Néhány Kertész-paradoxon

Kertész másfél évtizeden át élte a pesti linkek életét. Barátja, Kállai István tanácsára és közbenjárásával 56 után habkönnyű bohózatokat írt, és csak 1961-ben döntött úgy, hogy komoly író akar lenni.

1948-tól nálunk is a XIX. századi cári cenzúra szabályai léptek érvénybe. Minden szerkesztő előzetes cenzorrá minősült, és az állása függött attól, helyes döntést hoz-e a kézirat engedélyezésével, átíratásával vagy elutasításával. A szerkesztők, kevés kivételtől eltekintve művelt, irodalmat szerető emberek, bizonyos keretek között többnyire segítették az írókat, és tudták, hogyan kell összekacsintani az olvasókkal. Elsősorban a szomszéd íróasztalnál ülő másik lektortól féltek, aki feljelentette őket, ha nem bizonyultak elég ébernek. Fölöttük álltak a főszerkesztők és az igazgatók. Ha még ők sem tudtak dönteni, a szuperlektorok – párthű akadémikusok – kezébe került a kézirat. Utánuk a Kiadói Főigazgatóság és a Pártközpont döntött. Ha végül pozitív döntés született, a könyv minimum másfél-két év – de inkább hosszabb idő – alatt elkészült, és újabb, immár utólagos cenzúrán esett át, mert időközben történhetett a világban bármi, amitől az egykor veszélytelenné minősített kézirat a nemzetközi imperializmus gyúanyaga lett. Még így is hibáztak olykor, és a könyvet be kellett zúzni, olykor a boltokból és könyvtárakból szerezve vissza a példányokat.

A Sorstalanság kéziratának sorsa átlagos. Az egyik kiadó visszautasította, a másik kiadó pedig elfogadta anélkül, hogy bármit is átíratott volna a szerzővel. Aránylag gyorsan jelent meg, és négy kritikus megdicsérte. Másfél-két flekknyi terjedelemnél hosszabban nem méltathatták, mert az első könyvével 46 évesen jelentkező szerző nem tartozott semmilyen klikkbe, rövid kritika illette meg. Generációjának elismert írói közé semmiképp sem törhetett be, a szerepek rég le voltak osztva. Az individuumot a kelet-európai lelkiség csak akkor viseli el, ha egy kollektívum fegyelmezett, engedelmes részének tekintheti. A magyar irodalmi termelés Gyulai Pálék alapvetése óta feudális jellegű, a jobbágyi eredetű, kispolgári romantikával súlyosbított közösségi mentalitást a kommunista eszme felülről diktált mítosza tovább erősítette. Néhány hivatalosan elismert nemzeti vátesz és ugyancsak elismert ellenvátesz alá sorolták be az új szerzőket. Ha valaki eredeti hanggal, saját személyiséggel érkezett, és nem volt valamely nagyság fegyverhordozója, kiadták ugyan, de nem reklámozták. Mint a modern magyar irodalom történetében mindvégig, politikai és ideológiai, nem esztétikai alapon folyt az értékelés. A hivatalosság struktúráját képezték le a többé-kevésbé ellenzéki körök a maguk némileg eltérő ideológiájával, így hát a kifejezetten jóindulatú kritikusok sem írták le, hogy a Sorstalanság remekmű. Elsőként Hajnóczy Péter, az érzékeny, művelt, margón vegetáló alkoholista vette észre, aki ugyan lusta volt, hogy a véleményét megírja, de nekem is ő hívta fel rá a figyelmemet. Később csalódnia kellett a felfedezettjében, amikor hívás nélkül egy üveg borral állított be hozzá, és Kertész az orrára csapta az ajtót. Másképpen volt deviáns a maga polgári módján Kertész, mint Hajnóczy szerette volna, de a margón volt a helyük mindkettejüknek, akárcsak a filmnyelvet feldúló Jeles Andrásnak, aki Kertész lakásába az utolsó hetekben is házihangversenyt szervezett.

Hosszú évekig egyetlen mozzanatból következtethetett csak a szerző arra, hogy a regénye mégis képes hatni. Kertész akkori felesége, Albina pincérnőként dolgozott. Miután a kéziratot a Magvető 74-ben visszautasította, Albina kihallgatást kért a Dél-pesti Vendéglátó Vállalat igazgatójától. „A férjem nagy magyar író – mondta –, de nem adják ki, én tartom el, itt a regényének a kézirata, olvassa el az igazgató elvtárs, és adjon nekem fizetésemelést.” Az igazgató átvette a kéziratot, és két hét múlva felemelte Albina fizetését. Az igazgatóból húsz év múlva belügyminiszter, majd miniszterelnök lett, és azt a Horthy-rendszert igyekezett restaurálni, amely egykor Kertészt és a sorstársait megfosztotta a jogaitól. Magyarország nem egyszerű hely.

Kellemetlen volt és maradt a Sorstalanság szemlélete, amelyhez hasonlóval csak Tadeusz Borowski – Kertész egyik kedvenc írója – rendelkezett, aki nem éppen népszerű a hazájában, másutt pedig ismeretlen. Az áldozatokat közreműködőnek, többé-kevésbé aktív kollaboránsnak ábrázolják. A gyilkosok normális emberek, akik jól szervezett, a társadalom széles rétegei által támogatott cselekményben vesznek részt. A bűn az emberrel antropológiailag vele jár, mégis érdemes bűnnek minősíteni.

Ezt a szemléletet nem lehet felhasználni politikailag. A lelkek a XX. századi megpróbáltatások után, a mai távlatnélküliségben giccsre áhítoznak. Ki magyar giccsre, ki zsidó giccsre, lehet sorolni. A lelkek vezérre vágynak és kvázi-vallásokba menekülnek, legyenek azok konzervatív-soviniszta vagy liberális-humanista meggondolatlan törmelékek.

A Sorstalanság megírása előtt is nyugodtan aludtak a magyar polgárok, és utána is nyugodtan alszanak. Némi hullámverést okozott a megjelenése, de akiket felbosszantott, vagy el sem olvasták, vagy már elfelejtették. Kertész felkavarónak szánta a regényét, aztán a Nobel-díj után belátta, hogy ő a többszázezer olvasatlan Sorstalanság írója, és hogy holokauszt-bohócot csináltak belőle (mindkét kijelentés az övé).

Kizárólag a németek érdeme a Sorstalanság világsikere, náluk a háború utáni harmadik-negyedik nemzedék is érez még lelkifurdalást az évtizedekkel ezelőtti bűntettek miatt. Ép ésszel erre nem lehetett számítani, az apáik bűneiért felelősséget érzőkkel a halasztott bűnhődés ki szokott múlni, hogy átadja a helyét a nagyapák nézeteinek. Ha irodalmunk korabeli külügyi pápái résen lettek volna, ha nem becsülik le Kertészt, és jobban ismerik a német lelkiséget, a Sorstalanságnak már az első német fordítása sem készül el, nem hogy a második, amit végül felkaptak.

Amíg Kertész a regényén dolgozott, úgy érzékelte, hogy reménybeli befogadói érettek a tragikum átélésére. Noha sejtette, de egyértelműen később derült ki az ő számára is: az összes emberellenes ideológia, amit a XIX. és XX. század kimunkált, változatlanul ott él a lelkekben. Azóta vadromantikus nacionalizmus dúl a tájainkon ott is, ahol éppen nem dörögnek a fegyverek. A Sorstalanság normalitása Kertész későbbi szemléleti változásainak fényében is normaszegés marad.

A gépírónője voltam

Pontosan délután négykor pattant ki a taxiból frissen borotválva, ruganyosan, mindössze hetvenévesen, rövidujjú galléros garbóban vagy ingben, szépen vasalt vászonnadrágban, a szalmakalapját ilyenkor nem tette föl. A konyhaablakból néztem, addigra éppen megfőtt a kávé, nem olyan méregerős, mint amit ő szokott főzni, de a képességeimhez képest jó erős. Mire csöngetett, már lent voltam a kapuban. Az első öt-hat percet csevegéssel töltöttük, aztán nekiláttunk a munkának. A számítógép nyitva volt, ő a másik székre ült úgy, hogy lássa a képernyőt. Diktálás közben fel-felugrott, járkált, visszatért, a képernyőre pillantott, diktált. Kiment a konyhába, a fürdőszobába, a nagyszobába, otthon volt nálam, mint előző két lakásomban is, amelyekben néha hetekig vagy hónapokig dolgozott, a macska etetése örvén. Visszanézve nem akármilyen macska lehetett az enyém, ha egy jövendő Nobel-díjas volt a szittere. Fel-alá járkált tehát, diktált, kezében a Sorstalanság, az én asztalomon szintén, néha belekukkantottam és javasoltam valamit, amit már előzőleg átgondoltom, „á”, mondta elhessentőleg, és diktálta a magáét.

1999 nyarán lettem a gépírónője, és nem is annyira intelligens, mint ő szerette volna, mert időnként türelmetlenül felkiáltott: „Melléütöttél!” Engedelmesen kijavítottam, amit utólag úgyis kijavítottam volna. „Egybe kell írni!” Kijavítottam. Néha emiatt kiesett a diktálásból, vagy pedig eleve kiesett, és ezzel palástolta.

Az előzmény az volt, hogy valamikor a télen felhívott és elmesélte: egy angol pasas, valami híres író, forgatókönyvet írt a Sorstalanságból, de borzalmas, és azt találták ki a producerrel, hogy én fogom írni a forgatókönyvet, amit mostanában úgy hívnak, hogy treatment. Remek lesz, mondta, mert te értesz hozzá, Gyurikám. Ő majd tanácsokat ad, és isteni film lesz belőle. Próbáltam közbevetni, hogy én a filmíráshoz nem értek, csak tanítottam néha, és hogy a regény ereje a szövegben van, egy jó regényt kár megfilmesíteni, sose láttam még remekívű prózából készült jó filmet, de csak mondta, mondta a magáét, aztán felfogta, hogy ellenkezem, kurtán azt mondta: „szevasz”, és letette.

Két napig tépelődtem, mit tegyek. Nincs olyan zseniális kamasz a világon, aki a gyerek és a felnőtt szemléletéből kikevert irreális, különös nyelvet meg tudná eleveníteni, narrátorként alámondani pedig semmi értelme. A film naturális akkor is, ha a rendező stilizálni szeretne; a Sorstalanság ereje a stílusa. Reménytelen. Lehetetlen.

A tét azonban nem művészi volt. Hagyjam veszni a barátságunkat, vagy írjak filmet abból, amiből nem lehet? Végül felhívtam és azt mondtam, hogy vállalom. Örömében felkiáltott. Meg volt bocsátva a két nappal korábbi sértés.

A tavasz folyamán megírtam a treatmentet. Másfél naponként érdeklődött, hogy állok, mondtam, dolgozom. Igyekeztem magam tartani a regényhez, alaposan megkínlódtam vele, rövid volt a határidő, mindent félretettem, szállítottam. Elolvasta a producer, elolvasta a rendező, felhívtak, lelkesedtek, savanyúan hallgattam őket. Aztán felhívott ő is. Ez úgy szar, ahogy van, mondta, de nem baj, mert újra írjuk mi ketten. Elkezdjük elölről, együtt fogjuk írni. Majd az lesz a cím alá írva, hogy én írtam, de az ő társaságában.

Kérdeztem, mi nem tetszett igazán, kitérő választ adott, majd kibökte: az egész. Erősködésemre, hogy mondjon konkrétumot, az első oldalon nehezményezett valami semmiséget. Arra jutott az eszembe, hogy annyira ideges lett a szövegtől, amit pedig igyekeztem szóról szóra átmenteni tőle, hogy nem is olvasta tovább.

Ebből lett az, hogy ő diktált, én pedig gépeltem. Néha közbe- közbe kérdeztem, hogy is volt az valójában. És akkor elmesélte. Nem hiszem, hogy rajtam kívül lenne még egy ember, aki ismeri mindazt, ami a Sorstalanságból kimaradt. Ez volt az én gépírónői munkám jutalma. Beleláttam egy alkotó fejébe. Néhány élettényt belekönyörögtem a forgatókönyvbe, engedett. Azzal győztem meg, hogy szerintem a regényből is hiányzik. Csodálkozásomat fejeztem ki, hogyhogy ilyen nagyszerű apróságokat kihajított. Lassan beláttam, hogy az ő általánosításra hajlamos szemlélete alaposan különbözik az én kisrealista részleteket kedvelő gondolkodásomtól.

Nem tudják az olvasók, hogy néhány szereplő a saját nevén szerepel, például Citrom Bandi, és a többiek is valamennyien éltek. Lehetőleg olyannak írta le őket, amilyenek a valóságban voltak. Nem gondoltam korábban, hogy minden, ami a regényben szerepel, az utolsó szóig megtörtént. Mindig tudtam, hogy kiváló a memóriája; e kis fejtegetések közben győződtem meg róla igazán.

Hetekig dolgoztunk minden áldott hétköznap, imádott diktálni, a félreütéseimtől mindvégig dührohamot kapott.

Készen lettünk, megkapta a producer, de a rendező már nem, valamiért kiesett a pikszisből, vagy kifúrta magát. Folyt a szokásos filmes hacacáré, nem követtem. Imre hosszabb időre kiment Németországba, aztán pár hónap múlva kiderült, hogy újra írta a forgatókönyvet egyedül.

Fellélegeztem. Végsősoron nem vettem részt valamiben, aminek szerintem nem lett volna szabad megtörténnie. Nem létezhet olyan forgatókönyv, amely felér a regényhez. Mégsem sajnáltam, hogy részt vettem benne: a barátságunk megmaradt, ritka adományként beleláttam a barátom okos fejébe, és nem kellett többé azt mímelnem, hogy segítem valamiben, amiben nem tudom.

Aztán lett rendező. Film is lett. Bemutatták. Ritkán láttam annyira boldognak, mint a bemutatón a Kongresszusi Központban, azt megelőzően ennyire legutóbb a Magdival kötött polgári esküvőjén örült. Az összes félreütésemről megfeledkezett. Felfogtam, miért annyira fontos neki a film. Gyerekkorában nem szerették és nem volt otthona. A mozi volt a menedéke, az összes amerikai filmet látta, a legtöbbet sokszor, és évtizedek után is rajongott értük. Az irodalomban élt már évtizedek óta, írt, írt megszállottan, de a lelke mélyén bevallatlanul az igazi nagy műfajnak a filmet tartotta. Azokat a hollywoodi filmeket imádta, amelyeket a harmincas-negyvenes években gyártottak, amelyekből az öltözködése és néhány gesztusa is eredt. Többet jelentett neki, hogy a remekművéből végre film lett, mint a regény világsikere.

Elfogultságát meghatónak találtam, és együtt örültem vele.