A múltak átalakulása. Jelentéstani és narratív lehorgonyzó módosulások a magyar múlt időkben a 18. század után – Tolcsvai Nagy Gábor rendes tag székfoglaló előadása

Tolcsvai Nagy Gábor előadásának prezentációja itt letölthetőA világ nyelvi megjelenítése egyben mindig a világ valamely részének a megértése is. Az idő fogalmának kidolgozása, változatainak a megértése minden nyelvi rendszer és nyelvi tevékenység egyik meghatározó tényezője. Így a múlt tapasztalatát többféle módon lehet fogalmilag feldolgozni és nyelvileg megkonstruálni, s ez visszahat a múlt értelmezésére, ekképp a jövő elvárására is.

A 19. század utolsó harmadáig a régebbi magyar nyelvben két grammatikai múlt idő volt használatos: az egyszerű vagy befejezett múlt (a -t jellel kifejezve: várt, kért) és az elbeszélő múlt (az -á/-é jellel kifejezve: vára, kére). Az elbeszélő múlt a 19. század második felében kiveszett a nyelvhasználatból, az irodalmi írásbeliségből is. Mi volt a kétféle múlt funkciója, miért halt ki az elbeszélő múlt, és mi lett e változás következménye a magyar nyelvben és kultúrában – ezt mutatta be az előadás.

Tolcsvai Nagy Gábor Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

A székfoglaló előadáson készült fotók galériájaÉrdemes kiindulni az ige, majd a mondat fő szemantikai jellemzőiből. Az ige időbeli folyamatot fejez ki: olyan eseményt, amely időben történik. Az időbeli folyamat jelentéstana egymást követő, egymásba érő pillanatnyi állapotok, „most-pontok” sorából áll. Az ige temporalitásához egyedi eseményszerkezet kapcsolódik. Ezt az igejelentést helyezi el a beszélő a mondatban. Ekkor jelenik meg az igeidő, a jelen, a múlt és a jövő. A beszélő az ige belső időbeliségét a beszédhelyzet idejéhez viszonyítja, vagyis episztemikusan lehorgonyozza (vö. Langacker). A jelen idő azt fejezi ki, hogy az igével kifejezett folyamat ideje nagyjából egybeesik a beszéd létrehozásának és megértésének idejével, a múlt idő azt fejezi ki, hogy a megnevezett folyamat a beszéd idejénél korábban történt. A konstruáló viszony azonban ennél jóval összetettebb.

A magyar egyszerű múlt távolságot fejez ki: azt, hogy a beszélőnek nincsen közvetlen tapasztalata vagy élménye az elbeszélt múltbeli eseménnyel kapcsolatban. Az elbeszélő múlt ezzel szemben a közeliségre utal, arra, hogy a beszélő az elbeszélt múltbeli eseménynek részese vagy szemtanúja volt, köze van hozzá, átéli a korábban történteket. Az egyszerű múlt esetében a megértés folyamata és az elbeszélt esemény folyamata egyértelműen elkülönül egymástól. Az elbeszélő múlt szerkezetében a feldolgozó (megértő) jelen idő és az elbeszélt esemény múltbeli időfolyamata párhuzamos, közvetlen és jelölt kapcsolat van a két folyamat között pillanatról pillanatra, ezáltal felidéző, élménykifejező beszélői nézőpontot jelöl. Az elbeszélő múlt szubjektivizációs jellegű, míg az egyszerű múlt objektivizációs.

Tolcsvai Nagy Gábor Fotó: mta.hu/Szigeti Tamás

A elbeszélő múlt kihalásának több oka kimutatható. A magyar sztenderd nyelvváltozat ugyan kodifikálta az elbeszélő múltat, de nem erőltette használatát, amely az írott szövegekkel szemben az élőbeszédben már nem volt gyakori. A reformkor, de különösen az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc az egész társadalomra hatott mint cselekvőre és mint elszenvedőre; az idő tapasztalata megváltozott: a közvetlen múlt is levált a jelenről. A polgárosodás, iparosodás nyomán a természeti alapú feladatorientált időfelfogást fokozatosan felváltotta az óraorientált időfelfogás (l. Gergely A.). A felvilágosodásban a múlt jobban elvált a jelentől, körülhatároltabb és távolibb lett. Tényező lett az események egyszerisége, a hatástörténet jelentősége, a jövőnek, a jövőbeli újnak az elvárása és hatása a jelenre a fejlődés, haladás fogalmainak megjelenésével, a közösségi szemantika korában nem látott dinamikus alakulásával, miközben az eszkatológia jelentősége elhalványult (vö. Koselleck, Luhmann). Ezek a folyamatok egymást kölcsönösen erősítve a múltat távolságként leképező nyelvi szerkezetnek kedveztek,.

Az elbeszélő múlt kihalása átalakította a magyar mondattan egy jelentős tartományát: a múltról való beszéd elsősorban objektivizációs, távolságtartó, megismerő közvetlenség nélküli módon lehetséges, miközben a múlt közvetlen tapasztalatiságú kifejezésének az eltűnése veszteség. A látszólag grammatikai, „ragozási” kérdés egyúttal a magyar közösségi szemantika alakulástörténetének egy jelentős szakaszára mutat rá, amely ma is jelentékenyen befolyásolja a múltról való beszéd lehetőségeit és korlátait.

Tolcsvai Nagy Gábor előadásának prezentációja itt letölthető