Magyar–román közös múlt: nemzetállami értelmezések helyett szakmai párbeszéd

1916. augusztus 27-én Románia hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, a román csapatok pedig hamarosan Erdély területére is betörtek. A támadás során szeptemberben a román hadsereg Parajd–Székelyudvarhely–Nagyszeben–Orsova vonalig jutott. A Székelyföld egésze és több más fontos város, így Brassó és Fogaras is, román kézre került.

Felrobbantott vasúti híd a magyar-román határnál (1916) Forrás: FORTEPAN

A székelyföldi magyarok tízezrei menekültek nyugatra. Ám a központi hatalmak rövidesen ellentámadásba mentek át. Az osztrák–magyar és német csapatok báró Arthur Arz von Straußenburg osztrák–magyar, valamint August von Mackensen és Erich von Falkenhayn német tábornokok vezetésével kezdték meg az ellencsapást. Alig két hónap alatt kiűzték Erdélyből a román csapatokat, majd Bukarest felé vették az irányt, amelyet dél felől immár a szövetséges bolgárok is szorongattak. 1916. december 6-ára a román főváros a központi hatalmak kezére került.

Politikai játszmák, területi igények

Mindennek sajátos előtörténete volt. Romániának az antant oldalán való hadba lépése a román nemzeti területek egyesítését célzó törekvésekre vezethető vissza. Románia 1883-ban szövetségi szerződést kötött a Monarchiával és Németországgal, öt évvel később pedig Olaszországgal. Vagyis lényegében csatlakozott a hármas szövetséghez. Ez a szerződés érvényben volt 1914-ben, a háború kitörésekor is. Románia azonban a semlegesség mellett kötelezte el magát. Politikusai arra hivatkoztak, hogy szövetségesei támadó háborúban vesznek részt, az ebben való részvételre pedig nem kötelezi őket a szerződés.

Ion I. C. Brătianu Forrás: www.descopera.ro/

A Ion I. C. Brătianu vezette román kormányban a németbarát erők, köztük az 1914-ben trónra lépett I. Ferdinánd román király és tanácsadói fokozatosan háttérbe szorultak. Ugyanakkor az oroszok, majd a nyugati nagyhatalmak által is kilátásba helyezett területi nyereség lehetősége kezdettől fogva fontos szerepet játszott a bukaresti politikában.

Tisza István magyar miniszterelnök nem véletlenül tartotta kiemelkedően fontosnak Bulgária hadba lépését már 1914 nyarán: részben azért, hogy bolgár segítséggel Szerbiát harapófogóba szorítsák, de azért is, mert tartott egy esetleges román támadástól. Románia ugyanis nem volt teljesen elzárkózó a beavatkozás kérdésében, területi igényei mentén igyekezett a számára legjobb döntést meghozni. A központi hatalmak a Románia számára fontos területek közül Besszarábiát ígérték oda, míg az antant Erdélyt és Bukovinát. Végül ez utóbbi elképzelés volt a meggyőzőbb, a kilátásba helyezett román területi nyereség határait részletesen rögzítették, beleértve Erdélyt is.

Nemzetépítő törekvések tágabb összefüggésben

A bécsi román nagykövet 1916. augusztus 27-én adta át a hadüzenetet a Monarchia képviselőjének, ezt követte a román betörés Erdélybe. Ennek az eseménynek a centenáriumához kapcsolódva rendezett az MTA BTK Történettudományi Intézet első világháborúval foglalkozó OTKA-kutatócsoportja („Kelet-közép-európai nacionalizmusok az első világháború éveiben”) nemzetközi történészkonferenciát a Bukaresti Magyar Intézettel. A Szarka László történész vezette kutatócsoport a „Nagy Háború” alatti nemzetállami törekvésekkel, a nemzeti gondolattal, nacionalizmussal, illetve ezek háborús vonatkozásaival foglalkozik.

Kolozsvár, Hunyadi Mátyás szobránál (1913) Forrás: FORTEPAN/ Veszprém Megyei Levéltár/ Nemere Péter adományozó

Ennek jegyében tavaly tavasszal a cseh−szlovák−magyar kapcsolatokról rendeztek konferenciát Miskolcon, ősszel pedig Szófiában a bolgár–magyar kapcsolatokról. Szintén tavaly nyáron Budapest adott helyet egy nagyobb nemzetközi tanácskozásnak. A konferenciák anyagából egy-egy magyar és angol nyelvű tanulmánykötet készül. Bár a bukaresti rendezvénynek a román hadba lépés 100. évfordulója jelölte ki az időpontját, a szimpózium témája nem „csak” arra szorítkozott. Az csupán apropóul szolgált ahhoz, hogy a román és magyar nemzetépítő törekvéseket tágabb összefüggésekbe helyezve, a román kollégákkal közösen, összehasonlító szempontok alapján vizsgálhassák az előadók.

A többszólamú narratíva kora

A bukaresti Balassi Intézetben élénk sajtóérdeklődéssel kísért rendezvényen Kósa András László igazgató köszöntője után a budapesti Közép-Európai Egyetemen doktorált Răzvan Pârâianu, a kérdéskör nemzetközileg ismert román szakértője az első világháború romániai emlékezetpolitikájának változásairól beszélt. Pârâianu egyebek mellett azt illusztrálta, hogy egy-egy múltbeli esemény, így az első világháború is, miként kaphatott újra és újra más-más jelentéstartalmat, aszerint, hogy miként változott az azt övező ideológia. Reményét fejezte ki, hogy a szimpózium hozzájárulhat a magyar és román közös múlt e nehéz kérdésekkel terhelt fejezetének ideológiáktól mentes megközelítéséhez.

A marosvásárhelyi katonai alreáliskola hallgatói és oktatói (1910) Forrás: FORTEPAN/Péchy László adományozó

Katona Csaba, az MTA BTK Történettudományi Intézet történésze azt vizsgálta, hogy miként tükröződött a száz évvel ezelőtti román hadba lépés a magyar magániratokban: naplókban és visszaemlékezésekben. A hagyományosnak nevezhető történeti irányzatok (hadtörténet, eseménytörténet, politikatörténet stb.) mellett ma már egyre nagyobb figyelmet szentel a történészszakma annak, hogy a hétköznapi emberek miként éltek meg egy-egy, később sorsdöntőnek nevezett eseményt. Az első világháború idején keletkezett naplók, memoárok, levelek kutatása több országban is mind nagyobb figyelmet kap a „Nagy Háború” centenáriumán. Az előadó több korabeli napló vizsgálata révén arra a következtetésre jutott, hogy a fennmaradt iratok alapján lényegében lehetetlen egységes megéléstörténetről beszélni, hiszen a későbbi, propaganda által befolyásolt egyszólamú, nemzeti szempontú narratíva a háborús években még korántsem vált uralkodóvá. Másképp reagált a helyzetre a Hajdúságba menekülni kényszerülő erdélyi egyházi ember, a híreket csak az újságokból követő idős miskolci költő vagy a Brassóban állomásozó magyar katona.

A „Kárpátok őre”. Szeszák Ferenc alkotása. 1915-ben állították fel Kolozsváron. Az Erdélybe bevonuló román csapatok 1918-ban felrobbantották. Forrás: FORTEPAN/Magyar Földrajzi Múzeum/Erdélyi Mór cége

L. Balogh Béni a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának munkatársa Erdély és az erdélyi románság 1916-os helyzetéről beszélt. Egyéni történetekkel, így például a kor vezető erdélyi román politikusának, Alexandru Vaida-Voevodnak a Monarchiával lojalitást vállaló megnyilvánulásaival, illetve a közös osztrák–magyar hadseregben harcoló erdélyi, bánsági románok hősiességével is illusztrálta, hogy nem lehet a románságnak a történelmi eseményekre adott egységes reakciójáról beszélni.

Sérelmek és eredménytelen megegyezési kísérletek

Cornel Sigmirean, a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetem oktatója azokra a dilemmákra is felhívta a figyelmet, amelyekkel az erdélyi románság volt kénytelen szembesülni. Arra például, hogy milyen választásra kényszerültek az Osztrák–Magyar Monarchia román nemzetiségű tisztjei: az államhoz (hazához, uralkodóhoz) legyenek hűségesek, vagy a nemzethez? Az előadó esettanulmányokkal mutatta be, hogy többnyire az utóbbi álláspont bizonyult döntőnek, még akkor is, ha később a román állam bizalmatlan volt a korábban a Monarchiát szolgáló tisztekkel.

Szarka László az Erdélyre vonatkozó különböző, román és magyar politikai elképzeléseket ismertette nemzetközi kontextusba ágyazva. Megállapította, hogy a román és magyar nemzetállami vízió szükségszerű ütközése is a fegyveres konfliktus irányába hatott. A nemzetállamok megteremtésének kísérlete a vegyes lakosságú Kelet-Közép-Európában kikerülhetetlenül vezetett feszültségekhez, a 19. században lábra kapó, majd egyre fokozódó és a teljes etnikai területre kiterjesztett nemzetállami nacionalizmus a háborús időkben különösen megerősödött. Mivel a román nemzet egyesítése egyetlen állam keretein belül csak Erdély elcsatolásával jöhetett létre, a két elképzelés nem férhetett meg egymás sérelme nélkül. Az 1916-ban a nagyhatalmi konfliktusok részévé vált Erdély-kérdés többé nem adott lehetőséget arra, hogy a két nemzet érdekeinek egyeztetésén alapuló megoldások születhessenek, ami eleve illuzórikussá tette az 1918. évi román–magyar megegyezési kísérleteket.

Plakát 1914-ből Forrás: pinterest.com

Szőts Zoltán Oszkár arra kereste a választ, hogy a nemzetközi történetírás miben látja az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának okát. Szerinte a centenáriumi szakirodalomban konszenzus van a tekintetben, hogy számos ok együttese eredményezte a szétesést. Ezek közül a legfontosabbak a soknemzetiségű államban a háborús vereség hatására kiéleződött nemzetiségi ellentétek, illetve a Monarchia felszámolásában érdekeltté vált antanthatalmak és az általuk felkarolt nemzetállami törekvések voltak. Kiemelte azonban, hogy a Monarchia s azon belül a Magyar Királyság felbomlásának bonyolult kérdésére nem lehet egyszerű, még kevésbé leegyszerűsítő választ adni: a nagy horderejű változás mögött számos ok láncolata húzódott meg, amelyek vizsgálata még korántsem fejeződött be.

Empátiával, szakmai kritikával

Az előadásokat követő kerekasztal-beszélgetésen egyetértés volt abban, hogy a korábbi évtizedekben a történetírást az etnocentrikus nézeteket valló történészek uralták. Ez meglehetősen egyoldalú megközelítéseket eredményezett, hiszen a bonyolult és összetett folyamatokat egyetlen szempontból, a nemzetállamok kialakulása szempontjából vizsgálták. Ezt a szemléletet részben árnyalta az 1945 utáni marxista történetírás, ugyanakkor erős ideológiai béklyókkal kötötte meg a kutatók kezét azzal, hogy hosszú évtizedeken át mindent osztályharcos szemszögből kellett magyarázni. Bár ez az osztályharcos szemlélet ma már jobbára a múlté, a nemzet(állam)i egység szempontjait abszolutizáló és a szomszédos nemzetek hasonló törekvéseit figyelmen kívül hagyó értelmezés korántsem az.

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői Forrás: Bukaresti Magyar Intézet/Balassi Intézet

Emiatt az első világháború és a versailles-i rendszer kérdéseiben a román és magyar történeti narratíva szinte minden elemében eltért egymástól. A két értelmezés elbeszélt egymás mellett: ami az egyik oldalon siker, az államépítés kezdete volt, a másikon nemzeti tragédia, a birodalmi keretek közt fejlődő történeti magyar állam vége. Az 1914 előtt számos közös ponton érintkező magyar és román nemzetépítés, az azonos nemzetközi szövetséghez tartozó két ország története egymással alig érintkező narratívák részeként létezett tovább egymás mellett, illetve jórészt egymással szemben. A bukaresti szimpózium azt látszott bizonyítani, hogy az 1916. évi tragikus konfliktus kapcsán a legnehezebb kérdésekről is lehet empátiával és szakmai kritikával, sokrétű, sok szempontú vizsgálatokat bevonva párbeszédet folytatni.