Döntéseinkben segít a Nobel-díjjal jutalmazott elmélet

A közgazdasági modellezés gyakran épül arra a feltevésre, hogy az emberek racionálisan viselkednek. A racionalitás azonban sokat követel meg a modell szereplőitől. Például az ilyen modellekben megjelenő, nyugdíjas éveikre készülő emberekről feltételezik, hogy pontosan ismerik a különféle megtakarítási formák kockázatait, ki tudják számítani, mennyit és milyen formában kell megtakarítaniuk a nyugdíjas évekre, majd tervüket tökéletesen végre is hajtják. A dolgozók természetesen rendszeresen újra optimalizálják befektetéseiket az új információk függvényében. Legfőképpen pedig még véletlenül sem költik felhalmozott megtakarításaikat hirtelen felindulásból egy egzotikus utazásra.

Egyfajta érdekesség

Természetesen mindenki tudja, hogy az emberek nem így viselkednek – még a racionalitást feltételező modelleket használó közgazdászok is. A kérdés inkább az, hogy a racionalitástól való eltérések szisztematikusak-e, és lényegesen befolyásolják-e a modellekből levont következtetéseket. Vajon megéri-e feladni a legtöbbször jobban kezelhető, elegáns és elég jó előrejelző erővel bíró racionális szereplős modelleket valamiféle „viselkedési anomáliák” valósághűbb kezeléséért cserébe? Nagyjából így festett a legtöbb közgazdász gondolkodása az 1980-as években, amikor a viselkedési közgazdaságtan, a racionalitástól való szisztematikus eltéréseket vizsgáló tudományág, csupán egyfajta érdekességnek számított.

Nagy elődök nyomdokain

Richard Thaler az egyik kulcsfigurája volt annak a folyamatnak, amelyben a viselkedési közgazdaságtan napjainkra a tudományterület egyik leggyorsabban fejlődő ágává vált. Thaler és kutatótársai amellett, hogy dokumentálták a racionális modelltől való eltéréseket,

bemutatták azt is, hogy ezek közül soknak lényeges közgazdasági következményei vannak és fontos gazdaságpolitikai következtetések is levonhatók belőlük.

Richard H. Thaler Fotó: mta.hu / Szigeti Tamás

Thaler munkája főként három nagy elődre támaszkodhatott. Herbert Simon az 1950-es években érvelt amellett, hogy a dolgozók „korlátozott racionalitása” fontos szervezetelméleti következményekkel jár. A teljes optimum helyett inkább kisebb, sürgős részproblémákat oldanak meg lépésről lépésre. Másik oldalról Kahneman és Tversky, két pszichológus, megmutatta, hogy az emberek viselkedése nem felel meg a racionális elmélet bizonytalanságra kidolgozott változatának. Empirikus eredményeikre alapozva dolgozták ki kilátás-elméletüket.

Ennek egyik fő állítása az, hogy az emberek által érzékelt hasznosság nem egyszerűen attól függ, hogy mennyi pénzt vagy más jószágot fogyasztanak, hanem attól is, hogy milyen módon viszonyul ez a referencia-pontjukhoz, ami az elvárásaikat, várakozásaikat mutatja. Az elmélet fontos eleme a veszteség-kerülés, ami azt jelenti, hogy az emberek rosszabbul élik meg, ha „veszítenek” a referencia-ponthoz képest, mint ha nyernek.

Formalizált pszichológiai modell

Az első híres „anomália”, amelyről Thaler írt, a „kezdőkészlet-hatás”. Ennek lényege, hogy többre értékelünk valamit, ami már a miénk, mint ami nem. Kahneman, Knetsch és Thaler (1990) híres kísérletében a résztvevők véletlenszerűen kiválasztott része kapott egy bögrét vagy egy golyóstollat, és ezeket adhatták-vehették. A kísérlet megmutatta, hogy a bögrék és tollak boldog tulajdonosai átlagosan kétszer annyira értékelték tárgyukat, mint azok, akiknek meg kellett volna venniük ezeket. Thaler a kilátás-elmélet alapján magyarázta és modellezte a kezdőkészlet-hatást. Érvelése szerint a kezdőkészlet határozza meg a résztvevők referencia-pontját. Az eladás a bögre elvesztéséhez vezetne, és ezt a veszteség-kerülés miatt többre értékelik az emberek, mint egy új bögre megszerzését.

A formalizált pszichológiai modell közgazdasági alkalmazása Thaler nagy hozzájárulása ehhez az irodalomhoz.

A kezdőkészlet-hatást és a referencia-pont elmozdítását persze minden nigériai herceg-rokon ismeri, amikor tájékoztat róla, hogy örököltünk egymillió dollárt, de – ajaj – kiderült, hogy előbb kell fizetni ezer dollárt egy ügyvédnek. A fenti kísérlet azt is megmutatta, hogy ez a hatás valódi piaci helyzetekben is fontos lehet.

Mentális számlák és döntések

A kezdőkészlet-hatás elemzése segítette a viselkedési közgazdaságtan elfogadtatását a hagyományosabb közgazdaságtan művelőivel, mert a modellben mégis csak egy jól értelmezhető hasznosságfüggvényt maximalizáltak a fogyasztók. Egy másik „anomália” esetében ez már nem volt így. A „mentális számlák” elmélete – Simon korlátozott racionalitás elméletére támaszkodva –abból indul ki, hogy a bonyolult optimalizálási feladatokat az emberek kisebb „számlákra” bontják fel, és mindegyiken külön-külön optimalizálnak maguk által felállított korlátok között.

Nehéz volna másképp megmagyarázni, hogy miért mennek az emberek autóval a konditerembe vagy miért tartanak egyszerre pénzt az alacsony kamatot fizető bankszámlájukon és vesznek fel hitelt a hitelkártyájukra. A mentális számlák alkalmazása segíti az embereknek döntéseikben, de ezek a döntések néha rosszak. Thaler és szerzőtársai híres vizsgálata megmutatta, hogy a taxisofőrök jelentős része minden nap addig dolgozik, míg el nem ér egy előre elhatározott napi bevételt. Vagyis minden nap egy külön mentális számlának számít. Ez azonban nem optimális: éppen azokon a napokon mennek haza hamarabb a sofőrök, amikor nagyobb a forgalom, így kevesebb munkával lehetne többet keresni.

A mentális számlák szintén fontos hatással lehetnek a piacok működésére.

Az ingatlan-tulajdonosok például gyakrabban adják el lakásukat, ha magasabb az ára, mint amennyiért megvették. Ugyanez igaznak tűnik a pénzügyi piacokon is: a részvényesek gyakran minden részvénynek új mentális számlát nyitnak, és csak akkor zárják le, ha a számla egyenlege pozitív. Ezek a jelenségek azzal járnak, hogy a piacok rosszabbul működnek olyankor, amikor esnek az árak, mert sok potenciális eladó kivár.

Az elosztás igazságossága, mint érték

Egy harmadik terület az igazságossági preferenciák kérdése. A legtöbb közgazdasági modellben a szereplők saját hasznosságukat maximalizálják, bár néha rokonaik jóléte is megjelenik ebben. Ezen a területen Thaler egyik fő eredménye annak megmutatása, hogy az emberek az elosztás igazságosságát is értékelik. Ennek legszemléletesebb példája a Kahneman, Knetsch és Thaler által kidolgozott új kísérleti módszer, az ún. diktátor-játék.

Ennek felépítése igen egyszerű: az egyik játékos eldöntheti, hogy milyen módon osszanak el 100 dollárt közte és egy másik játékos között, majd mindenki megkapja ezt az összeget. Mivel itt a második játékos semmit nem tehet, az egyéni szempontból racionális stratégia nyilvánvalóan az, hogy 100 dollárt juttasson magának az első játékos. Ennek ellenére a résztvevők 76 százaléka egyenlően osztotta el a pénzt. Az emberek általában fontosnak tartják azt, hogy az elosztás igazságos legyen, és ezért áldozatokat is hajlandók hozni.

Ennek a megfigyelésnek is alapvető következményei vannak fontos piacok működésére. Például pontosan ilyen megfontolások állhatnak amögött, hogy nagy kulturális vagy sporteseményekre piaci ár alatt (igazságos áron) árulják a jegyeket. Vagy ezzel magyarázzák azt is, hogy recesszióban ritkán csökkentik a vállalatok a nominális béreket (amit a dolgozók igazságtalannak éreznének), ami megnehezítheti a recesszióból való kilábalást.

Tervező és cselekvő

Hosszabb távon azonban a fő probléma nem feltétlenül az optimális cselekvések megtervezése, hanem a terv végrehajtása. A pontos végrehajtás fő akadálya pedig az önkontroll hiánya. Egy túlsúlyos ember tisztában van azzal, hogy minden nap kevesebb sütit kellene ennie, csak amikor épp eljön az ebéd, akkor a diéta kezdete holnapra tolódik. Egy racionális optimalizáló egyén sose tenne ilyet.

De hogyan lehet ezt egyáltalán modellezni? Thaler és Shefrin modelljében a döntéshozó két részre válik szét: a tervezőre, aki hosszú távon gondolkodik és a cselekvőre, aki rövidebb távon. Az aszimmetrikus információ közgazdaságtanából kreatív módon átvett ötlettel a szerzők egy megbízó-ügynök problémaként fogják ezt fel. A megbízó (a tervező) – amennyire tudja – igyekszik optimálisan ösztönözni az ügynököt (a cselekvőt).

Ez a modell az első olyan közgazdasági modell volt, amely egy egyén döntését – kissé skizofrén módon – két szereplő interakciójává alakítja.

A megközelítés nagy hatással volt számos későbbi modellre, és összhangban van Kahneman pszichológiai modelljével, amelyben az emberi döntések két rendszerben születnek: egy ösztönös és egy racionális, tervező részből.

Az önkontroll-problémákat számos iparág használja ki a magas kamatú hitelkártyát kibocsátó bankoktól a kaszinókig. Más vállalatok pedig éppen olyan szolgáltatásokat adnak el, amelyek segítik az embereket önkontrolljuk megerősítésében: gondoljunk csak a konditerem-bérletekre vagy az olyan mobiltelefon-alkalmazásokra, amelyekkel még délután letilthatjuk, hogy bizonyos embereket felhívhassunk egy viharos estén. Forrás: ©Johan Jarnestad/The Royal Swedish Academy of Sciences

A viselkedési közgazdaságtan által leírt jelenségek rámutatnak arra, hogy gyakran olyan döntéseket hozunk, amelyek nem előnyösek nekünk. 2008-ban Thaler Cass Sunstein-el közösen írta meg a Nudge című, rendkívül népszerű könyvét, amelyben bemutatja, hogyan lehet segíteni az embereket döntéseikben. A könyvben bemutatott „libertárius paternalizmus” alapgondolata az, hogy gyakran indokolt a beavatkozás, de az a jó, ha ez nem korlátozza az emberek választásait.

Egyszerűbb választási lehetőségek – jobb döntések

A nudge, egy „bökdösés”, kicsit irányítja a tanácstalan embereket, de nem tiltja meg nekik, hogy azt az utat válasszák, amelyiket szeretnék. Az egyik legfontosabb példa a nudge-okra az, hogy bonyolult vagy nagy akaraterőt igénylő választásoknál úgy érdemes kijelölni az „alapválasztást” (vagyis, hogy mi történik akkor, ha valaki nem tesz semmit), hogy az az emberek többsége számára jó döntés legyen. Például, ha azt szeretnénk, hogy az emberek megtakarítsanak idős korukra, akkor érdemes mindenkinek automatikusan nyitni egy nyugdíjszámlát, hacsak nem nyilatkozik úgy, hogy kifejezetten nem szeretne ilyet.

A választási lehetőségek egyszerűsítése, átláthatóvá tétele és az alapopciók megválasztása nagyban növelheti a döntések minőségét, anélkül, hogy a beavatkozás csökkentené a választási lehetőségeket.

A libertárius paternalizmus ezért elfogadható lehet konzervatív és progresszív politikusoknak is. Barack Obama elnöksége alatt éppen Sunstein vezetésével működött egy olyan kormányzati egység, amely a gazdaságpolitikában alkalmazta ezeket a gondolatokat.

Richard Thaler 2017 szeptemberében az MTA székházában tartott előadást a Rajk László Szakkollégium Neumann János-díjának átvétele alkalmából:

Felhasznált irodalom

Camerer, C.F., L. Babcock, G. Loewenstein, and R.H. Thaler. 1997. Labor Supply of New York City Cab Drivers: One Day at a Time. Quarterly Journal of Economics 112, 407-442.

Kahneman, D. 2011. Thinking, Fast and Slow. New York: Farrar, Straus and Giroux.

Kahneman, D. and A. Tversky. 1979. Prospect Theory: An Analysis of Decision under Risk. Econometrica 47, 263-291.

Kahneman, D., J.L. Knetsch, and R.H. Thaler. 1986. Fairness and the Assumptions of Economics. Journal of Business 59, S285-S300.

Kahneman, D., J.L. Knetsch, and R.H. Thaler. 1990. Experimental Tests of the Endowment Effect and the Coase Theorem. Journal of Political Economy 98, 1325-1348.

Simon, H.A. 1955. A Behavioral Model of Rational Choice. Quarterly Journal of Economics 69, 99-118.

Thaler R.H. 1980. Toward a Positive Theory of Consumer Choice. Journal of Economic Behavior and Organization 1, 39-60.

Thaler, R.H. and C.R. Sunstein. 2008. Nudge: Improving Decisions about Health, Wealth, and Happiness. New Haven: Yale University Press.

Thaler, R.H. and H.M. Shefrin. 1981. An Economic Theory of Self-Control. Journal of Political Economy 89, 392-406.

További, a cikk írásához felhasznált összeállítások a Nobel-díj bizottság oldaláról

https://www.nobelprize.org/nobel_prizes/economic-sciences/laureates/2017/advanced-economicsciences2017.pdf

https://www.nobelprize.org/nobel_prizes/economic-sciences/laureates/2017/popular.html