Az etnikai alapú területi autonómiák múltja és jelene a Kárpát-medencében – Kocsis Károly rendes tag székfoglaló előadása

Az elmúlt évtizedekben egymás után világszerte létrejövő (különösen az etnikai alapú) területi autonómiák mint a kisebbségvédelem legfejlettebb eszközei és a kisebbségek belső önrendelkezésének legmodernebb formái nem számítanak újdonságnak a magyar állam történelmi területén, a Kárpát-medencében.

Uralkodóink a 13. századtól adtak katonai szolgálatok fejében különböző etnikai csoportoknak (pl. szászok, székelyek, románok, kunok, jászok, szerbek) ilyen területi önkormányzatot, melyek többsége egészen a 19. század második feléig fennállt. A középkor végétől az ország etnikai arculatát alaposan átformáló népmozgalmi és háborús okok következtében a nemzeti kisebbségek aránya a 18. század végére, a modern nemzetek és a nacionalizmus kialakulásának kezdetére meghaladta az ország népességének 2/3-át. A kisebbségek demográfiai súlyuk, politikai öntudatuk, (a Habsburg Birodalom által tüzelt) nacionalizmusuk fokozatos növekedésével a 19. század derekától egyre határozottabban követelték önálló politikai nemzeti mivoltuk és etnikai alapú területi autonómiájuk elismerését, megvalósítását. A kiegyezést (1867) követően az Osztrák–Magyar Monarchiában gyakorlatilag belső önrendelkezést kapott magyar állam ugyanezt a jogot tagadta meg (a horvátoktól eltekintve) saját területén a nemzetiségektől. Az elutasítás oka ugyanaz volt, mint a mindmáig etnikailag-politikailag egységes nemzetállamot építeni kívánó országok esetében mindig: rettegés a kisebbségek elszakadási törekvéseitől, az állam területi integritásának megbomlásától, az örökéletűnek remélt államhatárok megváltozásától.

Kocsis Károly Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

Képgaléria a székfoglaló előadásról1918 végén a soknemzetiségű Habsburg Birodalom helyén soknemzetiségű, közepes méretű „nemzetállamok” jöttek létre, melyek határait Magyarország rovására úgy húzták meg, hogy többnyire határvidékeiken több millió magyar került fennhatóságuk alá. Területi integritásuk védelme érdekében a szomszéd államok nem csupán a harmadrendűként kezelt magyar kisebbségek, hanem a másodrendűnek tartott „társnemzeteik” (pl. szlovákok, ruszinok, horvátok) autonómiaköveteléseit is visszautasították, teljesítésüket a 2. világháború előtti pillanatokig halogatták.

A 2. világháború után a Szovjetunió befolyása (többnyire katonai ellenőrzése) alá került Kárpát-medence országaiban (Ausztriát kivéve) szovjet típusú kommunista államigazgatási rendszerek épültek ki, melyek a későbbi évtizedekben is lehetetlenné tették az etnikai alapú, tényleges területi önrendelkezés megvalósítását. A szocialista évtizedekben területi autonómiaként csak a jugoszláviai Vajdaság tartós (1945–1989) és a romániai Magyar Autonóm Tartomány ideiglenes (a Szovjetunió által kikényszerített, 1952–1960/68 közötti) léte említhető meg.

A délszláv háborúk idején felvillant a horvátországi szerb Krajina területi autonómiája, majd függetlenedése is, hogy 1995-ben végérvényesen a történelmi múlt része legyen. A rendszerváltozást követő években a Kárpát-medence jelentős magyar kisebbségei kidolgozták többnyire háromlépcsős autonómiakoncepcióikat. Ezek keretében azonnal megfogalmazták, gyakran törvénytervezetként be is nyújtották területi önrendelkezésre vonatkozó elképzeléseiket is, melyeket a szlovák, ukrán, román, szerb fél azonnal (esetenként többször) vissza is utasított.

A társadalmi-gazdasági rendszerváltozás (1990–), a világgazdasági válság (2008–) okozta sokkhatás, a fokozódó társadalmi polarizáció, a korábbi erős központi hatalom megszűnése, a demokratikus civil társadalom hagyományának hiánya, a nagyszámú etnikai és nemzeti kisebbség léte és bizonyos keserű történelmi tapasztalatok miatt a politika a Kárpát-medence országaiban is gyakran nyúl a nacionalizmus fegyveréhez. A nacionalista erők gyakran provokálják a kisebbségeket, különösen, ha azok nagy létszámúak és viszonylag kompakt etnikai területen élnek, hogy bizonyítsák a kisebbségek léte jelentette (gyakran irredenta) veszélyt. Az itteni kormányok a gazdasági-politikai nehézségek következtében inkább az állami funkciók központosítására törekednek, mint a regionális hatalommegosztásra, főként nem az etnikai alapú területi autonómiák megvalósítására, melyet az államalkotó nemzetek az állam területi integritása elleni nyílt támadásként értékelnek. E tekintetben a sikeres, pozitív európai példák helyett a sikertelenek (pl. Koszovó, Abházia, Karabah, Krím) tanulságait hangsúlyozzák.

Hazánk, a 28 millió lakosnak otthont adó Kárpát-medence államjogi-etnikai helyzete hasonló az európai átlaghoz, hiszen népességének 84%-a élvezi lakóhelyén az államalkotói státust. A többi, alapvetően nemzeti-etnikai kisebbségnek számító lakos közül csupán a magyar kisebbség (pontosabban nekik is mindössze 2/3-uk) rendelkezik olyan településterülettel, mely megfelel a területi autonómia előfeltételeinek. Az etnikai alapú területi autonómiák (vagy legalább a kisebbségek által dominált helyi önkormányzatok regionális társulásainak) létrejöttéhez és sikeres működéséhez a szükséges politikai feltételek, történeti hagyományok, szerencsés körülmények mellett az etnikai földrajzi-demográfiai feltételek meglétére van szükség (a kisebbség a számbeli, demográfiai többség; településterülete viszonylag összefüggő és kellően nagy, gazdaságilag életképes). Ez utóbbi feltételeknek jelenleg csupán a szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi (székelyföldi és észak-partiumi), illetve a vajdasági (Tisza menti) magyar etnikai terület felel meg. A politikai feltételek azonban a fentiekben vázolt okok miatt rövid és középtávon, úgy tűnik, egyelőre még hiányoznak.