Spiró György: Magyar öröm

Kertész Imrét Hajnóczy Péternek köszönhetem.

Hajnóczy művelt, okos ember volt, s ezt csak a beavatatlanok előtt titkolta. Hetvenöt tavaszán megjelent nálam, a Corvina Kiadóban – rendszeresen fölkeresett hetente egyszer, és a szerkesztőségi szobámban órákig beszélgettünk –, s ez alkalommal, miután alaposan lehordott az első regényem miatt, igaza is volt, izgatottan hozzátette:

– Hanem, bazmeg, van egy igazi, Kertész Imre, Sorstalanság, az bazmeg igazi, hát az hihetetlen, azt muszáj elolvasni!

Alig ment el Hajnóczy, leszaladtam a Váci utcába, akkor még tele volt könyvesboltokkal, s az elsőben megvettem azt az aránylag vékony, jelentéktelennek látszó kötetet. Nézegettem a borítóján a szerző képét, kemény vonású, kopaszodó, kiérdemesült bokszolónak látszó arc volt rajta magas nyakú garbóban, szvetterben, s mindenre elszántan, zordan nézett nem szembe, hanem jobb felé, a fejét öklelésre készen kissé lehajtva.

A könyvet még aznap végigolvastam, elámultam, áldottam Hajnóczy csalhatatlan irodalmi érzékét, s a következő napokban minden barátomat riasztottam: ezt el kell olvasni.

Vártam a kritikákat, Ács Margit írt is egy szép, dicsérő szöveget, megjelent még két jóindulatú, vállveregető kis írás, más nem történt.

Hetvenhat februárjában három hétre beutalót kaptam a szigligeti alkotóházba. A negyvenes évek végén egy volt Esterházy-kastélyt alakítottak ki szovjet mintára a Balaton partján a kommunista irodalmi vezetők, ebbe terelték az írókat, akiket így együtt könnyen meg lehetett figyelni és jelenteni róluk; cserében az írók kitűnő ellátást kaptak nagyon olcsón. Az alkotóház egyelőre még ma is működik, bár olcsónak már nem nevezhető.

Első este vacsora alatt az ablak felőli sor közepén felfigyeltem egy magas nyakú garbóban eddegélő megtermett alakra, ismerősnek tűnt. Vacsora végére rájöttem, ez nem lehet más, csak Kertész Imre. Figyeltem, hogyan társalog az asztaltársaival, az érdemdús magyar írókkal, hát, elég furán viselkedett: rendkívül udvariasan vigyorgott rájuk, sűrűn bólogatott, olykor csodálkozó hangokat hallatott; az volt az érzésem, hogy végtelenül megveti őket.

Amikor kifelé indult, felálltam és megszólítottam. Ugye Kertész Imre? Meg kellett állnia, arcán udvarias vigyor jelent meg, éppen olyan, mint amilyennel az asztaltársait tüntette ki. Bemutatkoztam, és mondtam, nagyon tetszett a Sorstalanság.

– Valóban? – kérdezte, udvariasan meghajolt, ha lehet, még udvariasabban vigyorgott rám, a személytelen, megvetésre méltó tömegegyedre, és kimenekült az ebédlőből.

Másnap este vacsora után megint elébe álltam. Láttam, kényelmetlen neki a dolog, a legszívesebben a világ végére menekülne. Soha nem törleszkedtem senkihez, írókhoz aztán különösen nem, még a felajánlott barátságot sem fogadtam el neves, befutott emberektől, kivéve Kardos G. Györgyöt – az írót olvasni kell, nem pedig barátkozni vele. Kertész udvarias, hajlongó zárkózottsága azonban felbosszantott. Mondtam neki: azért van ám, amit a Sorstalanságban elrontott.

Akkor nézett először a szemembe. Csodálkozott.

– Micsodát? – kérdezte.

Kimentünk a folyosóra, és állva beszélgettünk vagy két órát.

A következő három hétben szinte egyebet sem csináltunk, mint beszélgettünk; harmadik társunk a hatalmas röhögésekkel tarkított sétákon Bart István volt, az Európa Kiadó akkori szerkesztője. Illetve csináltunk mást is, Kertész A nyomkeresőn dolgozott éppen, én Az Ikszeken, de annak a három hétnek az volt a lényege, hogy Kertésszel lehetett beszélgetni. A többiekkel úgy bánt, mintha debilek lennének: minden szavukat mélységes helyesléssel fogadta, komolyan bólogatott egyetértőn, olykor csodálkozó nahátokat és ténylegeket hallatva, mi meg Barttal kissé odébb állva akkor már pontosan tudtuk, hogy Kertész ilyenkor vagy nyitott szemmel alszik, vagy harsányan kacag magában.

Három hét múlva sajnálkozva utaztam haza, Kertész még maradt, március végéig szólt a beutalója. Két, sőt három hónapot maradhatott az alkotóházban, mert nem volt állása, keresete pedig nulla, s az ilyen egyénekkel akkor még kivételt tettek. Azzal búcsúztunk, hogy ha hazaér Pestre, hívjam fel.

Mondtam otthon Marinak, későbbi feleségemnek, hogy megismerkedtem Kertész Imrével. Mari szeme felcsillant, a Sorstalanságot ő is remekműnek tartotta persze.

– Milyen pasas? – kérdezte.

– Kőkemény – válaszoltam.

Április elején felhívtam. Féltem kissé, hogy nem fog emlékezni rám, de emlékezett; sőt javasolta, hogy találkozzunk valahol; mondtam: a szerelmemet is elvinném; mondta, ő hozná a feleségét. A Margit híd budai hídfőjét javasolta, találkozzunk a parkban egy padon. Csodálkoztam, nem értettem, de megbeszéltük.

Ott ültünk a padon Marival, s egyszerre megjelent Imre kifogástalan tavaszi ruhában, választékosan öltözve, mint egy harmincas évekből szalasztott gigerli, mellette pedig egy színes szalagokkal ellátott, bakfislányokra illő ruhában a felesége lépdelt, aki, úgy vettük észre, Kertésznél idősebb lehet. Némi szorongással üdvözölt minket Imre, leültünk a padra, mint a verebek a villanydrótra, egymás mellé, Kertész és Mari a két szélen, és Albina, a feleség, beszélni kezdett. Elképesztő volt a szövege: a szódáskocsisok és a legfinomabb úriasszonyok szóhasználatának, a népi, valamint a szaloni szellemességnek utánozhatatlan, egyéni vegyüléke. Marival mi már a negyedik mondata után vinnyogtunk a nevetéstől, miközben Kertész aggódva figyelte a hatást. S miután konstatálta, hogy két perc alatt beleszerettünk Albinába, azt javasolta, menjünk fel a lakásukba, itt van közel, a Török utcában.

Akkor voltunk először abban az egyszobás garzonban, amelyet Kertész kíméletlen pontossággal írt meg A kudarcban, s aztán, sok-sok éven át hetente legalább egyszer ott fürdőztünk Kertész szellemében és Albina szövegelésében, meg ők is gyakran vendégeskedtek nálunk, miután elkészült a lakásunk végre, amelyben, macskaőrzés címén, Kertész gyakran dolgozott, amikor mi elutaztunk valahová. Albina, a pincérnő, a hajdan szabadkai úrilánynak született későbbi börtöntöltelék és TEFU-sofőr, a család egyetlen keresője, aki minden világnyelven tudott, és szerbül is lehetett vele beszélgetni, remekül főzött abban a kicsi beugróban, amit konyhának neveztek ki – mosogatni a kádban lehetett –, Kertész pedig legelegánsabb – egyetlen – tréningruhájában királyként trónolt az ingatag, pozdorjából készült fotelban az állólámpa alatt és filozofált. Nagyszerű beszélgetések voltak ezek, a hetvenes és nyolcvanas évek szellemileg így voltak kibírhatóak egyáltalán. Kertész lucidus, rosszhiszemű agya az emberi múlt, jelen és jövendő számos olyan zugába világított be akkoriban, amelyeket meglátni még nem voltam eléggé érett. Nem gondoltam akkor, hogy Kertész egyes történeteiből és Albina életének bizonyos mozzanataiból némelyiket – Imre engedélyét kérve és megkapva – jóval később beépítem majd egy darabomba.

Nem volt valójában semmi irodalmi a mi barátságunkban, annak ellenére, hogy sokszor elemeztük nagy írók műveit, vagy inkább alaphabitusát. Mi egy nagy emberhez látogattunk, akinek volt egy fantasztikus és nehezen elviselhető, ám a férje művészetét áldozatosan szolgáló párja, s lassanként elvált Mariban és bennem a Sorstalanság és más művek szerzője, valamint Imre, az ember. Embernek legalább olyan nagy, mint írónak, állapítottuk meg egyetértőleg. S mennyire jó volt, amikor Kállai Pistáékkal is találkozhattunk náluk vagy Szigligeten, a gyerekkori baráttal, aki Imre életét éppoly hűségesen kísérte végig, mint Imre az övéket. Annyit ember nem nevethet, mint mi, amikor Imre és Pista, a népszerű bohózatszerző, nekikezdtek a dumának. Nem úgy kell elképzelni egy nagy író életét, hogy minden pillanatban a Wesen és a Dasein mélységeiben tanyázik – bőven elég, ha arról csak ír. Azt hiszem, abban a tökéletes elszigeteltségben, az elismerés, a pozitív kritikai fogadtatás tökéletes hiányában volt Kertész Imre a legszabadabb. S ha boldognak kell elképzelnünk a főhősét Auschwitzban, mint a Sorstalanság végén állítja, a diktatúrában ő is volt annyira boldog: független volt szellemileg mindentől, ami az embert nyűgözni képes. Életstratégiáját a katakombaléthez igazította: ha már abba kényszerül az ember, hasznosítsa, amennyire lehet. Pozitív program volt ez és radikális. Tőle hallottam azt, amit nagyon megjegyeztem: „a művészetben csak a radikális létezik”. Igyekszem is tartani magam hozzá.

Mégis bosszantott, hogy szinte senki sem tudja: él és alkot Budapesten egy nagy író. Voltak még nagy írók akkoriban, de azokat ismerték. Kertészt nem.

Élt még akkor Pilinszky János, a nagy költő, akivel Kertész Szigligeten közeli, bizalmas kapcsolatba került, élt még Weöres Sándor, a század egyik legnagyobb költője és drámaírója – ő soha nem járt sem Szigligeten, sem más társaságban akkoriban már; élt és máig él Juhász Ferenc, aki szintén méltán kaphatott volna Nobel-díjat a hatvanas években publikált nagy verseiért, élt még Illyés Gyula, aki öregkori, szép verseit írta éppen, és élt Kardos G. György, aki három, a negyvenöt utáni Palesztinában játszódó regénye bármelyikéért szintén Nobel-díjas lehetett volna, sőt Kertésszel ismerték is egymást az ötvenes évek budapesti éjszakai alvilágából, amit rajtuk kívül nem ismert más annyira mélyen – voltaképpen nagy idő volt az, amikor Kertész a hatvanas években, 1972-ig, a Sorstalanságot írta: persze csak szellemileg volt nagy idő, mert az élet akkor is kínos és kellemetlen volt mifelénk. De volt min gondolkozniuk akkoriban a tudatos embereknek, és még időt is tudtak szakítani rá. Még nem szakadt meg a magyar művészi gondolkodás két évszázados folyamatossága, de már megtapasztalták a magyar írók és költők a sztálinista elnyomás, az ötvenhatos forradalom, a megtorlás, majd a gerincet leginkább megtörő kommunista konszolidáció egymást váltó rövid szakaszait. Béke volt, és nagyjából mindenki nyomorgott. Éhen halni ugyan nem kellett, de arra sem volt esély, hogy a tehetséges ember anyagi sikert arathasson. Ilyenkor lehet gondolkozni igazán. Az emberek pedig olvastak: egyetlen tévéműsor létezett, és abban is hazudtak.

Kertész Imre választása, hogy ugyanis sok pénzt kereső zenés vígjátékszerzőből igazi íróvá vedlik, csak visszanézve különös és egyedi. Ez volt az a korszak, amikor a világirodalom – a sztálinista diktatúra cenzurális tiltása után – egyszerre rázúdult a magyar kultúrára. A hatvanas évek elején aNagyvilág című folyóiratban és az Európa Kiadó jóvoltából sorra jelentek meg az addig betiltott nyugati és szovjet művek, s ezekből Kertészre elsősorban Kafka és Camus hatott erősen. Meg Thomas Mann esszéi. Aztán Kierkegaard, Schopenhauer és Nietzsche – az utóbbi egyik művét később fordította is. Valamiképpen visszafelé haladt az időben, hogy a XX. századot már a XIX. században leleplezze magának. Ez volt az az időszak, amikor a zenerajongó Kertész mind a budapesti Zeneakadémián, mind az Operaházban a klasszikus és modern zene nagyjainak műveivel szembesülhetett. Wagner és Bartók, Britten és Sztravinszkij addig nem volt hallható.

Formában gondolkodó ember számára az ilyen gátszakadás igen ihlető lehet. Kertész tudatosan döntött úgy, hogy igazi író lesz, és pontosan tudta, ez mivel is jár: ekkoriban kezdett olaszul, angolul és németül tanulni egyedül, s miközben semmiféle állást, munkát nem vállalt – eltartotta Albina, a pincérnő, a társa –, módszeresen végigolvasta, amit a második világháborúról és a holokausztról bárhol is írtak. A legnagyobb lelkiismeretességgel bogarászta végig az életfogytig tartó börtönre ítélt náci háborús bűnösök naplóit és feljegyzéseit. Kevés jobb szakértője van a fasizmusnak és a náci ideológiának a világban, mint Kertész. Véletlenül jelen lehettem, amikor a kiváló történésszel, Mussolini legjobb életrajzírójával, a magyar XX. századi történelem legalaposabb, elfogulatlan kutatójával, Ormos Máriával vitatkozott Szigligeten éjszakákon át; annyira mély és számomra meglepő gondolatokat vetettek fel akkor, amelyekre több jelentős tudományos életművet is föl lehetne építeni.

Kertésztől hallottam először Primo Leviről, Jean Améryről. Borowski novelláskötetét, amely magyarul hetvenkettőben jelent meg, hozzánk hasonlóan ő is igen nagyra becsülte, sőt a Sorstalanságegyik adatát – hogy ugyanis volt Auschwitzban futballpálya – éppen Borowski egyik novellája támasztotta alá a számára, mert ugyan ő emlékezett rá, de sehol máshol nem esett róla szó, és Kertész már-már azt hitte, hogy téved. Semprun A nagy utazását egyformán ítéltük meg: szentimentális, ideologikus zagyvaság.

Mit is becsültünk Marival, a feleségemmel annak idején a Sorstalanságban igazán?

Nem a témát, tehát nem azt, hogy olvasható lágerregényt írt valaki magyarul. A magyar értelmiség zömétől eltérően mi tudtunk oroszul, és elolvastunk mindent, ami be volt tiltva. Ismertük Szolzsenyicint, Salamovot, Ahmatovát, Jevgenyija Ginzburgot, Mandelstam özvegyét, Platonovot, Bulgakovot, Csukovszkaját, szóval mindazokat az óriásokat, akik a totális rendszert és a szovjet lágerek világát megrázóan tudták ábrázolni. De az a naiv és mélységesen ironikus hang, amelyet Kertész kevert ki magának tíz éven át küszködve, és minden egyes mondatának hangzására fülelve, a tizenöt éves fiú és a későbbi felnőtt szemléletének e különös, egyszeri keveréke, azt nem találtuk meg mások műveiben. Borowski novelláiban megvan Kertész regényének egyik alapja: hogy ugyanis a béke és a háború világa strukturálisan azonos, s hogy Auschwitz a „normális” XX. századi társadalomnak nem tragikus kisiklása, hanem természetes következménye. De főhősének a hazug békéből a lágerbe, majd onnét egy következő, éppoly hazug békébe történő mozgását Kertész regényben volt képes ábrázolni, nagy formában tehát, és ez a novelláit szigorú ciklusba rendező lengyel zsenitől, Borowskitól is megkülönbözteti.

A koncentrációs táborokba hurcolt nagy alkotók közül később, a békében öngyilkos lett Primo Levi, Jean Améry, s a legkorábban, huszonkilenc évesen, Tadeusz Borowski. Nem bírták elviselni, hogy Auschwitznak szemmel láthatólag semmiféle tanulsága sincs, az emberiség önhitten, tudatlanul és vakon lohol a következő hasonló rémségekbe, és a sok millió ártatlan áldozat halála mit sem számít. Salamov, a Gulagon eltöltött sok évtizedes tapasztalatait csodálatos novellákban rögzítő nagy orosz író szintén öngyilkos lett valamiképp: tökéletesen leépülve, súlyos alkoholistaként halt meg Moszkvában az öregek menhelyén. Csak az olyan szerzők tudták egykori borzalmas tapasztalataikat élve megúszni, akik a legkönnyebb, legolcsóbb megoldást választották: valamely vallásos hitbe menekültek, lett légyen az zsidó vagy kommunista, mint Elie Wiesel vagy Semprun.

Kertész a nagy kivétel. Ő nem menekült semmiféle vallásba vagy ideológiába, és mégsem lett öngyilkos. Erkölcs és esztétikum soha nem választható szét, az önveszítés perspektíváját tehát neki is végig kellett gondolnia; meg is tette a Sorstalanságot követő műveiben, többnyire szintén egyes szám első személyben fogalmazva – ezek a regényei A kudarc és a Kaddis a meg nem született gyermekért–, de őt magát az öngyilkosság gondolata nem érintette meg. Talán az emberi alkata óvta meg ettől: nemigen találkoztam még alkotóval, aki az élet kínálta élvezeti lehetőségeket oly nagy örömmel fogadta volna, lett légyen szó nőről, ételről, italról, szép tájról, jó könyvről, jó zenéről, mint a hedonista – noha évtizedekig szerzetesi szegénységben, elzártságban és tudatosan vállalt magányban alkotó – Kertész Imre.

Életem kevés igazán jó ötlete közé sorolom, hogy amikor a nyolcvanas évek elején átmenetileg divatos író lettem, vettem egy nagy lélegzetet, írtam egy tanulmányt a Sorstalanságról és bevittem azÉlet és Irodalom című hetilapba, amely az egyetlen ilyen lap volt akkor, és az egész magyar értelmiség azt olvasta, egyéb híján. A főszerkesztő-helyettes, isten nyugosztalja, nem akarta közölni. Nem most jelent meg a regény, már írtak róla hét-nyolc éve, közepes mű, a téma lerágott csont, minek ezt most? De hát éppen divatos voltam és igen elszánt, úgyhogy nagy fogszívások között csak lehozták. Pár évvel korábban és egy évvel később már nem közölték volna. Ez ilyen.

De a tény tény marad: Kertészt Hajnóczynak köszönhetem, és a lassan induló, ám mind szebben terebélyesedő világhírének is Hajnóczy volt az elindítója ekképpen. Próbált barátkozni Hajnóczy Kertésszel, időnként becsöngetett hozzá, hóna alatt egy-két üveg borral; nem tudhatta szegény, hogy Kertésszel így nem lehet. Bele kellett volna kötnie valamilyen harmadrangú fontosságú, csak nagy rosszakarattal kifogásolható párbeszédbe a remekmívű Sorstalanságban, hogy Kertész figyelemre méltassa. De ő, a jó író rajongott a nagy íróért, így hát lepergett róla, s aztán meghalt fiatalon, alkoholistaként.

Kertész Sorstalanságát és további könyveit az egyre szűkebb, egyre jelentéktelenebb magyar értelmiség voltaképpen befogadta lassan: mint magyar kiadója nyilatkozta most, minden egyes könyvét el lehetett adni 3-4 ezer példányban. Ez valóságos adat. Amikor Kertész a Sorstalanságon dolgozott, a jó írók jó művei – ha nem álltak éppen perben és haragban a rendszerrel – akár 60-80 ezer példányban is megjelentek; mire Kertész ismertté vált, a kilencvenes években, a jó művek példányszáma a korábbi huszadára csökkent. Kelet-Európában is csak az értelmiség töredéke olvas. Ugyanilyen 3-4 ezres példányszám a Magyarországnál négyszer több lakosú Lengyelországban nagy siker lenne. Ekkora példányszám kivételes sikernek számítana New Yorkban is akár.

Kertésznek sok tízezres olvasótábora Németországban alakult ki a kilencvenes években, nem véletlenül: a német értelmiség még olvas, egyedüliként és talán utolsóként Európában – sőt, mondhatni, az egész világon. Kertész könyveinek német sikeréhez a máig tartó német lelkifurdalás feltétlenül hozzájárul, de egészében mégsem magyarázza: a németek úgyszólván minden németellenes könyvet kiadnak, vezekelvén, ám Kertész könyvének egyetlen írásjele sem németellenes. Nem is magyarellenes. Nem is filoszemita. Nem is antiszemita – holott erre hivatkozva utasította el a regény kiadását Budapesten egy zsidó és kommunista kiadóigazgató a hetvenes évek elején. Kertész azt nyilat31kozta, és igaza is van: a Sorstalanságot semmilyen politikai vagy ideológiai célra nem lehet felhasználni.

Kertész írói pályájában mindazonáltal van valami rendhagyó. Azonnal remekművel, aSorstalansággal lépett a nyilvánosság elé 1975-ben, s miután lassan elterjedt a híre, Kertész előbb-utóbb publikálni kezdte azokat a följegyzéseit – utólag olykor újjáformálva és esszévé tágítva –, amelyek egykor, a hatvanas években, a Sorstalanság megformálásával küszködve ötlöttek fel benne. A remekmű szellemi magaslatát megelőző, nem szépirodalmi jegyzetei több kötetben is napvilágot láttak azóta, a legismertebb közülük a Gályanapló; s a kilencvenes években kötetekbe szerkesztette azokat az előadásait és nyilatkozatait is, amelyeket elsősorban a németeknek szánt. Nagyszerű esszék is vannak köztük, mégis az az ember benyomása, hogy valaki megmászta a Himaláját, és utólag publikálja azokat a fényképeket, amelyek nem a hegycsúcson, hanem még útközben, egy-egy táborhelyen mutatják.

Különös, de így van: a Sorstalanság a legkevésbé „zsidó” műve Kertésznek, aki – nem függetlenül az azóta ismét feléledő magyar antiszemitizmustól – előbb-utóbb olyan, az identitását érintő kérdésre is kénytelen volt valamilyen választ találni, hogy kicsoda is voltaképpen: magyar vagy zsidó, esetleg magyar zsidó, netalán zsidó magyar, vagy inkább magyarul író európai, aki kicsikét vagy nagyon is zsidó. Ezek ideológiai és politikai kérdések, és a szépirodalom művelésétől mindenképpen elvezetnek. Vannak magyar tisztelői Kertész művészetének, akik ezt a folyamatot lehangoltan veszik tudomásul, és a szépirodalom világszerte tapasztalható általános térvesztésének egyik nagy példáját látják benne.

Ilyenkor azzal szoktam nyugtatni magam: Isaac Bashevis Singer már megkapta a Nobel-díjat, amikor nekilátott legjobb könyve, az önéletrajza megírásának.

Non habent sua fata libelli – nincs sorsuk a könyveknek – írtam tizenkilenc évvel ezelőttiSorstalanság-tanulmányom élére a keserűen kiforgatott latin idézetet. Most ezt már nem írhatnám: aSorstalanságnak mégis lett sorsa. Kivételes véletlenek kellettek hozzá, elsősorban mégis az emberek: a sok lelkes olvasó közös erőfeszítése Nyugaton. Nagyon kellett hozzá Magdi, a második feleség kiapadhatatlan enerergiája, hatalmas diplomáciai készsége, szünetet nem ismerő gondoskodása – büszke vagyok rá, hogy én lehettem az egyik házassági tanújuk –; kellettek hozzá a magyar íróbarátok, Nádas és Esterházy, akik Imre nyugati pályafutását önzetlenül segítették; kellettek hozzá a fordítók, a szerkesztők, a kiadók, az alapítványok, a svédországi magyarok; kellettek hozzá a külföldön élő nagy magyar zenészek: Ligeti és Schiff, s kellett hozzá elsősorban, az utolsó tíz évben, a német irodalmi nagyipar, amelyben derék emberek is dolgoznak, elvégre derék emberek mindig, mindenütt találtatnak, még béke idején is, és nem csak a haláltáborokban, ahogyan Kertész oly szépen megírta.

Remekműért kapta idén valaki a legnagyobb irodalmi kitüntetést. Ritkaság, de mégis van ilyen. Ettől a világ nem lesz jobb annál, mint ahogyan Kertész ábrázolja a műveiben – megtéveszteni ezúttal se hagyjuk magunkat. De amikor mégis örülni lehet, akkor ne mulasszuk el.