Látványos és haszontalan győzelem, rengeteg áldozattal – száz éve kezdődött a caporettói áttörés

Az első nagy világégés negyedik esztendejében az Osztrák–Magyar Monarchia seregei nekiveselkedtek, hogy egy elsöprő rohammal győzelmet arassanak a déli hadszíntéren.

Az isonzói állóháborúban a korábbi tizenegy alkalommal az olasz fél próbálta meg áttörni a frontot, ezúttal a másik oldal vette át a kezdeményezést.

A katonai-politikai előfeltételek ígéretesnek tűntek: keleten összeomlott az utolsó nagy orosz támadás, a Kerenszkij-offenzíva. A teljesen demoralizálódott orosz csapatok folyamatosan hátráltak a németek elől, akik szeptember elejére elfoglalták Rigát. Orosz szövetségese vereségével pedig Románia magára maradt keleten.

Támadásra készülve

A központi hatalmak számára kedvező körülmények tették lehetővé, hogy katonai erők átcsoportosításával megerősítsék az olasz fronton harcoló alakulatokat. A caporettói áttörést megelőzően összességében olasz oldalról 49 hadosztály (mintegy 650 000 katona) és körülbelül 3500 löveg állt szemben 44 hadosztállyal (mintegy 520 000 katona) és körülbelül 3500 löveggel.

Az áttörést gondos előkészítés előzte meg. Az Isonzónál és a Karszt-fennsíkon a védekező stratégia mestere, Svetozar Borojević von Bojna – később a Monarchia első nem német származású tábornagya – által vezetett 5. hadseregcsoport sikeresen állt ellen az olasz túlerőnek (nem véletlen nevezték a hadvezért az Isonzó oroszlánjának). Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a passzivitáson változtatni kell, amihez támadó jellegű hadműveletre volt szükség. A fent említett körülményeknek köszönhetően erre 1917 őszére érett meg a helyzet.

Arthur Arz von Straußenburg, a Monarchia új vezérkari főnöke abból indult ki, hogy meglepő helyszínre kell tervezni az áttörést. A választása végül azért esett Caporetto környékére, mert ezt a szakaszt kevésbé védték az olasz seregek.

Megjelennek a németek

Német segítség nélkül azonban nem bízott a sikerben, annak ellenére sem, hogy IV. Károly, az új uralkodó nem támogatta a németek bevonását. Végül azonban az ő elképzelése kerekedett felül, így a németek hét, hegyi harcokban járatos hadosztályt irányítottak az olasz frontra. A hegyi háborúban ugyancsak tapasztalt Konrad Krafft von Dellmensingen bajor altábornagy is támogatta a tervet, miután felmérte a helyszínt, és alkalmasnak ítélte a tervezett támadásra. Az újonnan létrehozott 14. német hadsereget Otto von Below porosz gyalogsági tábornok vezette (von Dellmensingen pedig a vezérkari főnöke volt). A német csapatok többnyire éjszaka, jelentős kerülőkkel érkeztek a támadás helyszínére, hogy ezzel is eltereljék az olaszok figyelmét,

A német alakulatok ekkor jelentek meg első ízben az olasz frontszakaszon. Az 1917. szeptember 8-ára végleges formát öltött hadművelet a Waffentreue (magyarul: Szövetségesi hűség) fedőnevet kapta.

Az előkészületek során Below tábornok még arra is ügyelt, hogy katonái osztrák–magyar egyenruhában érkezzenek az Isonzóhoz, ő maga pedig a megtévesztés céljával, jelentős figyelmet kiváltva többször is Dél-Tirolba utazott. Azt akarta elhitetni Luigi Cadorna olasz főparancsnokkal, hogy a leendő támadás helyszínét méri fel. Ezt a látszatot más eszközökkel, például hamis rádióüzenetekkel is megerősítették.

Below mellett a központi hatalmak csapatait olyan tapasztalt parancsnokok vezették, mint például Alfred Krauß gyalogsági tábornok, Johann von Henriquez tábornok, báró Alexander von Krobatin vezérezredes, korábbi hadügyminiszter, Karl Scotti tábornok vagy Hermann von Stein altábornagy. Velük szemben a Luigi Cadorna, továbbá Luigi Capello tábornagy (majd az ő betegsége miatt Luca Montuori tábornagy), valamint az Emanuele Filiberto di Savoia-Aosta herceg vezette olasz seregek helyezkedtek el.

Meglepetés és új taktika

Below elgondolása szerint a váratlan rajtaütést 1917. október 23-án kezdték volna meg, de katonái kimerültsége miatt csak hajnalban nyitották meg a támadást. Addigra heves esőzés, illetve gomolygó köd vonta be a frontvonalat, ez pedig egyértelműen a támadó csapatoknak kedvezett. Így a halasztás mindenképp jó döntésnek bizonyult. A köd hatását is fokozó erős gáztámadással, illetve szakadatlan ágyútűzzel meginduló erős roham váratlanul és így készületlenül érte az olasz katonákat.

A sikerben a meglepetés ereje mellett döntő szerepe volt a taktikának.

Az Oskar von Hutier porosz tábornok által kigondolt, ún. beszivárgás lényege az volt, hogy a rohamcsapatok beszivárognak az ellenséges vonalak mögé, majd elvágják őket az immár mögöttük elhelyezkedő főerőktől. Ennek szellemében az Alfred Krauß tábornok által kiötlött harcmodor arra épített, hogy a völgyekben indul meg a lendületes támadás, a magaslatokat pedig, a korábbi gyakorlattal szakítva, nem elfoglalni akarják majd a rohamozó csapatok, hanem elszigetelik. Az ellenséges vonalak mögött így sikerül elvágni a kommunikációjukat, ezzel megfosztva őket a felderítés és főleg a visszavonulás lehetőségétől, kilátástalanná téve a helyzetüket.

Osztrák-magyar csapatok október végén az Udine és Codroipo közötti úton Forrás: www.iwm.org.uk / © IWM (Q 61020)

Az így megindított támadást követően a Monarchia erői és német szövetségeseik mintegy 25 kilométert nyomultak előre egészen rövid idő alatt. A már említett tényezők mellett az is a kezükre játszott, hogy Cadorna, rosszul mérve fel a helyzetet, nem volt hajlandó kiadni katonáinak a visszavonulási parancsot. Október 26-án a nyomás fokozása érdekében a központi hatalmak katonái általános támadásba lendültek.

Lassuló lendület

Cadorna végül egy nappal később, október 27-én adta fel az isonzói védvonalakat, és a Tagliamentónál kísérelte meg megfékezni a központi hatalmakat, ám döntése megkésettnek bizonyult, a védekező hadművelet nem hozta meg a várt sikert. A központi hatalmak előretörése végül csak november 10-én lassult le a Piave folyó partjainál.

Látkép a hadműveletek egyik helyszínéről 1917 novemberében Forrás: www.iwm.org.uk / © IWM (Q 86098)

Mire a Piavénál kifulladt a támadás, a kudarcát elismerő Luigi Cadorna helyét a spanyol származású Armando Diaz tábornok foglalta el. A határozott Diazra rögtön nehéz feladat várt, mert november 12-én a Monarchia és a németek csapatai újult erővel lendültek támadásba.

Céljuk immár az ellenség bekerítése volt.

Az új olasz főparancsnok azonban jelentős angol és francia segítséggel a Piave felső folyásánál megfékezte a támadást, majd a Brenta és a Piave között, a Grappa hegységben indított újabb áttörési kísérletet is megállította. A központi hatalmak ezért az újabb támadásokat 1917. december 2-án beszüntették. Addigra viszont a Monarchia szinte Veneto tartomány egészét elfoglalta, csapatai alig száz kilométerre voltak Velencétől.

Véres mérleg

Mi adta az áttörés jelentőségét? Az, hogy az olasz front hosszú ideje merev frontszakaszát igen rövid idő alatt látványosan előretolta, méghozzá tizenegy olasz támadási kísérlet visszaverése után, ezzel párhuzamosan pedig lényegében szétrobbantotta az olasz hadsereget, a maradékát is szinte teljesen demoralizálva.

Olasz hadifoglyok 1917 novemberében Forrás: www.iwm.org.uk / © IWM (Q 86107)

Összességében azonban a caporettói áttörés katonai bravúrja látványos, ám végső soron elkésett, haszontalan siker volt a központi hatalmak számára. Alig egy évvel később az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország, illetve az antant között létrejött a padovai fegyverszünet, amelyet a Giusti-villában írtak alá 1918. november 3-án. A Monarchia számára ezzel véget ért a világháború.

Ha megkíséreljük megvonni a caporettói áttörés mérlegét, elszomorító számokkal találkozhatunk. 1917. október 24. és november 10. között az olasz fél, tehát a teljes olasz haderő vesztesége mintegy 10 000 halottra, 30 000 sebesültre és 300 000 hadifogolyra tehető. Közel 5000 löveg, 300 000 puska, 3000 géppuska, 2000 géppisztoly, több mint húsz repülőtér került a támadók kezére, a katonaszökevények száma pedig mintegy 400 000-re tehető.

Korabeli olasz képeslap Forrás: www.metropostcard.com

Ezek az adatok a fájdalmasan nagy emberveszteség mellett tükrözik az olasz hadsereg már említett mentális összeroppanását is – az őket érő traumát, ami szükségessé tette az antant más erőinek fokozott beavatkozását. A katonai morált a szökevények elleni eljárásokkal is nehezen sikerült helyreállítani.

A központi hatalmak veszteségei mintegy 70 000 főre tehetőek. Ebből mintegy 30 000 halott és sebesült a Monarchia alakulataiból került ki. Az áttörésben a Monarchia oldalán számos olyan alakulat vett részt, amelynek helyőrségei Magyarországon voltak, és főleg magyar nemzetiségű katonák alkották. Budapest, Székesfehérvár, Debrecen, Pécs, Nagykanizsa, Veszprém, Esztergom, Szeged, Győr, Nagyvárad, Szabadka, Kassa és Szatmárnémeti gyalogezredei vettek részt a caporettói harcokban.

Irodalom

Balla Tibor: Az olasz front. In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország az első világháborúban. Budapest: Kossuth – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2010, 75–92.

Balla Tibor: Az első világháború legsikeresebb hadművelete az olasz hadszíntéren: a caporettói áttörés. http://nagyhaboru.blog.hu/2012/10/24/az_elso_vilaghaboru_legsikeresebb_hadmuvelete_az_olasz_hadszinteren_a_caporettoi_attores

Galántai József: Magyarország az első világháborúban 1914–1918. Budapest: Akadémiai, 1974.

Hajdú Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914–1918. Budapest: Osiris, 2014.

Tarján M. Tamás: 1917. október 24. A caporettói áttörés. Rubiconline http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1917_oktober_24_a_caporettoi_attores/

Ungváry Krisztián: Isonzó – Doberdó – Caporetto. Magyarok az első világháborúban. Rubicon, 2014, 9. sz., 5–21.