Buda oppugnata 1541 – egy korszakváltó esemény új megközelítésben

A szélesebb olvasóközönség számára alighanem Gárdonyi Géza pár éve a legközkedveltebb magyar regénynek választott műve alapján ismertek Buda török kézre kerülésének körülményei. Az Egri csillagok második, Oda Buda! című részének középpontjában ugyanis az 1541. augusztus 29-i események állnak. Ezen a napon vonultak be a várba Szülejmán török szultán hivatalosan a magyar védők megsegítésére érkező csapatai, hogy a következő 145 évre a magyarországi török Hódoltság központjává tegyék az egykori magyar fővárost.

Buda 1541-ben. Siebmacher XVI. századi metszete Meldeman rajzáról Forrás: mek.oszk.hu

Bár a középiskolai történelemkönyvek megemlítik Buda 1541. évi elestét, a főváros török kézre kerülésénél nemcsak a köztudatban tűnik nagyobb jelentőségűnek a 15 évvel korábbi mohácsi vereség, de a szűkebb szakma is sokkal többet foglalkozott a mohácsi csata okainak és lefolyásának elemzésével. Míg a mohácsi vereséget könyvtárnyi szakirodalom elemezte, és az eseményre vonatkozó források is több gondos és nagyszabású forráskiadványban érhetők el nemcsak a kutatók, de a magyar fordításoknak hála a nagyközönség számára is, Buda elestének körülményeit mindeddig nem dolgozta fel a tudomány, ami részben azzal is magyarázható, hogy az összegzést, alaposabb értékelést lehetővé tevő alapkutatások, a források szisztematikus összegyűjtése és közzététele sem történt meg.

Holott Buda eleste mindenképpen korforduló a magyar történelemben. Egyrészt korábban példa nélküli módon az ország szíve, fővárosa került hosszú időre egy idegen, ráadásul merőben más kultúrájú hatalom fennhatósága alá, ami radikálisan átrendezte a magyar politikai és kulturális elit lehetőségeit. Másrészt bebizonyosodott, hogy a magyar vezető rétegek által a Mohácsot követő másfél évtizedben kipróbált két út, vagyis a Habsburg-orientáció, illetve a Szapolyai által képviselt laza török vazallusi kísérlet egyike sem képes megnyugtató választ adni az ország problémáira. Míg a Habsburgok Szapolyai halála után is képtelenek voltak kézre keríteni és megvédeni Budát, 1541-ben az is világossá vált, hogy a törökös politika önmagában szintén katasztrófához és az ország megszállásához vezet. Ma, 475 év távlatából ez inkább csak tankönyvi adat, holott érdekes módon a korabeli Európában Buda veszte összehasonlíthatatlanul élénkebb visszhangot váltott ki, mint a korábbi magyar vereségek, Nándorfehérvár vagy akár Mohács.

A tragikus augusztus 29-ék

Buda elestéhez hosszú út vezetett, és a vár török kézre kerülése csak a betetőzése annak az eseménysornak, mely húsz évvel korábban Nándorfehérvár elfoglalásával vette kezdetét. Az új szultán, I. Szülejmán első hadjáratát a régóta komoly ellenfélnek számító Magyar Királyság ellen vezette, hetekig tartó ostrom után bevette a déli végvárvonal kulcserődjének számító Nándorfehérvárt, s ezzel megnyílt számára az út az ország belsejébe vezetendő további hadjáratok számára. Nándorfehérvár eleste önmagában még nem jelentette a középkori Magyar Királyság bukását, de védtelenné tette az országot egy újabb oszmán hadjárattal szemben, így mindenképpen ez az esemény tekinthető az ország majdani részleges török megszállása felé vezető első lépésnek. Mint ismeretes, öt évvel később Mohács mezején az oszmán sereg egy, a kor viszonyai közepette jelentékeny számú magyar sereget söpört el egy rövid ütközetben, de a nagyarányú vereségnél is súlyosabban esett a latba, hogy az ország királya, II. Lajos is életét vesztette az ütközetet követő menekülésben.

A trónutódlás kérdése polgárháborúba torkollott, ami kiváló lehetőséget biztosított az oszmánoknak, hogy további lépéseket tegyenek az ország bekebelezése felé. Bár 1529-ben és 1532-ben is sikertelenül kísérleteztek Bécs elfoglalásával, a 1520-as évek végétől az is világossá vált, hogy az utolsó nemzeti királynak is tekintett Szapolyai I. János (1526–1540) csak török segítséggel tudja megtartani az uralma alatt álló keleti országrészt Habsburg I. Ferdinánddal (1526–1564) szemben. Így, bár adót nem kellett fizetnie, János király lényegében az oszmánok vazallusa lett, országrésze pedig betagozódott a Török Birodalom érdekszférájába. A patthelyzet János 1540. évi halálával mozdult ki a holtpontról, amikor csecsemő fiának gyámjai török segítséggel próbálták megőrizni az eddig uralt országrészeket, míg Ferdinánd fegyverrel próbált változtatni az 1538-as váradi béke óta fennálló status quo-n. A bizonytalan helyzet szükségessé tette az oszmánok katonai beavatkozását, a szultán pedig 1541 augusztusában úgy határozott, hogy csapataival megszállja Budát, amely köré a következő három év harcai során újabb várak és városok elfoglalásával védőgyűrűt vont. Ezzel az ország három részre szakadt, középső része pedig vilajetként török tartománnyá vált.

Mi veszett Buda alatt?

Bár Buda volt az első és egyetlen latin keresztény főváros, mely oszmán kézre került, ez önmagában aligha magyarázná azt az élénk érdeklődést és heves reakciót, melyet az esemény úgy az európai politikában, mint a szellemi élet jelesei körében kiváltott. Mi állt e roppant érdeklődés hátterében?

Vonuló török sereg (török miniatúra) Forrás: mek. oszk.hu

Bár a magyar diplomácia már Nándorfehérvár eleste után igyekezett felhívni Európa figyelmét a növekvő török veszélyre, a fontos végvár elvesztése mégis alapvetően magyar belügy maradt. Annál is inkább, mert 1522-ben az ispotályos lovagok székhelyének, Rodosznak az elfoglalása hamar el is homályosította a korabeli köztudatban Nándorfehérvár vesztének jelentőségét. Mohács már sokkal élénkebb visszhangot váltott ki, ami érthető is, hiszen a csatában egy király is életét vesztette, de a vereség után egyrészt látszólag nem történt radikális változás, hiszen a törökök nem szállták meg Magyarországot, így a veszély továbbra is távolinak tetszett, másrészt alig fél évvel a csata után V. Károly csapatai bevették és barbár módon kifosztották Rómát. Az 1527. május 6-án bekövetkező Sacco di Roma híre mélyen megrázta az egész kontinenst, a távoli magyar esemény így megint lekerült a napirendről. Buda 1541. évi török kézre kerülése azonban több szempontból is más megítélés alá esett. Buda egy középbirodalom fővárosa volt, mely meghatározó szerepet játszott a térség gazdasági és kulturális életében. Bár a közvélekedés úgy tartja, hogy Mátyás fényes korszaka után az 1490–1526 közé eső Jagelló-kor a hanyatlás időszaka, amellett, hogy újabban a történettudomány is más színben látja a Jagelló uralkodók regnálását, az irodalom- és művelődéstörténet már régebb óta hangoztatja, hogy ez a három és fél évtized a reneszánsz kultúra egyik fénykora volt Magyarországon. Buda igazi szellemi központ volt, és a dinasztikus kapcsolatok adta előnyöket is kihasználva a magyar humanisták, művészek élénk kapcsolatokat építettek ki osztrák, cseh és lengyel pályatársaikkal. II. Ulászló és II. Lajos egyaránt voltak magyar és cseh királyok, így a Buda és Prága közti élénk kapcsolatok adottak voltak. Krakkóban, ahol a térség egyik leghíresebb egyetemén amúgy is számos magyar diák tanult, Ulászló testvére, így Lajos király nagybátyja, I. Zsigmond uralkodott. Bécs pedig a 1515-ös Habsburg-Jagelló kettős házassági szerződés után szintén rokoni kapcsolatokkal csatlakozott a térséghez. Budán a kor számos híres humanistája megfordult, és őrzött emlékeket a királyi udvar pompájáról és főleg a nagyszerű könyvtárról. Aki nem járt Budán, annak is jó eséllyel volt magyar ismerőse, barátja, amikor tehát Buda török kézre került, és kiszakadt az addigi kulturális hálózatból, törvényszerű volt, hogy a helyhez direkt vagy indirekt szálakkal kötődő humanisták azonnal reagáltak a hírre. A Janus Pannoniushoz hasonlóan latinul verselő lengyel Klemens Janicki a város eleste után hetekkel gyászelégiát írt Buda elfoglalása alkalmából, amit kassai származású orvos barátjának, Johannes Antoniusnak ajánlott. Jacopo Sadoleto, a római humanizmus egyik vezéralakja, X. Leó egykori titkára, aki számos magyar humanista diplomatát, Brodarics Istvánt, Frangepán Ferencet, Verancsics Antalt tudott a barátai között, homíliát írt Buda eleste alkalmából, ami 1542-ben nyomtatásban is megjelent. A sort még hosszan folytathatnánk. De nemcsak a humanisták rokonszenve emelte Buda elestét európai jelentőségűvé. Amiatt, hogy a szultán serege 1541. augusztus 29-én ellenállás nélkül vonult be a várba, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Buda birtoklásáért akkor már másfél éve öldöklő, ostromokban is megnyilvánuló küzdelem folyt, amely 1542-ben is folytatódott, utózöngéi pedig egészen a török hódoltság megszilárdulásáig, 1544-ig kihatottak.

Buda ostromai

Szapolyai János - 17. századi rézmetszet Forrás: mek.oszk.hu

János király 1540 júliusában halt meg Erdélyben, és egy alig pár hetes fiú örökös maradt utána. Ferdinánd és hívei rögvest érvényesíteni akarták a váradi béke azon cikkelyét, miszerint János halálával, akár van örököse, akár nincs, Ferdinánd kapja meg az egész országot. Bár a lengyel diplomácia igyekezett közbenjárni, hogy Izabella és tanácsosai tartsák magukat a megállapodáshoz, a török ellenlépések miatt aggódó magyar urak, élükön Fráter Györggyel, Török Bálinttal és Petrovics Péterrel, a királyfi gyámjaival, nem járultak hozzá, hogy Izabella átadja Budát Ferdinándnak. A Habsburg uralkodó, hogy nyomatékot adjon követelésének kipróbált tábornokát, Leonard Felset küldte egy közel tízezres sereggel Buda elfoglalására. Fels sikerrel vette be a Buda védőövezetét jelentő várakat, Visegrádot, Vácot és Pestet, a jól megerősített Buda ostromához azonban nem érezte magát elég erősnek, így hamarosan feloldotta az ostromzárat és visszavonult. Pesten azonban jelentékeny német helyőrség maradt. Pest ebben az időben komoly falakkal megerősített város volt, melynek védői a legkorszerűbb technikát alkalmazva belső árkokkal és sáncokkal pótolták a régebbi építésű falak véderejét. Erre nagy szükségük is volt, mert a határ menti bégek csapataiból összeálló török sereg magyar egységekkel is kiegészülve 1541 tavaszán hetekig ostromolta Pestet, de a védőknek sikerült megtartaniuk a rájuk bízott várost.

1541 májusában újabb, közel 40 ezer fős Habsburg-sereg érkezett Buda alá Wilhelm Freiherr zu Roggendorf vezénylete alatt, és egészen augusztus 22-ig ostrom alatt tartották Budát, ahol Izabella és tanácsosai elszántan védekeztek. A védők több heves rohamot, aknatámadást is átvészeltek, sőt egy árulást is sikerült elhárítaniuk, a török felmentő sereg érkeztének hírére pedig Roggendorf a Gellérthegyen sáncolta el magát. Az ellenfelek hetekig néztek farkasszemet, végül a szultán közeledtének hírére a sereg vezérei rávették a sebesült Roggendorfot, hogy vonuljon vissza. A dunai átkeléssel járó hadművelet azonban tragédiába torkollott: a németek szándékát észrevéve a törökök és a várbeli magyarok összehangolt támadást indítottak a pesti oldalra igyekvő sereg ellen, jelentős részét lemészárolták vagy fogságba ejtették. A német had felmorzsolása után került sor a híres jelenetre, melyet az Egri csillagokból is jól ismer mindenki, amikor a szultán a sátrába invitálta a magyar vezetőket, a janicsárok pedig eközben elfoglalták Budát. Az ország szíve török megszállás alá került, Izabella és fia vazallusként Erdélyt és a keleti területeket kapta csak meg, a veszélyesnek ítélt Török Bálintot pedig a szultán rabként vitte magával Isztambulba.

Rogendorff sikertelen támadása Buda ellen 1541-ben. Erhardt Schön nürnbergi művész fametszete 1542-ből. (Nagyításért kattintson a képre!) Forrás: mek.oszk.hu

A sokk mozgásba hozta az európai erőket is. A 1542. évi speyeri birodalmi gyűlés két Romzug-nyi katonát, vagyis 40 ezer gyalogost és 8 ezer lovast szavazott meg az az évi, Buda visszafoglalását célzó hadjáratra. És bár a sereg egy része sosem gyűlt össze, a Brandenburgi Joachim vezette, Ferdinánd-párti magyar urak csapataival kiegészített sereg így is tekintélyes haderőt jelentett. Szervezési és ellátási gondok miatt azonban a haderő csak Pest ostromát kezdhette meg, de egy hét után azzal is felhagyott és a nagy várakozások ellenére eredménytelenül tért haza.

1542-ben Buda elszigetelt, bár több ezres őrséggel megrakott végvára volt a törököknek, 1543–1544 folyamán azonban Esztergom, Székesfehérvár, Pécs, Szeged és Hatvan elfoglalásával sikerült védőgyűrűt vonni a város köré, így 1544-et tekinthetjük az események záróévének. A Buda körüli harcok Fels 1540-es hadjáratával kezdődtek és az 1542-es birodalmi hadjárattal fejeződtek be, de csak 1544-re vált bizonyossá, hogy Buda egykönnyen nem lesz többé visszaszerezhető az oszmánoktól. Ma már tudjuk, hogy több ostrom ellenére erre 145 évet kellett várni.

A Budáért három éven át egyre nagyobb erők bevonásával folyó harcok, melyekbe 1542-ben már jelentős német birodalmi csapatok is bekapcsolódtak, akiknek az élén olyan birodalmi fejedelmek álltak, mint Joachim brandenburgi őrgróf, vagy Szász Móric herceg, jelentős publicitást biztosított e hadjáratoknak.

De nem elválasztható a Budáért folytatott küzdelem az európai és Földközi-tengeri hadszínterek egyéb eseményeitől sem. Elég csak arra utalni, hogy Ferdinánd testvére, V. Károly császár 1541 őszén részben a budai oszmán diadal horderejét próbálta csökkenteni az oszmánokkal szorosan együttműködő kalózfészek, Algír elfoglalásával. A későn induló tengeri hadjárat azonban az őszi viharok miatt katasztrófába torkollott és a sereg java odaveszett a berber partokon. 1542-ben kiújult a háború azzal a Franciaországgal is, amelyik ekkor már nyílt szövetségesi viszonyt ápolt az oszmánokkal, és hadműveleteiket is összehangolták. 1543-ban, miközben Szülejmán Magyarországon Esztergom, Pécs és Fehérvár bevételéért hadakozott, flottája Nizzát fosztotta ki, majd francia területen Toulonban telelt át.

Buda tehát nemcsak amiatt került az európai érdeklődés homlokterébe, mert a humanisták rokonszenvvel tekintettek a városra, hanem azért is, mert éveken át két világhatalom vetélkedésének színtere lett, illetve más oldalról közelítve a több helyszínen folyó európai hatalmi vetélkedés egyik fontos, a többitől nem elválasztható frontvonala. Buda eleste ezért nem tekinthető kizárólagosan magyar eseménynek. Mert bár a legmagasabb árat a fővárosát vesztett Magyarországnak kellett megfizetnie, 1541-ben Buda a nemzetközi összefogás kudarcát is jelentette a diadalmasan előrenyomuló oszmánokkal szemben.

Ha tehát jobban meg akarjuk érteni, mi történt, miért történt és mi veszett Buda alatt, érdemes új keretek között megvizsgálni az idevágó forrásokat, mert feltárni való akad bőven.

A Buda-kutatás új útjai

Részint az elvégzendő feladatokat, részint az új megközelítési lehetőségeket vette számba az a A konferencia programjakonferencia, amelyet három intézmény, a Budapesti Történeti Múzeum (BTM), az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) Történettudományi Intézete és az SZTE BTK Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszéke közösen szervezett Buda elestének 475. éves évfordulójára. A jelentős számú érdeklődőt is vonzó rendezvényen, amelyet augusztus 29-én rendeztek a BTM Gótikus termében, történészek, oszmanisták, irodalom- és művészettörténészek vitatták meg a Buda elestével összefüggő eseményeket. Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatójának előadása a török terjeszkedés logikájába ágyazta bele Buda megszerzését. Oborni Teréz a kor emblematikus politikusának, Fráter Györgynek a szerepét árnyalta az újabb kutatások fényében, kiemelve, milyen sok ellentmondás rejlik a Barátra vonatkozó forrásokban, akit utóbb Buda legfőbb elveszejtőjeként igyekeztek feltüntetni. Szymon Brzeziński kiadatlan források alapján tárgyalta a lengyel diplomáciai törekvéseket 1540–1542 között. Kruppa Tamás szegedi történész részben már ismert források újszerű elemzésével, részben kiadatlan velencei dokumentumok alapján jutott arra a következtetésre, hogy Buda 1541. évi megszállása nem volt törvényszerű, az egy adott helyzetre adott ad hoc válasz volt a szultán részéről, melyek azonban a Hódoltság kiépülésében kulmináltak, így messze ható következményei lettek. Az első szekció utolsó előadójaként Korpás Zoltán az 1540-es évek elejének Mediterráneumban történt eseményeit vizsgálva a nemzetközi politika erőterében helyezte el a Buda alatt történteket.

Buda János király idejében Forrás: mek.oszk.hu

Az első délutáni szekció zömmel hadtörténeti kérdéseket taglalt. A BTM Vármúzeumának munkatársa, Végh András Pest város erődítéseiről tartott előadást, ami különösen azért emelendő ki, mert felhívta a figyelmet a Pesten zajló események fontosságára, ahol 1540–1542 között egyfajta „háború a háborúban” zajlott. Hiszen a várost előbb Fels csapatai foglalták el 1540-ben, majd meg is védték egy 1541-es török támadással szemben, miután pedig 1541 őszén oszmán kézre került, ez a város nézett szembe 1542-ben a birodalmi hadak ostromával is. Bagi Zoltán szintén az 1542-es hadjárat körülményeit vizsgálta és új levéltéri források alapján adott részletesebb képet a résztvevőkről. Az egyik fő szervező, B. Szabó János Buda ostromát a komparatív hadtörténet eszközeivel közelítette meg és külföldi példákkal igazolta, hogy a korabeli viszonyok között nem volt meglepő, hogy Roggendorf jelentős serege kudarcot vallott az vár ostromával 1541 nyarán. Az utolsó szekció irodalom- és művészettörténeti aspektusból vizsgálta Buda 1541. évi elestét. Kasza Péter, a konferencia másik fő szervezője Buda elestének visszhangját és ennek okait taglalta források tükrében, főleg egy eddig ki nem aknázott dokumentumra, az osztrák humanista, Wolfgang Lazius művének jelentőségére híva fel a figyelmet, aki részt vett Roggendorf hadjáratában és szemtanúként írt az eseményekről. Vadai István Tinódi énekköltészetének Budát érintő darabjainak elemezéséből kiindulva mutatta be, miért kell óvatosan kezelni a híres lantos információit, ugyanakkor milyen fordulatot hozott munkásságában Buda eleste. Végül Gödölle Mátyás művészettörténész a budai ostromok képi ábrázolásait taglalta nagy részletességgel.

Ahogy a konferencián Pálffy Géza, az MTA doktora rámutatott, a tanácskozás egyik legfontosabb hozadéka, hogy felhívta a figyelmet, milyen sok a teendő Buda kapcsán, és mennyi alapkutatást kell elvégezni, hogy sablonoktól mentes, megbízható és hiteles válaszokat találjunk a mi, miért és hogyan történt kérdésekre. Ez azonban inspiráló kell, hogy legyen a további kutatások számára, hiszen sok esetben nem azért nem látható egy probléma egyértelmű megoldása, mert nincs hozzá elegendő forrásunk, csupán azért, mert ezek egy tekintélyes része nem került eddig hasznosításra.

A helyzet a közeljövőben remélhetőleg változni fog. Egy az NKFIH támogatásával megvalósuló, idén októberben kezdődő projekt egyik fő célkitűzése ugyanis, hogy 2-3 éven belül magyar fordításban, megfelelő jegyzetapparátussal tegyen közzé egy olyan forrásgyűjteményt, amely eddig kiadatlan vagy nyelvi nehézségek miatt a kutatásban alig hasznosuló dokumentumokat adna a szakma és az érdeklődő nagyközönség kezébe. A Buda oppugnata munkacímű szöveggyűjtemény többek között olyan narratív forrásokat tenne könnyen elérhetővé, mint Lazius kéziratban maradt latin nyelvű művének 1541-re vonatkozó fejezete, Antonio Mazza, eddig csak olaszul és hibás kiadásban olvasható jelentése, Paolo Giovio Budáról írott sorai, egy Verancsics Antalhoz köthető kéziratos ostromnapló, az 1542-es hadjáratban részt vevő zsoldosok, tisztek német nyelvű feljegyzései vagy éppen eddig ismeretlen oszmán forrásszövegek.

Ezzel párhuzamosan, ugyanezen projekt keretei között készül Lazius Rerum Pannonicarum libri című művének teljes kritikai kiadása, mely a nemzetközi szakma számára is elérhetővé teszi majd ezt a fontos forrásmunkát. A BTM jóvoltából pedig remélhető, hogy az inspiratív konferencia előadásainak írott és szerkesztett változata már jövőre kötetben is olvasható lesz.