Krasznahorkai László prózai világa

Krasznahorkai László életműve nem lezárt művek sorozata, sokkal inkább folyamatosan alakuló nagykompozíció. A kivonulás programját gyakran megfogalmazó epikai világ szokatlan hang a kortárs irodalomban, leginkább Bodor Ádám, Tar Sándor, Barnás Ferenc világával rokonítható. Munkásságát kezdetben a kelet-európai kisemberek sorsa iránti érdeklődés jellemezte, később figyelme a Távol-Kelet és a nemzetközi világ felé fordult. A Háború és háború című regénye pedig több térben és időben, több civilizáción átívelve játszódik. Kisebb prózai alkotásai poszthumán érdeklődést mutatnak, ahol az állatvilág és a természeti környezet is kiszolgáltatottként és veszélyeztetettként tűnik fel. Krasznahorkai műveiben olyan világlátást lehet érzékelni, amely belátja az eurocentrikus gondolkodás korlátait, kíváncsian és nem kolonizáló szemlélettel törekszik megérteni a másik kultúrát, ám azt is jelzi számos esetben, hogy egy másik kultúrkör csak korlátok között ismerhető meg.

Úgy tűnhet, hogy a szerző későbbi műveiben túllépett azokon a regionális kérdéseken, amelyek első két művében foglalkoztatták. Ez a kép azonban sokkal összetettebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy Krasznahorkai Tarr Béla nemzetközi sikert aratott filmjeinek forgatókönyvírójaként (a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája filmes adaptációjában, a Werckmeister harmóniák és legutóbb A torinói ló című filmben) folyamatosan képviselte a kelet-európaiság gondolatkörét. Legújabb regényeiben pedig visszatér a kelet-európai térségbe és a jelenkori Magyarországra, ami egyúttal első regényei újraértelmezése. A tragikus látásmód, az abszurd iránti fogékonyság, a humor, a nyelvi játékosság, a szavak konkrét és elvont értelmének játékba hozása prózai világának jellegzetességei. A prófétai megszólalás, az apokalipszis visszatérő képei különösen aktuálissá tették az életművet a mai helyzetben, a világjárvány, a háborúk, a környezetszennyezés és a globális felmelegedés korában.

Krasznahorkai Lászlót különösen érdekli a kiszolgáltatottak világa, a hétköznapi emberek sorsa, első két regénye a Sátántangó és az Ellenállás melankóliája ezzel foglalkozik. A szerző különleges nyelven, jellegzetes hosszú mondatokban közvetíti az egyszerű emberek gondolkodását és érzéseit, melyek a méltatlan emberi sorsokkal szemben művészi ellenállást képviselnek. A nyelv megszépíti, méltósággal ruházza fel az elbeszélt szomorú életeket. Az író sajátos narrációs technikával a kirekesztett szereplőket nem leereszkedően, külső nézőpontból, hanem együttérzéssel, belső nézőpontból mutatja be, fejlesztve az olvasói szolidaritást. A hosszú mondatok szövevényében, a követhető értelmezési útvonalaktól megfosztva könnyen kicsúszhat az olvasó lába alól a talaj, átérezheti a kiszolgáltatott, kilátástalan helyzetben élő szereplők helyzetét.

A térképszerűen pontos leírás és a helyi jellegzetességek részletező bemutatása Krasznahorkai minden művében fontos szerepet játszik. A szereplők ide-oda sodródnak, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az olvasó bolyong a szöveglabirintusban az ismerős, ismétlődő és kiutat mégsem mutató szöveghelyek között. Az olvasás során számos elfogadott fogalmunk átértékelődik, és a hozzájuk kapcsolódó térbeli képzetek átalakulnak. A terek középpontba állítása, a határok átlépése egyúttal a mentális terek átrendeződését jelenti.

Krasznahorkai regényeinek visszatérő témája az emberléptékű világ leépülése. Az emberi környezet, a házak, a belső terek, udvarok és utcák a szemünk láttára mennek tönkre, látjuk, átéljük, ahogy a civilizáció tereit emberen túli, pusztító folyamatok veszik birtokukba. A szereplők nem tesznek ellene semmit, megváltoztathatatlan adottságként, fátumként tekintenek saját életükre, a társadalmi közeget időjárásként érzékelik. A társadalmi lehetőségek hiánya és a természet romboló ereje a fatalista szereplők gondolataiban egymást erősítő folyamatként jelenik meg, ezért áll Krasznahorkai műveiben előtérben, nem pedig háttérben az időjárás, az eső, a hideg, a szél.

Az író több könyve az utazásról szól, felidézve és átértelmezve az útiregény hagyományát: szellemi utazást és kultúrák közötti átjárást mutatnak be. Úton vagyunk a művek sorában is, az újabb művek visszacsatolnak az előzőekre. Az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó például azt a távol-keleti kultúraközi és szellemi utazást folytatja, amely az Az urgai fogolyban kezdődött.

Az urgai fogoly, Krasznahorkai László harmadik regénye egy 1990-ben játszódó kínai utazás története. Mongólián keresztül vezet az út Kínába, először Beijingbe, majd Dél-Kínába, Quangzhou városába, ahonnan az utazó anélkül távozik, hogy megtekintette volna a várost. Hazafelé kénytelen három napot Mongóliában, Urga városában tölteni, s ez a három nap teljességgel átértékeli a kínai élményeket. A földrajzi és történelmi szempontból pontosan meghatározható utazás a nyugati és a keleti kultúra találkozásának határvidékére vezetett, annak felismeréséhez, hogy a másik kultúrába való szellemi átlépés nem egyeztethető össze az európai gondolkodású hallgatónak szánt történetmondással. Az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című írásban a határátlépés már megtörténik, belépünk egy elhagyatott japán kolostorba. A másik tér egy másik szellemi tér is, amelyben nem őrizhetjük meg a kívülálló szemlélődő pozícióját. A tér a szemlélődő helyzetét megváltoztatja, mentális tereit átalakítja. Nem leszünk kirekesztettek a japán buddhista kolostor bemutatásakor, mert a séta során fokozatosan változunk át. Az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című mű arról szól, hogy egy könyvben látott kert képét a fikció valóságában megtalálják. A kép keresésének története az álmok megtalálása, az egyszer megálmodott tökéletesség valóra váltásának szép történetét meséli el, amely az olvasás során hídként rajzolódik ki keleti és nyugati kultúra, keleti és nyugati befogadó között.

Az utazások Nyugatra is irányulnak, a Manhattan-terv című műben például egy Krasznahorkai nevű szereplő Manhattan utcáit járja, és sorra látogatja a művészek emlékhelyeit, a szó szoros értelmében a nyomában jár a New Yorkhoz köthető nagy alkotóknak. Ez a könyv egy Manhattanről szóló kulturális séta, azoknak az emlékeknek a megtekintése, amelyek művészeti értékek létrehozásáról szóltak. Ez a Krasznahorkai által megvalósított Manhattan-terv, az értékek teremtéséről szól, így szembehelyezkedik a másik ismert Manhattan-tervvel, amely a tömegpusztító fegyvert hozta létre. A New York-i séta és a New Yorkhoz kötődő alkotók (többek közt Herman Melville, Allen Ginsberg, Tadeus Woods, Bartók Béla) életének megidézése együtt alkotnak sajátos útirajzot. A séta a szó szoros értelmében a tiszteletadás köreit futja a méltatlan körülmények között élő művészekre emlékezve, felhívva a figyelmet arra, hogy ne menjünk el amellett sem konkrétan, sem elvont értelemben, hogy a művészek nélkülöznek.

Leghíresebb műve a Sátántangó, amelyben a magyar kultúrában mélyen gyökerező, veszélyes gondolkodásmódra, a megváltóra várásra hívja fel a figyelmet. A regény szorongó és kishitű figurái gyengének érzik magukat ahhoz, hogy megváltoztassák kilátástalan életüket, nem veszik kezükbe a sorsukat, mert nem vállalják a szabad döntéssel együtt járó felelősséget és szorongást. A passzív várakozás teremti meg azt a szívszorító helyzetet, hogy egy hamis próféta, Irimiás a sokat szenvedett nincsteleneket becsapja, és ahelyett, hogy kiutat mutatna nekik, még azt is elveszi tőlük, amijük volt. A regény hatalmas nemzetközi sikere jól mutatja, hogy a különböző kulturális hátterű olvasók világosan értik azt az összetett, szenvedélyes és szenvedéssel teli sátáni játszmát, amelyben a kiszolgáltatott emberek kénytelenek együtt játszani, együtt táncolni az őket meghatározó társadalmi és természeti erőkkel.

Krasznahorkai László tevékenységét több évtizede kivételes nemzetközi érdeklődés kíséri, amely a kiváló fordítások sorának is köszönhető. A számos hazai és nemzetközi elismerés – Kossuth-díj (2004), Aegon Művészeti Díj (2017), Libri irodalmi díj (2022), nemzetközi Man Booker-díj (2015), a legjobb fordítás kategóriában az amerikai Nemzeti Könyvdíj (2019), az Osztrák Állami Díj az európai irodalomért (2021) és a Svéd Királyi Akadémia által 2025-ben adományozott irodalmi Nobel-díj – annak bizonyítéka, hogy Krasznahorkai László egyéni világlátásával, különleges nyelvi teremtőerejével összeköttetést tud teremteni különböző kulturális hátterű emberek között, érvényesen tud közvetíteni egy sajátos kelet-európai életérzést és tapasztalatot a magyar és a nemzetközi közönség számára.