Utak a Széchenyi térre – új sorozat az mta.hu-n

Az interjú két hosszabb beszélgetés alapján készült el. Simai Mihály beszélgetőtársa Velancsics Béla, az MTA Kommunikációs Főosztályának munkatársa volt, aki nem csak tudományos pályájáról, hanem az életét meghatározó fordulatokról, személyes élményeiről is kérdezte az akadémikust.

Simai Mihály gyermekként tagja volt a katolikus Szívgárdának, de azt is megtapasztalta, hogy milyen üldözöttként bujkálni a romok között. Vegyészmérnöknek készült, de közgazdászdiplomát szerzett, nem sokkal később pedig egyike volt annak a két embernek, aki Magyarországról elsőként dolgozhatott és kutathatott az Egyesült Nemzetek Szervezetében. 136 országban járt, dolgozott tanácsadóként Afrikában és a Közel-Keleten is. Tanított, akadémiai kutatóintézetet alapított, számtalan tanulmányt és könyvet írt. Hegymászóként feljutott a Mont Blanc-tömb egyik csúcsára is.

A több mint nyolc évtizedet átfogó interjúban az akadémikus felidézi a magyar közelmúlt és tudománytörténet több jeles alakját. Beszél az Egyesült Nemzetek Szervezetében végzett kutatásairól és azokról a szempontokról, amelyet tudományos munkájában a kezdetek óta érvényesít.

Szavai nyomán kiderül, hogy milyen előzmények után hozták létre az MTA egy, a napokban újjáalakított testületét, a Világgazdasági Tudományos Tanácsot és milyen körülmények között jött létre az Akadémia Világgazdasági Kutatóintézete.

Részletek az interjúból:

„…úgy tanultam meg az orosz nyelvet, hogy egyben a szaknyelvet is megtanul­tam. Sose felejtem el, volt egy orosz könyv, »A halak áruismerete« – »Továrovigyényije rib­nih produktov«. Ebben benne volt az összes halfajta neve, amit Oroszországban árusítottak. Megtanultam az orosz halak nevét magyarul. Ezt még szótárból is nehéz volt kikeresni. De még nehezebb volt, amikor a halak különféle részeit kellett szótárazni, mert a Hadrovics–Gáldi-féle orosz–magyar nagyszótár, ami abban az időben rendelkezésre állt, a halak belső részeivel nem foglalkozott. Úgyhogy ezeknek külön kellett utánanéznem. Itt van például a halnak a hasi színhúsa: »tyusa«. Ez nem volt benne a szótárban. De a »tyusa« oroszul azt is jelenti, hogy ’anyós’. »Tyusa vjalennaja kopcsonnaja« – »hidegen füstölt anyós«. Valami mégse stimmelhetett.”

„Elvégeztem tehát ezt a tanfolyamot, és kiderült, hogy nagyon rövid időre ugyan, de kihelyeznek mindenkit gyakor­latra egy élelmezési tiszt mellé. Engem a kiskunhalasi 1925. számú tüzérezredhez irányítot­tak. Amikor megérkeztem, éppen nagy zűr volt. Az előző héten letartóztatták az élelmezési tisztet, mert az alakulat szalmonellafertőzést kapott. Majd halálra ítélték, és kivégezték.”

„1959-ben az ENSZ megteremtette a lehetőségét, hogy a szocialista országokból fiatal emberek menjenek egy »Training in Service«, azaz »kiképzés a munkában« elnevezésű beosz­tásba. Kaptunk ösztöndíjat, dolgozni is kellett, ugyanakkor megtanítottak bennünket arra, hogy mi az ENSZ, és hogyan kell benne tevékenykedni. Magyarországról ketten voltunk.”

„Szerkezeti elemzést végeztem. Akkor olyan felfogás uralkodott – s uralkodik részben ma is –, hogy a gazdasági növekedés egyenlő azzal, hogy hány százalékkal nő a GDP. Én az ENSZ-ben, főleg a prognosztikai munkák során jöttem rá arra, hogy egy ország gazdasági nö­vekedésében, felzárkózásában a gazdasági szerkezet a meghatározó. A GDP nem mond sokat. Egy olajban gazdag országnak például lehet rendkívül magas a GDP-je, mégis elmaradott or­szág. A lényeg az, hogy milyen a gazdaság szerkezete. Milyen a termelés, milyen a szolgálta­tások színvonala. Úgyhogy én ezt vizsgáltam, és bebizonyítottam: a volt szocialista országok legnagyobb problémája, hogy miközben a gazdasági növekedésükkel nincs baj, a gazdasági szerkezetük mégis messze elmarad attól, ami egy egészséges szerkezet lenne, nem is beszélve a gazdasági szerkezet minőségéről.”

„Volt még egy érdekes feladatom: az ENSZ gyermekalapja, a UNICEF annak idején, 1948-ig Magyarországon is létezett. 1948-ban a UNICEF magyarországi képviseletét kikiáltották az angol titkosszolgálat magyarországi bázisának, a vezetőjét kitelepítették, a tagjait pedig lecsukták. Aztán 1975-ben, amikor én már a Magyar ENSZ Társaság főtitkára voltam, egy nagy magyarországi árvíz miatt a magyar kormány a UNICEF-hez fordult. A UNICEF pedig jelezte, hogy abban az esetben hajlandó segíteni, ha a magyar kormány bocsánatot kér azért, hogy 1948-ban kirúgták. Akkor mega­lakítják a UNICEF Magyar Nemzeti Bizottságát is. A Külügyminisztérium engem bízott meg azzal, hogy intézzem el a bocsánatkérést és a bizottság megalakítását. A kormány nem akart hivatalosan bocsánatot kérni. Genfben – ott volt a UNICEF központja – többek előtt mond­tam, hogy ez ugyan nem a kormány hivatalos álláspontja, de én biztos vagyok benne, hogy a magyar kormány egyetért velem, szóval elnézést kérünk, ez egy nagyon súlyos hiba, sőt, bűn volt, s reméljük, hogy megbocsátanak nekünk. Ennyi történt, és ezután nem sokkal a Ma­gyar ENSZ Társaság keretein belül megalakítottuk a UNICEF Magyar Nemzeti Bizottságát mint annak egy albizottságát.”