Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről

Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.

Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv.

A napló, amelyből kettő van

A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történé­szek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében.

Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kí­vánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumen­tumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte.

Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.”

Wettstein János követségi tanácsos és Csáky István gróf Forrás: A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920)

A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre.

„Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhe­lyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehe­tős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivis­ták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csa­tolják el Magyarországtól.”

E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet.

A magyar delegáció a békefeltételek átvétele után a francia külügyminisztérium lépcsőjén (1920. január 13.) Fotó: Bibliothèque nationale de France

A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből.

Historiográfiai unikumok

Apponyi Albert gróf, a magyar békedelegáció elnöke (1920) Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a ma­gyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a te­rületvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folya­modványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határ­javaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szép­ségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tün­tetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról.

A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépíró­nőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki.

Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy új­ságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez.

A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták.

Legendás beszéd és prózai befejezés

„Öreg ember nem vén ember.” Karikatúra a Franciaországot jelképező Marianne-nak udvarló Apponyiról. Forrás: Mátyás Diák, 1920. január 18. 5. o.

A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”).

Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.

„A békeküldöttségnek eddigi kéz alatti tárgyalásaiból nyert némileg kedvezőbb benyomásai ellenére a főbb francia lapok és a Temps szerint a londoni konferencia úgy a Nitti által képviselt, mint a magyar álláspont elvetésével a régi békefeltételek fenntartása mellett döntött volna.

„Aláírjuk-e?...” Forrás: Borsszem Jankó, 1920. május 16.

Minthogy nincs kizárva, hogy egy rideg válasz adása által a békeszerződés aláírásának megtagadását s így egy új helyzetet akarnak provokálni, melynek alapján inkább megvolna a lehetőség arra, hogy a kis államokkal szemben vállalt kötelezettségekből engedjenek a mi javunkra, a békeküldöttség igen nehéz elhatározások előtt áll, mert a fenti lehetőséggel szemben viszont az aláírás megtagadásának reánk nézve katasztrofális következményei is lehetnek. Rendkívül fontos lenne tehát autentikus tájékoz[tat]ást szerezni arra vonatkozólag, hogy milyen állást foglalna el az antant velünk szemben az alá nem írás esetében.

A külügyminiszter megkerestetik tehát, hogy e célból szigorúan bizalmas formában a legsürgősebben intézzen kérdést az olasz kormányhoz Cerruti vagy Nemes útján, vajon a románok, csehek és szerbek ezen esetben fel lennének-e hatalmazva Magyarországba való bevonulásra, vagy lehet-e attól tartani, hogy ezt felhatalmazás nélkül is megteszik.”

(Wettstein-napló)

Ugyancsak kevéssé ismert, hogy miként jutott osztályrészül a senki által nem kívánt tizenöt perces történelmi hírnév a békeszerződés aláíróinak. A szerkesztő ismertetése szerint „az aláírók személyének kijelölése nem ment könnyen, a Minisztertanács nem kevesebb, mint négy ülés­ben volt kénytelen foglalkozni a kérdéssel. A kormány tagjai egymásra mutogattak, de egyikük­nek sem akaródzott elvállalni a kétségkívül kínos megbízatást.

Csak Teleki Pál és később Soós Károly vál­lalta volna önként a feladatot, őket azonban Apponyi javaslatára felmentették, mert az elszakított magyar­ság lelkén, úgymond, még fájdalmasabb sebet ejtett volna, ha a békét erdélyi származású politikus írja alá.

(…) Május 28-án már véglegesnek látszott a névsor (Soós Károly, Pekár Gyula, Drasche-Lázár Alfréd), melyről azonban ketten rögtön »leiratkoztak«. Soós arra hivatkozott, hogy felkereste őt a Nemzeti Hadsereg két tábornoka, s közölték vele, hogy »igen lesújtólag hatna a nemzeti hadsereg körében, ha a honvédelmi minisz­ter úr menne ki Párizsba a békét aláírni«. Még érdekesebb volt Pekár magyarázata, aki azt állította, hogy agg édesapja »nem akarja megérni, hogy a fia írja alá a Magyarországot megcsonkító békeszerződést. Ha mégis megtenné, úgy nem akarja őt többé látni.« A Külügyminisztérium jelöltje, Drasche-Lázár Alfréd államtitkár nem lépett vissza, ő már korábban jelezte, hogy hivatali kötelességből hajlandó vállalni a feladatot. Mellé a kormány – feltehetőleg Horthy nyomására – végül a legkisebb befolyással rendelkező tagját, Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi minisz­tert delegálta. Benárd nem hivatkozhatott sem a Nemzeti Hadseregre, sem idős édesapja érzékenységére – félárva volt, korán elhunyt édesanyja és iszákos apja helyett egyik iskolatársának nagybátyja gondosko­dott az ő és testvérei neveléséről.”

A magyar békeszerződés aláírása a Nagy-Trianon palota Cotelle termében (1920. június 4.) Fotó: Ministère des Affaires Étrangères, Archives Diplomatiques

Az 1920. június 4-én, délután negyed 5-kor kezdődő aláírásnál a Wettstein-napló szerint nagyszámú meghívott küldöttség volt jelen, maga az esemény pedig minden incidens nélkül folyt le. A Csáky-napló szerint, amint a magyar küldöttség tagjai „kiléptek a kastélyból, az udvarban a díszőrség tisztelgett. A magyar küldöttek az összekötő tisztek társaságában visszatértek az Hôtel des Réservoirs-ba.”

A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató.

A magyar békeküldöttség naplója
Neuilly – Versailles – Budapest
(1920)

A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós

MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
Budapest, 2017