Elhunyt Székely György neurobiológus, az MTA rendes tagja

Székely György (1926 - 2017)

Székely György körzeti orvos édesapja által biztosított nyugodt környezetben, a hortobágyi puszta szélen töltötte gyermekéveit. Miután 1944-ben befejezte középiskolai tanulmányait a ciszterci rend egri gimnáziumában, nem apja nyomdokain haladva orvosként és nem is az alföldi rónaságon képzelte el további életét. Erdőmérnök szeretett volna lenni, aki puskával a vállán sétál, és a hegyi erdők friss levegőjével szívja tele a tüdejét. A háború végének zűrzavara azonban minden elképzelését romba döntötte, és egészen Pécsig repítette, ahol 1946-ban unokanővérének a tanácsára beiratkozott a Pécsi Orvostudományi Egyetemre. Bár továbbra sem vonzotta az orvosi hivatás, tanulmányaival jól haladt és externistaként a Szentágothai János által vezetett Anatómiai Intézetben is elkezdett dolgozni. Az 1949-ben bekövetkezett politikai változásokat követően azonban az egyetem megvonta tőle az addig folyósított ösztöndíjat, ami az anyagi hátteret biztosította tanulmányai folytatásához. A válságos helyzetet Szentágothai János oldotta meg, aki – valószínűleg azért, mert nem akarta elveszíteni tehetséges diákját – kifizette helyette a következő félévi tandíjat. Szentágothai professzornak ez az atyai gesztusa eldöntötte Székely György további sorsát. Ezt követően, bár folytatta orvosi tanulmányait (1952-ben szerezte meg orvosi diplomáját), minden szabad percét az Anatómiai Intézetben töltötte, és életét Szentágothai János mentorsága alatt az idegtudományi kutatásoknak szentelte.

Felismerve az idegrendszer szerkezetének és működésének semmihez sem fogható komplexitását, a komplex rendszerek, elsősorban az idegrendszer alapvető szerveződési elveinek a megismerését tűzte ki célul maga elé. A kezdeti próbálkozások után arra a következtetésre jutott, hogy az idegi szerveződés alapelveinek feltárásához az idegrendszer fejlődési folyamatainak megértésén keresztül vezethet az út. Fejlődéstani modellrendszerként ebihalak szemtelepének részleges eltávolítását, illetve tengely körüli elforgatását követően vizsgálta a retino-tectalis kapcsolatok kialakulását. Gőte- és csirkeembriókon pedig a gerincvelő alsó és felső végtagot beidegző szegmentumainak, illetve az alsó és felső végtagtelepeknek hihetetlen kreativitással megtervezett és káprázatosan kivitelezett, különböző kombinációkban elvégzett átültetéseivel arra vonatkozóan akart adatokat gyűjteni, hogy milyen módon képes a központi idegrendszer úgy beidegezni a vázizmokat, hogy az egyes izomcsoportok az adekvát mozgásformák kivitelezésére legyenek képesek.

Ellentétben az akkor divatos neuronspecificitás-elmélettel, a kapott eredményekből arra a következtetésre jutott, hogy az idegrendszer extrém komplexitása és plaszticitása nem alapulhat determinisztikus kapcsolatok kialakulásán. Feltételezte, hogy a komplex rendszerek – így az idegrendszer is – egymástól jól elkülöníthető részegységek, modulok hierarchikus szerveződéseként alakulnak ki, s az egyes modulok önmagukban is működőképesek. A modulok közötti kapcsolatok pedig a „próba és tévedés” elvén alapulva egy fokozatos finomítás, tökéletesítés folyamatának eredményeképpen formálódnak olyan módon, hogy az egész rendszer működésének megértéséhez nem feltétlenül szükséges az egyes egységek közötti interakciók apró részletekbe menő pontos ismerete. Ez a sztochasztikus elveken felépülő idegrendszeri modell tagadta az abban az időben elfogadott elméletet, miszerint az idegrendszer működése pontosan huzalozott, a reflexműködések elvén felépülő neuronhálózatok kialakulásán alapszik. Mivel azonban az idegrendszer sokak által már akkor megfigyelt széles körű plaszticitása a Székely-féle sztochasztikus szerveződési elmélet segítségével sokkal könnyebben volt értelmezhető, mint a neuronspecificitás-reflex elmélettel, Székely György munkássága és eredményei igen komoly nemzetközi visszhangot váltottak ki. Sorra kapta a kongresszusi felkéréseket és a vendégprofesszori meghívásokat. Így töltött el hosszabb időt az Utrechti Egyetemen Hollandiában, illetve a Massachusetts Institute of Technology Biológiai Intézetében és a Kaliforniai Egyetemen az Amerikai Egyesült Államokban.

A pécsi évek alatt nyerte el az orvostudományok kandidátusa tudományos fokozatot 1964-ben és az MTA doktora címet 1971-ben. Majd 1975-ben megpályázta és elnyerte a Debreceni Orvostudományi Egyetem Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetének megüresedett igazgatói állását, és egyidejűleg az egyetem intézetvezető egyetemi tanárrá nevezte ki. Ebben az időben Debrecenben az Ideg- és Elmegyógyászati, valamint az Idegsebészeti Klinikán komoly klinikai idegtudományi kutatások folytak, de az elméleti jellegű idegtudományi kutatásokat senki sem művelte. Székely György néhány fiatal kollégát maga mellé véve megalakította Debrecen első elméleti idegtudományi kutatócsoportját, és munkatársaival együtt ott folytatta kutatásait, ahol Pécsen abbahagyta.

Még az utolsó pécsi évek alatt munkatársaival közösen sikerült kidolgozniuk egy új idegsejtjelölési technikát, az ún. kobaltjelölési módszert, amelynek a segítségével minden korábbi eljárásnál hatékonyabban és részletdúsabban tudtak jelölni idegsejteket a kétéltűek idegrendszerében. Ennek a módszernek az alkalmazásával folytatta tovább az idegrendszer szerveződési elveinek tisztázására vonatkozó kutatásait Debrecenben. A fő hangsúlyt azonban már nem a komplex rendszerek egyes moduljai között kialakuló kapcsolatok, hanem a modulok belső szerkezetének és működésének a felderítésére fordította.

Munkatársaival együtt részletes kvalitatív és kvantitatív leírásokat adtak a gerincvelő végtag- és törzsizmokat beidegző és az agytörzsi agyidegek szomatomotoros magvaiban elhelyezkedő, különböző fej- és nyakizmokat beidegző motoneuronok dendritfájának morfológiai tulajdonságairól és szinaptikus kapcsolatrendszeréről. A kapott adatok azt mutatták, hogy a különböző funkciójú izomcsoportokat beidegző agytörzsi és gerincvelői motoneuronok – az idegrendszer komplex motoros apparátusát felépítő modulok efferens neuronjai – dendritgeometriája és valószínűleg szinaptikus kapcsolatrendszere is az egyes modulokon belül nagyon hasonló, míg a modulok között lényeges különbségek mutatkoznak. Adódott a következtetés, hogy az egyes modulok belső szerkezetét az adott modult felépítő neuronok dendritgeometriája határozhatja meg. Az egyedi neuronok által fogadott szinapszisok hatalmas mennyisége (egy-egy neuron dendritfáján óvatos becslések szerint is több tízezer szinapszist találtak) viszont azt sugallta, hogy a modulon belül a modult felépítő neuronok közötti kapcsolatok szempontjából szintén egy sztochasztikus rendszerrel állunk szemben, amelybe a rendet az építőelemek geometriájának a szabályossága viszi. A központi idegrendszer komplex rendszerei tehát moduláris szerkezetűek, a modulokon belül az egyes neuronok közötti összeköttetések – akárcsak a modulok közötti összeköttetések – pedig a „próba és tévedés” elvén alapulva, sztochasztikus módon alakulnak ki.

Az ilyen módon végső formát öltött, az idegrendszer alapvető szerveződési elveire vonatkozó „komplex rendszerek szerveződésének Székely-féle sztochasztikus elmélete” számos tudományos elismerést hozott számára. 1985-ben az MTA Biológiai Tudományok Osztálya levelező, majd 1993-ban rendes tagjává választotta. 1990-ben a londoni Academia Europaea is tagjai sorába fogadta. 1999–2005 között ő volt az MTA Debreceni Akadémiai Bizottságának elnöke. Számos hazai és nemzetközi tudományos társaságnak volt tagja, 1987–1991 között ellátta a Magyar Anatómusok és Hisztológusok Társaságának elnöki teendőit is.

Székely György számos kitüntetés birtokosa volt. A Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át 1988-ban, Akadémiai Díjat kapott 1988-ban, Went István-emlékérmet 1991-ben, Szent-Györgyi Albert-díjat 1992-ben, Pekár Mihály-emlékérmet 1993-ban. A neuroembriológia és a neurohisztológia kutatása terén elért kiemelkedő eredményeiért Széchenyi-díjban részesült 1996-ban. 1997-ben a Debreceni Orvostudományi Egyetem Pro Universitate emlékéremmel jutalmazta, 2003-ban megkapta az Arany János Közalapítvány „Tudományért” nagydíját, 2003-ban a Tankó Béla-emlékérmet.

A Debreceni Orvostudományi Egyetem Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetét 1994-ig vezette. Ez idő alatt, 1981 és 1986 között az egyetem tudományos rektorhelyetteseként dolgozott. 1997-ben professor emeritusi címet kapott.

Emlékét megőrzi az MTA Biológiai Tudományok Osztálya, az idegtudományok szakmai közössége és valamennyi hálás tanítványa.