Gyertyaláng, énekek, ünnepi asztal – Karácsonyi szokásaink és eredetük

A magyar nyelvterületen a karácsonyt szinte mindenki megünnepli vallási meggyőződésétől függetlenül. Az advent meghitt időszaka mára a globalizált fogyasztói kultúra egyik legforgalmasabb periódusává vált. A mai karácsonyi ünnepben megférnek egymás mellett a régi tradíciók és a kortárs szokások: a falra szögezett fényfüzérek, könyvkupacból formált „fenyők” vagy szalmadíszekkel ékesített műanyag karácsonyfák árnyékában azért még összegyűlik a család, és együtt ünnepel. Bár az ajándékozás kényszerű reciprocitása és a túlzott megfelelési kényszer gyakran feszültség forrásai, a vallási és családi hagyományok továbbra is erősen jelen vannak, jellemzően háztartásonként egyedi módon. De vajon így volt ez régen is?

A sötétségből a fénybe: a téli időszak szimbolikája

A tél a természeti környezet és a gazdálkodás ritmusát követve az otthoni munkák időszaka volt: ekkor zajlott a kukoricafosztás, a szövés és fonás. A rövid nappalok és a hideg időjárás az év legnehezebb periódusát jelentették, de a téli napforduló – a nappalok hosszabbodásának kezdete – fontos határpontot jelentett a földművelő társadalmakban. A karácsony ünnepe ezt a természetes ciklust kapcsolta össze Jézus születésének keresztény narratívájával.

„A keresztény karácsony kialakulására hatással volt az ókori római szaturnália és a Sol invictus (Legyőzhetetlen Nap) ünneplése.

Az őszi vetés után alvó, halott természet félelmetes látványát a rómaiak a vegetáció szimbólumait (zöld ág, fény, öröm stb.) felvonultató népünnepéllyel ellensúlyozták.

Így emlékeztették magukat arra, hogy a természet halála ideiglenes, amit tavasszal újjászületés követ. A napfordulókor pedig megfigyelték, hogy a leghosszabb sötét éjszaka után nem a sötétség uralma következik, hanem új nap kel fel az égen, és a földet betölti világossággal. Ennek az ősi tapasztalatnak az ünneplése jelenik meg egy sor – kései, magyar és európai – karácsonyi szokásban is” – mondta Iancu Laura.

A magyar falusi közösségekben az adventi időszak az elcsendesedés, a felkészülés ideje volt, böjtös, hangos mulatságoktól, lakodalmaktól mentes idő, amelyet a gyerekek és fiatalok a karácsonyi dramatikus játékok gyakorlásával töltöttek.

Templomba menők karácsony éjszakáján
"Ezen előadásokat azután a közönség megszerette, s kezdették a templomon kívül is gyakorolni czéhek kebelében vagy magán társaságokban, a hol már ügyesebb bohóczokat és mimikusokat is alkalmazhattak, vagy átalában a nép tréfát szerető kedélyénél fogva kezdettek tréfás, nevettető elemeket is belevinni az előadásba. Szójátékokat csinálnak a liturgia egyes latin szavaira a szereplők tréfás dolgokat mondanak komoly ábrázattal és szerepben. Ez által a mysteriumok elveszték komoly vallásos jellegüket s minthogy a tréfás hang valószínűleg kezdett becsúszni a templomi előadásba is, az egyház onnat kizárja azok előadását. De már egyszer a mysteriumok megvoltak, s minthogy a nép azokat szerette: fentartá és gyakorolta továbbra is, most már egész szabadon alakítván a szöveget s az igy a templomokból kitiltott vallásos előadásból kifejlik egyfelől a világi dráma, másfelől a nép kezén máig megmaradt tréfás mysterium. Ezen mysteriumok maradványa a hazánkban ma is sűrűn divatozó Betlehem-játék karácsony körül."
(Forrás: Vasárnapi Ujság 1873. 20. évf. 52. sz. deczember 28.)
Fotó: dka.oszk.hu

A sötétségből fénybe való átmenetet szimbolizálta a katolikus templomokban tartott, napkelte előtt kezdődő hajnali mise is, a rorate.

De a téli sötétséget elűző gyertyaláng éppúgy a megváltó világosságot idézte, mint a fokhagymával bedörzsölt gyümölcsfából rakott, egész éjszaka égetett tűzrakás fénye

. „Az albánok és egyes délszláv népek körében feljegyeztek egy érdekes, szintén a tűz – fény/nap – szimbolikájához kapcsolódó szokást: a karácsonyi tuskóégetést. A rítus szerint a tuskóban vagy a fa gyökérzetében rejtőzik a kígyó, a halál szelleme, amelyet a tuskó elégetésével legyőznek, elpusztítanak – azaz itt is a fény győzedelmeskedik a sötétség és világosság harcában. Erre az összefüggésre utalhat az a feltevés, hogy a karácsony szavunk alapjául szolgáló szláv kracsun és az albán, ’tönk, rönk, tuskó’ jelentésű kërcu szó rokon értelműek” – magyarázta a néprajzkutató.

A megváltástörténet egyik állomása

A 19–20. századi néprajzi szokásleírások karácsonyi cselekményei gyakran régebbi korokba nyúlnak vissza: kora újkori, középkori, olykor még távolabbi múltba. Míg egyes történeti párhuzamokat konkrét adatok támasztanak alá, más esetekben az európai analógiák alapján rekonstruálhatók az előzmények.

A kora újkorból már ismertek a betlehemi történet verses, énekelt változatai, amelyek a török hódoltság alatt is éltek, és verses köszöntők formájában szokásban maradtak egészen a 19. század végéig.

Debreceni betlehmesek a 19. században Forrás: dka.oszk.hu / Kiss Ferenc

„A hagyomány szerint a karácsonyi éneklést Assisi Szent Ferenc vezette be a templomokba és a liturgiába, ami nagyon lassan honosodott meg a katolikus világban. De az éneklés központi eleme mind az egyházi, mind pedig a laikus ünneplésnek. A 19. század előtti időkben, a szóbeliség korában az énekek szövegei voltak a „könyvek”, amelyekből az emberek énekelve tanulták meg a hit és a vallás dolgait, de a szerelem törvényszerűségeit is. Alapvetően az egyházi liturgikus énekek »népiesedtek el«” – ismertette Iancu Laura.

A kántálás napjainkra szinte teljesen kiveszett – magyar nyelvű környezetben egyedül a moldvai magyar katolikus falvakban élő gyakorlat. Ezzel szemben a betlehemezés – bár eredeti, házról házra járó formájában ritkábban látható – színpadi előadások és iskolai bemutatók révén tovább él. Eredeti formájában ez a nagy előkészületekkel járó, a középkori misztériumjátékokból merítkező dramatikus játék az adventi időszakban közösségi programot jelentett a fiatal fiúk és férfiak számára, akik a gyakorlással, játékkal adták át magukat az ünnepi készülődésnek.

„Fontos azonban, hogy a teljes karácsonyi hagyománykörben, így a népköltészeti alkotásokban is

a hangsúly nem az események pontos leírásán, ábrázolásán, előadásán van, hanem a karácsonyi történés történeti és hitéleti jelentőségének az átélésén. Azaz: a várva várt Megváltó születésének az ünneplésén.

Ez nem egy »születésnapi buli«, hanem a megváltástörténet egyik állomása” – húzta alá a kutató.

A portáról portára járó, verseket előadó betlehemesek házilag készített jászolt, templom formájú betlehemet is vittek magukkal, amelyben a Szent Család mellett helyet kaphattak az angyalok és az állatok, továbbá a pásztorok, a „háromkirályok” és gyakran helyi/népi zsánerfigurák is. A betlehemesek többnyire pásztoroknak beöltözve járták a falu házait, bekéredzkedtek, adományt – almát, diót, aprópénzt – gyűjtöttek, ha pedig rájuk esteledett, a számukra kiterített szalmán aludhattak.

Betlehemesek 1959-ben Fotó: Fortepan / Horváth József

Egyes jeleneteket önálló darabként adtak elő, így adventtől vízkeresztig járták a házakat. Ezek a játékok gazdag és változatos formában éltek az ország különböző részein. Az erdélyi típus a szálláskeresést állította a középpontba, az alföldi és felső-tiszai változatokban betyárok és huszárok is megjelentek. A dunántúli betlehemezés a pásztorok történeteit emelte ki, míg a felföldi változat a „kecskés” alakjával színesítette az előadást. A dramatikus játékokon túl létezett bábtáncoltató változat is. Az 1900-as évek közepére a betelepült bukovinai székelyek hatására a Dél-Dunántúlon is elterjedt a csobányozás vagy csobánolás: „csobányoknak”, vagyis pásztoroknak öltözött felnőtt, házas férfiak játszották el bőrből és fából készült álarcokban zenés, táncos formában a karácsonyi történetet.

„A hagyományos életvilágot erőteljes ritualizáltság jellemezte. Amit ma szokásnak nevezünk, az egykor a dolgokkal, tárgyakkal való bánásmód, az események – belső rend szerinti – természetes, helyénvaló megélésének a módját jelentette. Ha így tekintünk a szokásokra, akkor közelebb jutunk szerepük megértéséhez, és felismerjük, hogy itt nem egy hiedelem- vagy babonavezérelt világképről van szó, hanem a természettel és a természetfelettivel való organikus együttélésből magától értetődően következő életvitelről, kultúráról” – emlékeztet Iancu Laura.

A jövő bőségéért: a karácsonyi asztal

„Az önellátó földműves közösségek a teremtésvédelem ősapostolai. A legkisebb morzsát, a magokat, az időjárást, a természet törvényeit már-már Istennek kijáró tisztelettel övezték és óvták. Erre érdemes tekintettel lennünk akkor, amikor a szakrális időben, a »megnyílt ég« idejében véghez vitt rituálékat számba vesszük” – mondta Iancu Laura.

A karácsonyi asztal és környezete mágikus jelentőséggel bírt. A karácsonyi abroszt később vetésnél használták a család bősége és sikere reményében. Az ünnep alatt egyszerre több abrosz is kerülhetett az asztalra, meghatározott módon hajtogatva, rituálisan felhelyezve. A vacsora során összegyűlt karácsonyi morzsát is felhasználták, füstöléssel gyógyításra, az állatok elé szórva termékenységük elősegítésére. „A karácsonyi asztal alá különféle magokat, ágakat, földet, szalmát szórtak, majd az ünnep elmúltával az immáron szentelményérékkel bíró dolgokat kiszórták a gazdaságra, a mezőre, hogy a megélt szakrális eseményből az ember környezete, a természet is részesüljön. A népi szentelmények – például a karácsonyi asztal abrosza – nem varázstárgyak voltak, hanem a felhasználásuk során rituálissá vált tárgyak. A hit szerint ezeknek más a sorsuk, mint a nem rituálisaknak, ezért másként is bántak velük: nem dobták őket a szemétre, utóéletük is különb volt: mintegy anyag voltukon túlmutatva áldó, óvó, szaporító funkcióval ruházták fel őket” – mondta Iancu Laura.

Rituális csemegék

Advent idején szigorú böjti előírások voltak érvényben: péntekenként és sok helyen szerdánként is tartózkodtak a húsevéstől, és ez a szokás december 24-ére, karácsony vigíliájára is vonatkozott, amelyet a székelyek és a moldvai magyarok is találóan „karácsony szenvedejének” neveztek. Az ünnepi asztalra ilyenkor két főtt étel került, amelyeket rituális csemegék előzhettek meg. A fokhagyma, pálinka, méz, alma, a keresztény kultúrkörben Krisztust szimbolizáló dió és ostya fogyasztásához számos hiedelem kapcsolódott.

Az almának is különleges szerepe volt: egész héját egyben tartva hámozták meg, majd annyi szeletre vágták, ahányan az asztalnál ültek. A gyümölcsöt abban a reményben fogyasztották, hogy az új év során senki sem vész el, és karácsonyra mindenki hazatér. A karácsonyi diófogyasztás szinte mindenütt elterjedt a magyar nyelvterületen. Bajelhárító, jósló funkciója mellett a gyerekek is szívesen játszottak vele. Az ünnep idején sem feledkeztek meg elhunyt rokonaikról, sós vízben főtt borsót készítettek a holtaknak és az angyaloknak, és a lakás sarkaiba dobva tálalták ezeket.

A finomságok után a főtt ételek következtek: Baranyában a böjtös vacsora sós vízben főtt, rántás nélküli bableves volt, amit sült, majd összetört mákos (vagy diós) tészta követett. A Dunántúl északibb felén aszalt szilvás bableves került a karácsonyi asztalra. A másik, szélesebb körben elterjedt leves a savanyú lében főtt gomba volt, ehhez az alapot többnyire a gyalult káposzta leve, illetve korpacibere adta. A bejgli, azaz ’hajlított alakú’ édesség városi, polgári sütemény volt. Zsírosabb ételeket az éjféli mise után ehettek csak az emberek.

A karácsonyfa és a szaloncukor érkezése

A bejglihez hasonlóan a karácsonyfa is viszonylag új keletű eleme az ünnepeknek, amely a 19. században indult hódító útjára Magyarországon, köszönhetően a Bécsben élő magyar arisztokráciának. Hazánkban az első ismert karácsonyfát Brunszvik Teréz állította az 1820-as évek elején, közepén, majd a Podmaniczky család 1826-ban. Először a hazai arisztokrácia és a polgárság körében vált népszerűvé, majd a 20. század elejére a falusi értelmiség közvetítésével a parasztság is átvette a szokást. A tanyavilág lakói azonban még az 1950-es években is csak fenyőágakkal díszítették az otthonukat. A 19. és 20. század fordulóján kezdtek erre a célra fákat árusítani Budapesten.

Karácsonyi vásár Budapesten a Vámház mellett
„Budapesten a villamos fény az év semmi időszakában így nem ragyog a boltok előtt, a roppant üvegtáblák mögött, bent a boltban. A közönség hullámzik a körutakon, a belvárosban. Kirakatokat csak este lehet nézni. A nappal bizonytalan a téli szürkeségben, a tükröződő és szivárványos üvegtáblákkal. Az üzletek belseje sötétnek tetszik kívülről nézve. De este megvilágosodik és felragyog minden. A fővárosnak érdekes karácsonyi jelenségeit látni az idén azokon a tereken, a hol eddig a vásárokat tartották. Ezek csöndessé és elhagyottá váltak, mióta a vásárcsarnokokba vonult be innen a nyüzsgés és tarkaság. Kopár, kietlen helyek lettek, s iine egyszerre csak zöld ligetté változtak egy-két nap alatt. A karácsonyfák lepik el azokat, ingerlőén mutatván, hogy itt csakugyan zöld berkeknek van helye, még pedig nyáron.”
(Vasárnapi Ujság, 1897.)
Forrás: dka.oszk.hu

Kezdetben a karácsonyfát egyszerű, természetes díszekkel, például almával, dióval, kisebb házi süteményekkel, illetve szentképekkel díszítették. A 19. század végére a városi polgári otthonokban már megjelentek az üvegdíszek és a lametta.

Hasonló fejlődésen ment keresztül a szaloncukor is: csokoládébevonat nélkül, fondant-ból készült elődje szintén a 19. században hódította meg a polgárságot, majd a falvak lakóit.

A városi és falusi asszonyok egyaránt házilag készítették el a nyalánkságot, ha nem sikerült hozzájutniuk. A szaloncukor elterjedése előtt a falvakban a fa alá betlehemet vagy süteményeket helyeztek, az ajándékozás pedig kezdetben az édességekre korlátozódott.

A karácsonyi ajándékozás szokása még a karácsonyfa-állításnál is később honosodott meg, és a gyerekek családban betöltött szerepének felértékelődésével vált egyre fontosabbá. Korábban leginkább a kántálók, betlehemezők kaptak csak kisebb ajándékokat – ételt, aprópénzt.