Kötődés és érdekazonosság: egy magyar jezsuita útja az esztergomi érseki székig

Pázmány Péter alapvetően nem hitvitázó, térítői, írói munkásságának köszönheti, hogy 400 évvel ezelőtt, 1616 őszén kinevezték esztergomi érsekké. Pályájának e legfontosabb fordulata csak az európai történelem, a korabeli nemzetközi politika és diplomácia összefüggéseiben értelmezhető és érthető meg – állapítja meg az mta.hu számára írt cikkében Tusor Péter történész.

2016. október 5. Tusor Péter

2016 a magyar történelmi emlékezés pezsgő esztendeje. Nándorfehérvár 560, Mohács 490, Buda elestének 475, Szigetvár 450 éves évfordulója, a Nagy Háború sűrű centenáriumi eseményei Ferenc József halálának közelgő 100. évfordulójával, az 1956-os forradalom és szabadságharc kerek hat évtizede. A többségükben tragikus alkalmak változatos terepét nyújtják az emlékezetkultúrának és -politikának. Minden esetben élénk a megemlékezéseket övező tudományos diskurzus.

Egy szimbolikus pillanat

Pázmány Péter Forrás: Wikimedia Commons

Az emlékezésre méltó események még egy kerek évszámmal szaporíthatók. Szeptember 28-án volt Pázmány Péter esztergomi érseki kinevezésének 400. évfordulója. Ez az esemény cseppet sem tragikus, éppen ellenkezőleg: a magyar művelődéstörténet szimbolikus mozzanata. Egy egyszerre karizmatikus és kreatív tudós, főpap és politikus történelmi helyzetbe kerülésének napja. Lehetőségei kamatoztatásának legfontosabb mutatója az 1635-ös nagyszombati egyetemalapítás. A hármas – Habsburg-, erdélyi, oszmán – államiság korszakában elképesztő teljesítmény. A Pázmány-évforduló azonban Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 2013-as quattrocentenáriumi eseményeivel ellentétben nem ver különösebb hullámokat.

A köztudatban az él, hogy Pázmány Péter, miután kiváló hitszónok, hitvitázó és az irodalmi magyar nyelv egyik megteremtője volt, méltán és törvényszerűen került az esztergomi érseki székbe, lett a nádor mellett a királyi Magyarország rendi-közjogi vezetője. A kora újkori, úgynevezett „mikropolitikai” kutatások egyik fő megállapítása ugyanakkor, hogy a 16–17. századi politikai kinevezések döntő mozzanata elsődlegesen, a nyilvánosság előtt felvállaltan a lojalitás biztosítása volt. Minden ilyen esemény kizárólag a „patrónus-kliens” szisztéma (magyar változata a familiáris-rendszer) összefüggésében értelmezhető és értelmezendő. Az ancién regime e társadalom- és államszervező rendjét majd a polgári forradalmak számolják fel, és állítják helyére a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét. A karrierek megokolása a párhuzamosan formálódó, szélesedő közvélemény előtt ezután mindig meritokrata és professzionalista alapokon nyugszik. A kapcsolati háló fontossága a rokoni kötődésekig bezárólag a 21. századig megmaradt, de a klientúraépítés a szürke zónába került, diszfunkcionális, korrupciós jelenséggé vált.

Kötődés és érdekazonosság

Megállapításaink alapján Pázmány Péter esztergomi érseki kinevezése támogatásának, előkészítésének, illetve megvalósulásának magyarázatát mind a prágai császári és királyi udvarban, mind pedig Rómában alapvetően nem a magyar jezsuita szerzetes hitvitázó, térítői vagy írói munkásságában találhatjuk meg. A kora újkori mikropolitikai tézis szerint valamilyen szorosabb kötődést és érdekazonosságot kell keresnünk az eseményben meghatározó szerepet játszó Habsburg- és római döntéshozatal irányában.

Caravaggio: V. Pál pápa portréja Forrás: Wikimedia Commons

E kötődésnek kézzelfogható nyomát leljük egy 1616 októberéből, az újonnan épült quirináli palotában tartott pápai audienciáról fennmaradt beszámolóban. Eszerint a Borghese pápa V. Pál (1605–1621) az érseki kinevezés tárgyalása során a következő kijelentést tette: „certo anco amiamo il padre Pasmanÿ”, azaz „bizony szeretjük páter Pázmányt is”. Szavai korabeli speciális terminusnak tekinthetők, miszerint az új érsek a pápai klientúrához is sorolható. Egyszerűbben úgy fogalmazhatnánk, Pázmány bizonyos szempontból teljesen és feltétlenül bírta az egyházfő bizalmát, hogy képviselje a római politikát, érdekeket a császári udvarban.

V. Pál bizalmának alapját – a Prágában működő pápai nuncius kedvező jelentéseinek sorozata mellett, sőt inkább előtt – semmi másban nem találhatjuk meg, mint abban a személyes benyomásban, amelyet a magyar jezsuita tett az egyházfőre 1615. január 5-i magánkihallgatásán. Itt Pázmány nem csak Magyarország vallási és valláspolitikai viszonyairól szólt a pápának. A Pápai Államtitkárság 1615. január 10-i jegyzéke arról tudósít bennünket, hogy kezdeményező módon Pázmány maga hozta elő: a Szentszéknek különös figyelmet kellene fordítania a magyar és a cseh trón, valamint a császári méltóság öröklésének biztosítására. II. Mátyásnak (1608–1619) nem volt gyereke, utódlásának problémái pedig rövid időn belül a harmincéves háború kitöréséhez vezettek. A továbbiakban a magyar szerzetesre úgy tekintettek a római Kúriában, mint akire a szentszéki diplomácia számíthat „az egész kereszténység legfontosabb ügyének”, a Habsburg-utódlás kérdésének kedvező végkimenetelű megoldásában.

Újdonsült kliens a régi ellenség helyébe

Lucas van Valckenborch: II. Mátyás Forrás: Wikimedia Commons

II. Mátyás 1612. évi sikeres császárrá választását követően a beteges, mind depressziósabb uralkodó utódának kiválasztása, az utódlás megfelelő időzítése – és ezzel saját befolyásának átmentése – állt a kormányzást kézben tartó főminiszter, Melchior Klesl bécsi püspök, bíboros, a császári Titkos Tanács elnöke politikájának középpontjában is. A bécsi pékmester fiaként született Klesl a pápai diplomáciával egy időben, sőt talán még némileg előtte felismerte, hogy a korábbi magyar országgyűléseken (1608, 1613) a Jézus Társasága képviseletében és elődje, Forgách Ferenc bíboros, esztergomi érsek oldalán feltűnést keltő Pázmány a legalkalmasabb személy politikája magyarországi képviseletére. Már 1615 áprilisában elindultak a Habsburg-diplomácia lépései Rómában, hogy V. Pál mentesítse jezsuita rendi kötelezettségei és kötöttségei alól. A rendi szabályzat ugyanis nem engedte meg, hogy a jezsuiták főpapi javadalmat tölthessenek be, ráadásul ugyanezt magyar törvény is tiltotta: „Ezeknek [a jezsuitáknak] semmi állandó és fekvő jószáguk és birtokjoguk ne lehessen” – mondta ki az 1608/8. törvénycikk. Pázmány Péter viszonya rendjével ekkor rendkívül feszültté vált, a rendi elöljárók egyenesen el akarták távolítani az országból. Helyzetét súlyosbította a Klesl ellenségének számító Forgách Ferenc 1615. októberi váratlan (mérgezéses?) halála, akinek Pázmány egyszerre volt pártfogoltja, tanácsadója és gyóntatója. Egyúttal azonban lehetőségeit is növelte, hiszen új, „itthoni” patrónusa, Klesl immár nem egyszerű főpapi, hanem egyenesen a prímási székbe szánta. Újdonsült kliensét régi ellensége helyébe. Innen a magyar rendiség vezetőjeként közjogilag kedvezőbb lehetőségei nyíltak a közelgő királyválasztás irányítására. Magyarország 1687-ig volt választómonarchia.

V. Pál brévéje (pápai irata) Pázmány Péternek. Róma, 1615. november 14. Forrás: Archivio Segreto Vaticano, Segreteria de Brevi, Registra, vol. 530, fol. 368r.

Pázmány Péter ügyes politizálásának köszönhetően a Habsburgok magyarországi trónutódlása 1618-ban II. Ferdinánd (1619–1637) megválasztásával, majd megkoronázásával sikeresen megtörtént. A pápai nuncius tudósítása szerint még pénzen is vett szavazatokat, a korban ez nem volt ritka. A római politikai számításokat pozícióba helyezése messzemenően igazolta. A Habsburgok magyarországi uralmi rendszerének nemcsak megszilárdítója és egyik fő képviselője volt, hanem kifejezetten emiatt lett Magyarország prímása. Egyedül történelmi helyzetbe hozója, Melchior Klesl céljai nem váltak valóra. II. Ferdinánd nem bizonyult hálásnak, és röviddel trónra lépte után letartóztatta. Bíborosi kiváltságainak köszönhetően nem végezték ki, a pápai diplomácia kimenekítette, de hosszú ideig a római Angyalvárban kellett raboskodnia. Pázmány pozícióját patrónusa bukása azonban már nem veszélyeztette. Érseksége első esztendeit a harmincéves háború (1618–1648) eseményei, köztük Bethlen Gábor hadjáratai nehezítették. A magyarral ellentétben ugyanis a cseh korona utódlási problémáját nem sikerült megfelelően rendezni, ami gyutacsként szolgált az általános európai vallásháború kirobbanásához.

Pázmány pályájának 400 éve, 1616. szeptember 28-án bekövetkezett fordulata csakis az európai történelem, a korabeli nemzetközi politika és diplomácia koordinátáin értelmezhető és érthető meg.

Tusor Péter (MTA-PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoport)

További információ

Tusor Péter

MTA-PPKE "Lendület" Egyháztörténeti Kutatócsoport

+36 26 577 000 /2924

tusor.peter@btk.ppke.hu