. Rákóczi Ferenc, majd az 1848–1849-es emigránsok befogadása. E szimpátia részeként a magyar politikai elit mindig is törekedett valamiféle közvetítő szerep eljátszására a Ballhausplatz (ebben az értelemben a Monarchia egésze) és Isztambul között, mint ahogy arra is, hogy az annexió okozta oszmán–osztrák–magyar feszültségek minél előbb elsimuljanak. Ebben szerepet játszott, hogy a magyar turanista mozgalom, illetve egyes kiemelkedő magyar turanista értelmiségiek jelentősen hozzájárultak a modern török nemzeti gondolat kifejlődéséhez, és a két világháború közötti időszakban a modern török államépítés folyamatához is. Ugyanakkor Saral zárógondolata az volt, hogy bár 1924 és 1940 között valóban csúcson voltak a magyar–török diplomáciai, kulturális és tudományos kapcsolatok, ezeket nem sikerült hasonló gazdasági eredményekre váltani

K. und k. katonák Kínában

A konferenciának volt egy további magyar előadója is. Mervay Mátyás a New York Egyetem történelem doktori programja keretében foglalkozik Közép-Európa és a Távol-Kelet kapcsolatával. Előadásában a Monarchia azon katonáinak sorsát követte nyomon, akiket az első világháborús keleti fronton az orosz hadsereg foglyul ejtett, majd a cári hatóságok különböző szibériai táborokba internáltak, ám sikeresen megszöktek, és Kínában találtak menedéket. Az előadó kitért a tengerentúli német és osztrák–magyar közösség által finanszírozott segélyszervezetek távol-keleti orosz lágerekbe küldött támogatásaira és a szökevényeket segítő Észak-Kínában és Mandzsúriában élő civilek tevékenységére is. Véleménye szerint nagyrészt sikeres volt a kínai hatóságok igyekezete, hogy megfeleljenek a nemzetközi humanitárius egyezmények által támasztott elvárásoknak, amikor gyűjtőtáborokban szállásolták és látták el a szibériai menekülteket.

Az események általános áttekintése után egyéni élettörténeteket hallgathatott meg a közönség, amelyek a volt szökevény hadifoglyok túlélési technikáit és egzisztenciateremtő törekvéseiket voltak hivatottak illusztrálni. Szó esett többek között Hudecz László sanghaji és Rolf Geyling tiencsini építészekről, Tatz Kálmán festő-szobrászról, valamint olyan kalandorokról is, mint a botcsinálta harbini balettmester Hermann Béla vagy a hongkongi nemzeti hős Kobza Jenő.

Mervay Mátyás előadásában doktori disszertációjának három kutatási irányát mutatta be: Kína szerepét az első világháborúban, a 19. századi nagyhatalmi politika „utolsó kínai fellépését”, valamint a hadifoglyok háború utáni sorsát.